Délmagyarország, 1913. március (2. évfolyam, 50-74. szám)

1913-03-19 / 65. szám

188 délmagyarország 1913. március 16. zetbe nem hozhatnak. Mivel nem szoríthatnak rá többé minisztériumokat, hogy magukat kegyelemre a kisebbségnek megadják. Ezért és csakis ezért. Az uj házszabályoktól, sok egyéb üdvös hatásuk mellett, regenerálását várjuk a magyar parlamentarizmusnak, abban a tekintetben, hogy erősíteni és fejleszteni fogja a tehetségeket és azokat juttatja szóhoz, akiket értelmi erejük, tanultságuk, szónoki képességük erre predisztinál. Az uj parlamenti rend az ellenzéknek egyetlen komoly parlamenti tényezőjét sem fogja feszélyezni. Nem tudjuk elképzelni, hogy egy Apponyi, egy Andrássy az uj tanácskozási rend béklyóit valaha is érezze. Az igaz, hogy nem fognak többé szavazni kedden afelett, hogy valaki hétfőn mondja-e el beszédét. Nem fogják a világ csúfjává tenni a magyar parlamentárizmust. És ez jól van igy. c-jaiiasbsbiibaabiibasebabakabaabsasabbbgkaaaiiscesassb A kivételes tényleges szolgálat és a hadgyakorlat. Az 1909. évfolyambeli összes tartalékosoknak, valamint azon 1910. évfolyambeli tartalékosoknak, kik már az előző években kiképeztettek s igy a kivételes tényleges szolgálatba való behívásuk idejében már ki voltak képezve, az 1912. évi XXXI. t.-c. 8. §. 2. pontja értelmében teljesített kivételes tényleges szolgálatúik, az 1912. évi XXXI. t.-c. 8. §. 3. pontja alapján történt visszatartásuk tényleges szolgálatban a hadilétszám részbeni kiegészítése cimén, két fegyvergyakorlatnak számit. Ezen szolgálat az 1909. évbeli tartalékosoknak az 1914. és 1918. évi fegyvergyakorlatba tudandó be. Azon 1910. évbeli póttartalékosoknak, akik a kivételes tényleges szolgálatra való bevonulásuk alkalmával még nem voltak kiképezve, továbbá az 1910. évbeli tartalékosoknak az előbbi törvénycikk ugyanazon paragrafusa és pontja alapján történt visszatartásuk egy fegyvergyakorlatnak és pedig az 1913. évinek számit. dálkozva néztem Jakobra, Jákob pedig odafordult a fiúhoz és hevesen gesztikulálva szidta, mint zsarolót, rablót és istenetelen fosztogatót. A fiu vonogatta a vállát. — Mit kiabál ugy — mondta nyugodtan — hiszen ugy is meg fogja venni. — Nem én — felelte dühösen Jákob. — Dehogy nem, hiszen a másik már kinőtt. — Nem, nem én, nem veszem meg. És takarodj, mert pofonváglak. — Én pedig majd megrúgom a fájós lábát. Jákob felszisszent és elvörösödött. — Takarodj! — kiáltotta dühösen. A fiu elindult, Jákob állt egy darabig, azután utána szaladt és megvette a sasfiókot. Átvette. Megsimogatta. Rám mosolygott és eltűnt a hotel melléképülete között. A sétámról visszajövet, a melléképületek között mentem át. Az istállók felől dühös, éles vi.ijogás hallatszott fel, közben egy-egy puffanás. Egv szélesvállu, német kocsis, a kire kérdően ránéztem, elmosolyodott és hátrafelé intett. — Veri már — mondta. — Ki? — Jákob. — Mit? — A sast. Elképedve néztem rá, azután elindultam a vijjogás irányába. Az istálló mögött két durva fából durván összerótt, nagy ketrec állott. Az egyik ketrecben ott volt a sasfiók és a ketrecből éppen akkor jött ki Jákob. Ekkor csend volt. Jákob azonban bement a másik ketrecbe és a mint felnyitotta az ajtót, a