Délmagyarország, 1913. március (2. évfolyam, 50-74. szám)
1913-03-23 / 69. szám
Í913. március 23. DÉLMAGYARORSZÁG 3 ségi bizonyítványa a miniszteri értékelés szerint többet ér, mint egy leánynak ugyanazon érettségi vizsgálóbizottság előtt szerzett jó érettségije, hanem tisztán a mi helyi szempontunkból akarom a kérdést eldönteni. Azért, hogy néhány jeles leány az egyetemre iratkozzék, igazán nem érdemes a városnak százezrekre menő áldozatot hozni. Akik nem képesek jeles érettségi bizonyítványt szerezni, azok hivatalnoki pályára szorulnak. Ezekkel szemben pedig a város eleget tett kötelességének a felsőkereskedelmi iskola fölállítása által, amely iskolának előnye az is, hogy egy évvel hamarább juttatja a leányokat kenyérhez. Ezen beáilitás után bátran azt hihetné mindenki, hogy a Szegeden létesítendő leánygimnázium ellensége vagyok. Korántsem. Igenis kapjon Szeged leánygimnáziumot, de előbb — az sem baj, ha később — mozgalom indítandó, hogy a leánygimnázisták egyenjogusittassanak a fiugimnázistákkal. Érettségi bizonyítvány — érettségi bizonyítvány, akár Bede Péternek, akár Molnár Rózának hivják azt, aki nyilvános vizsgán szerezte azt valamelyik szabályszerűen összeállított érettségi vizsgálóbizottság előtt. De csupán csak azért, hogy a város a saját kereskedelmi leányiskolájának konkurreneiát csináljon, igazán nem volna érdemes nagy áldozatokat hozni. H-a nem engedheti meg magának Szeged városa azt a luxust, hogy néhány — in spe — jeles leányért nagy áldozatokat hozzon, más város sem engedheti meg magának ezt, de még az állam maga sem. Egészen másképpen állunk ezzel a financiális befektetéssel ugy a város, mint az állam szempontjából, ha az egyetem a leányok érettségi bizonyítványait a fiukéivel egyenértküeknek fogadja el. Ezt be kell látnia a kultuszkormánynak is s azért nem tartom reménytelennek a leányok és fiuk tanulói egyenjogúsításáért indítandó mozgalmat. S miért ne indulhatna ki ez a mozgalom éppen Szegedről? Az elmebetegek osztálya a szegedi közkórházbati. (Saját tudósítónktól.) A szegedi őrültek háza a városi közkórház hatalmas telkének délnyugati részén fekszik teljesen különálló, komor, sárga épület. Egyébként olyan, mint a többi, szinehagyott, kopott középület. Husz Gusztáv dr., az elmfeosztály főorvosa volt szives kalauzolni, akinek engedélye nélkül senki be nem teheti a lábát az élő-halottak birodalmába. Mikor az épülethez értünk, Rusz doktor egy kis ajtóhoz vezetett, -amely csupa homályos üvegből volt összerakva; kilincse nem vol-t, csak egy kis kulcslyuk csillant elő a titokzatos ajtóból. Vezetőm megszólalt: — Az ajtóhoz saját kulcsom v-an, hogy az ápolók sohse tudják, mikor jövök. Az ajtó gyorsan megnyílt, aztán bezáródott és mi egy csigalépcső előtt álltunk. Az egész házban n-agy volt a csönd. A főorvos isméit megszólalt: — Itt a földszinten, — és egy barna ajtó felé mutatott, mely a lépcső följáróval szemben állt — vannak a férfi betegek: az emeleten a nők. Először az emeletre megyünk. Mikor fölértünk, egy kilincs-télén, barna ajtó elé jutottunk. Ez is megnyílt csakhamar é,s egy tágas, világos, folyosószerü terembe értünk, amely a betegek nappali tartózkodó helyéül szolgál. Tizennégy egyszerű szűrfzGstzsIz köpenybe bujt nő ült a falak mentén, elég nyugodtan. Mindegyiknek tövig levágták a haját, mert ha rájuk jön a ro-h-arn, úgyis kitépik. Az öltözetük meg ép olyan, mint a férfiaké. Odamentünk az első beteghez. Hetek óta fekszik, üldöztetési mániában szenved és nem mer az ágyból kikelni. Az ő ágya egész külön áll -a cellákhoz vezető folyosón. Az arca nagyon sápadt, a szemei zavarosak, az ajka olyan, mint egy halvány, vértelen, elomló vonal és a felső fogai hiányoznak. Hoszszu, sovány kezeivel nagyon gesztikulál, a mikor a főorvos kérdést intéz hozzá, természetesen a téveszméjére vonatkozólag. Aztán idegesen egész szóáradatot inditott: — Tudja nagyságos doktor, — elkapta és megcsókolta a kezeit, — már megint öszszejöttem azzal a gazemberrel. Képzelje meg akart mérgezni egy üveg sörrel. De én képzelje mit csináltam. Itt elhallgatott, rám szögezte mereven a tekintetét, aztán nevetve kérdezte: — Ugy-e ez a fekete, sima képű fiatalember a maga fia? H-aha ... én mindjárt megismertem; már egyszer találkoztam vele Samajutkában, -akkor is épen ilyen kutató pillantást vetett rám. De én azért nem félek tőle. Hisz a maga fia, ne is tagadja ... De mikor a sort meg -akartam inni, éreztem, hogy a sör méreg. Ugy csináltam, mintha innék belőle, de fölkaptam az üveget és egy kis kosárba dugtam. A kosarat bezártam, a kis kulcsot felkötöttem egy hosszú fekete cérnára és ugy vágtam fejbe a kulcscsal a gazembert, hogy mindjárt meghalt. De alig, hogy szétnéztem a szobában, már megint épe-n, kibujt a kis kosárból és hozta a sört felém... És higyje el nagyságos doktor ur, enn-ek is az özvegy Babarczyné az oka. Az a Ba-barczyné, -aki nekem nagynénim, nagyon gazdag, a városban lakik, ,az küldött engem ide. Mikor aztán emez jött a sörrel felém . . . Erre már otthagytuk -a Babarczyné unokahugát, mert — mint a főorvos mondta — ujr-a kezdte volna az egész történetet. A törzskönyvben ez áll róla: Behozták 1908ban üldözési mániában szenved. Nem mer fölkelni az ágyból. Rokonának állandóan özvegy Babarczynét emlegeti. Gyógyíthatatlan. Országos elmeintézetbe internálandó. Ezután ,a főorvos megmutatta a celláikat, v-agy humorosan mondva: -a szaparékat. Négy van egymás mellett. lEaeikibe szokták a dühöngő betegelk-et -elzárni. Az egyik oel-la egy tölgyfaaij tóiból ós négy csupasz falból áll, a földön ágy van. A falaik .nincsenek kipárnázva, mert a szegedi közkórházban örülnek, ha a betegek feje alá jut párna, Ezúttal barátom, ha az ember pénzért házasodik. Csak a pénzért. Csak azér-t, hogy ne kelljen többé harcolnia, hogy megpihenhessen, vagyonba jusson. (Nyugodtan.) Az aljasság. Mondd, t-e nem érzed magadat... néha legalább ... alj-as embernek? A kopaszodó: Én ... én ... Az őszülő: Megállj csak! Hiszen neked is volt... valami olyan dolgod ... akkortájt ... valami szerelemfél-e... A kopaszodó: Igen .. Az őszülő: No hát. Hát ha arra a lányra gondolsz, nem érzed magadat aljas embernek? A kopaszodó (lesütött szemmel, a homlokát törülgetve): De... de ... igen ... Az őszülő: No hát. Én mindig annak érzem magamat. Az. első perctől fogva. Ezért nem mehettem többé közétek. Az ilyen dolgot ... az ilyen aljasságot... büntetlenül elkövethetik a redves lelkűek, a rothadt becsiiletüek, akik soha