ketrec sarkában megbillent valami nagy sárgás-szürkeség; a sarokból kilibbent és egy A szervezkedő kereskedelem. (Saját tudósítónktól.) A szervezkedés gondolatára és arra a komoly és fegyelmezett munkára, amit a szervezkedés végrehajtása jelent, az egyes társadalmi osztályokat legtöbbnyire nem szerencsésen kedvező helyzetük vezeti. Általánosan uralkodó volt mindig az a hit az egyes kereskedőkben, hogy boldogulásuk kizárólag egyéni munkásságuktól és versenytársaikkal szemben való egyéni helytállásuktól függ. Ez a szük látókör, amely a saját üzletének falai közül nem akart kitekinteni a gazdasági élet nagy perspektívájára, súlyosan boszulta meg magát azok között a mostoha viszonyok között, amelyekben társadalmi életünk minden munkás tényezője,, elsősorban azonban éppen a kereskedelem senyved. A kereskedő, aki egyéni érvényesülését keresve, egyedül akarta keresztül küzdeni a gazdasági élet harcait, látja és érzi, hogy egyedülállásában rendkívüli gyöngesége jut kifejezésre és hogy hátrányban van minden olyan társadalmi réteggel szemben, amely fölismerte a szervezésben rejlő erőt. Az élet tanúságai, amelyeket fájóan- kemény ökölcsapásokkal nyújt, a legutóbbi időkben a tömörülés és az együttes munka irányába terelték a kereskedői osztályt is. Az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés, amely a kereskedelemnek országos társadalom- és gazdaságpolitikai érdekképviselete a legutóbbi időkben a kereskedői öntudatnak és akaratnak számos rokonszenves és üdvös hatású megnyilvánulásáról számolhat be. A kereskedők kezdik fölismerni a maguk helyiét az ország gazdasági és társadalmi életében és az e részben fölmerülő érdekelnek szempontjából, melléktekintetektől nem zavartan, bírálnak el. De az öntudatra ébredő kereskedői fölfogásnak szükségképpen el kellett jutni ahhoz a ponthoz is, hogy a közös munkát ne csiak a nagy közéleti kérdésben vállalja maéles felvijjogással a másik sarokba menekült egy szép, nagy sasmadár. Teljesen kinőtt, hatalmas állat volt, karcsú, szép és félelmetes. Jákob észrevett. Szélesen rám nevetett. — A magáé ez a sas? — kérdeztem zavarodottan. — Az enyém — felelte büszkén. A sas sötéten állott a sarokban. — Szép állót— mondtam. — Gyönyörű, ugy-e? — felelte Jákob büszkén. — Én neveltem. — Fiók-korában vette? — Igen. Mint azt odaát. Csak ez még fiatalabb volt. Szinte pelyhes. Ekkorára neveltem! — Mit csinál vele? — Nevelem. — De minek? El akarja adni? — Nem. Nevelem. — No jó . . . de miért? — Nevelem! — ismételte Jákob harmadszor, kiáltva, fenyegető hangon és kigyuladt szemmel. Jónak láttam szó nélkiH otthagyni. Jákob kezdett otromba lenni; és csak nem fogok összeveszni Jakobbal. — Neveli. Ez a szenvedélye. Egyik embernek ez a szenvedélye, a másiknak az. Indultam felfelé, de néhány lépés után visszafordultam. A ketrecben ugyanis különös dolog történt. Jákob frakkosan, szürkésfehér ingmellét kifeszitve, odaállott a sas elé és rákiáltott. Ismeretlen nyelven — nyilván a szülőföldjének a nyelvén — rekedten és izgatottan rákiáltott a sasra. A sas komoran és mozdulatlanul állott. Jákob újra rákiáltott. A sas nem mozdult. A Jákob türelmetlen kiáltásai egyre izgatottabbak lettek és egyre gára, hanem közvetlen