nem is álmodták, mi az: előkelő, szabad embernek lenni. De aki valaha ur volt, a lelkében szabad, az Ízlésében arisztokrata, aki csak mástól hallott is valaha beszélni erről az életről, és egy percre föllelkesedett az életnek ilyen nézésén,... mint talán te is... az soha nem tud többé szégyenkezés nélkül a szemébe nézni olyanoknak, akik ismerték őt függetlennek, urnák, meg nem fizetettnek, meg nem vásárodnak, magát el nem adottnak, le nem -aljasodottnak... A kopaszodó (elszomorodva sóhajt egyet és a homlokát törölgeti). Az őszülő (felsőbbségesen, mosolyogva néz végig rajta): Bungyikám ... ro-ssz a megismerés? Te nem szoktál magaddal beszélgetni néha? A kopaszodó: Nem. Nem. Nem. Én- nem szoktam. Az őszülő: De nem sokat használ ám neked. Bungyikám, őszintén szólva: nem vagy valami- kitü-nő állapotban. Hízol, kopaszodok elhanyagolod magadat. Harmincöt éves vagy mindössze ... A kopaszodó (végig néz a másikon). Az őszülő: 'Engem nézel? Én sem vagyok valami jó karban. Öregszem; ha tudnád, hogy öregszem. Ez a büntetés azért, ha az ember huszonötéves korában megszökik az élet elől és elárulja a saját lelkét. Némely embernek hasznos az aljasság, mások belepusztulnak. A kopaszodó (nem tud felelni, rezignáltán néz maga elé). Az őszülő: No ... ne busulj, Bungyi... Bemegyünk az étkező-kocsiba és iszunk egy kicsit. A kopaszodó (bámulva): Iszunk? ... János... hercegem... (Belebámul az arcába.) Te iszol? Az őszülő: Ah, ezt nem tudod? Valamit csak kell csinálni. Iszom; oh, de mennyire. A kopaszodó: János... te, aki ugy utáltad az italt, ugy utáltad a részeg embert... Az őszülő: Ne gondold ám, h-ogy lerészegszem. Meglátod: innen a Tátráig egyfolytában iszom ... konyakot vizes pohárból ... a pillám se rezdül meg tőle... Mindennap megiszom egy-két üveggel. De egyebet is ezenkívül. A kopaszodó (rémülten): De János ez borzasztó ... Az őszülő: Valamit csak kell csinálni. Te... te ugy-e megcsalod a feleségedet? A kopaszodó (habozva): í... igen. Az őszülő: Látom rajtad. Amikor csaik teheted? Amikor -csak alkalmad van rá? Fölszaladsz Budapestre... A kopaszodó: Igen. Az őszülő: Hát én ezt nem tudom. Egy aljasságot elkövettem, nem követek el minden héten ujat. Ez piszkos dolog. (Hirtelen.) Oh, ne gondold, hogy Ítélkezni akarok. Isten ments! En bennem csak megvan a... hogy mondjam... az aljasság becsülete. Nem érdem. És jobb ugy, ahogy te csinálod. Te bizonyosan jobbkedvü és kedvesebb ember vagy, mint én. Én szomorú vagyok. És rideg. En iszom. A kopaszodó: János ... én nem tudom, mit mondjak ... Az őszülő: Ne mondj semmit, Bungyikám. Gyere... (Föláll.) Most járkálnom kellene legalább, türelmetlen vagyok... Ebben a s-zük lyukban nem lehet. Gyere az étkezőbe. Igyál velem. A kopaszodó (hevesen): Nem, János... én nem hiszem, hogy te... Én talán, de te... Az őszülő (előbb csodálkozva hallgatja, azután megérti. Felsőbbségesen): Hagyd, Bungyi... én aljas -ember vagyok... (Átkarolja és kifelé tuszkolja. Mosolyogva.) Aljas emberek vagyunk, Bungyikám. Elhallgatnak. Mennek az étkezőbe. Leülnek. Lassan, halkan más dolgokról kezdenek beszélgetni. Isznak ... a legújabb tavaszi ruhák, férfi- és női Ra HOLTZER és ABONYI ggjg; J^Tí y gyermeklányka kabátok. Kérjük cégünkre ügyelni!!