gazdasági érvényesülésének körében is fel kellett végre a kereskedőknek ismerniök azt az igazságot, hogy egymásban ne csak versenytársaikat lássák, hanem egy csoporthoz tartozóknak tekintsék magukat, akiknek sok és jelentős érdekközösségük áll fenn még a mindennapi üzletvitelben is. Egészen természetes, hogy ezt az érdekközösséget a kereskedők ott ismerték föl először, ahol a legégetőbb volt mindanynyiukna'k orvoslásra váró közös sérelme. A kihitelezések anarchiája, az a teljes rendezetlenség, ahogyan az egyes kereskedő a maga vevőkörével szemben áll, lett azzá az érzékeny ponttá, mely éppen a jelen súlyos gazdasági viszonyok közt alkalmasnak mutatkozik arra, hogy a kereskedőtársadalom szerveződése e részben valósággá váljon. A mostani pénzkrizis legsúlyosabb sebesültjei kétlségkivül a kereskedők. A pénzintézetek és az áruhitelezők az előre megszabott fizetési határidők pontos betartását szigorúan követelik a kereskedőktől. Viszont az ö vevőik — ezúttal még inkább, mint máskor — nem mutatnak fizetési hajlandóságot és a szorongatott kereskedő sem mer velük szemben fellépni, mivel erélyes fellépés folytán vevője megsértődne — más kereskedőhöz pártolna át. És a jelen nehéz viszonyok közt mutatkozik csak meg valójában, hogy a kereskedő számára milyen hátrányt jelent, ki'hitelezéseinek rendezetlensége. Az üzletet óriási improduktív tőke bénítja meg vagy hátráltatja fejlődésében, rendezetlenné teszi az egész üzletvitelt, amely a vásárlók fizetésének pontos határidejére be nem rendezkedhetik. A vevőhöz számlát küldeni sértésszámba megy, ugy tekintik, mint zaklatást és bizalmatlanság kifejezését, vagy mint a kereskedő vagyoni megingásának kétségtelen bizonyságát. A kereskedőknek e lehetetlen állapot megszüntetésére minden erejükkel hatniok kell. ők, kik saját kötelességeik pontos teljesítésére rendezkedtek be — erre kell, hogy gyorsabban jöttek egymás után. Valamit követelhetett Jákob a sastól, vagy valamit parancsolhatott neki. De a sas nem értette. Jákob erre fölemelte a vastag nádpálcát, a mely a kezében volt és végighúzott vele a sason. A sas fölvijjogott és a csőrével a bot felé kapott. Jákob erre mámoros dühvel, rekedt haraggal valóságos szónoklatot tartott a sasnak és azután megverte. Fogta a vastag pálcát és megverte a vijjogó, feléje-feléje csapó, de előle egyik sarokból a másikba menekülő sast. Felbőszülve mentem föl a hotelbe. A szobaleány akadt elébem. — Mondja, kérem, — szóltam neki — őrült ez a Jákob? — Miért, kérem? Talán verte a sast! — Igen. A szobaleány vonogatta a vállát. — Miféle ember ez? — kérdeztem. — Én nem tudom ... itt a hotelben szóba sem áll vele senki . . . rúgják és lökik ... a fájós lábát ütik meg, mert akkor néha sirni kezd ... az igaz, hogy ő meg gőgös és lenéz mindenkit . . . Különben . . , — Mit: különben? A szobaleány habozott. Végre megmondotta: — Tessék csak lejönni ma este tizenegy óra után az istállók elé, majd meg tetszik látni .... Este tizenegy órakor a hotel elcsöndesedett. Lementem az istállók elé. Ott már nagy társaság volt együtt: kocsisok, pincérek, szolgák, szobaleányok. Csendesen üdvözöltek: —- Mindjárt kezdődik, — Hangosan válaszoltam, de erre öten is rámpisszegtek.