Délmagyarország, 1913. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1913-02-19 / 41. szám

Szepsd, 1913. II. évfolyam 41, szám. Szerda, február 19. Szerkesztőség Kárász-utca 9. Nappali-telefon: Éjjeli-telefon: 305. 10-83. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24'- félévre.... K12.negyedévre K 6*— egy hónapra K ?.'Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K28-— félévre.... K 14 — negyedévre K 7'— egy hónapra K 2*40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász - utca 9. • • • • • Kiadóhlvatall-telefon: 305. Kiadó telefonja: 81. Désy Zoltánt elitélték. Désy Zoltánt ma nyilvános becsületsértés miatt egy havi fogházra és négyszáz korona pénzbüntetésre Ítélték. Vázsonyi Vilmos Désy Zoltán védője, az ítéletet megelőzőleg látván, ünnepélyesen kivonult a teremből. E kivonulás módja, amely hasonlít az ellenzéki parlamenti sztrájkhoz, — semmiféle hatást nem gyakorolt. A védelem kicsavarva látta kezéből a fegyvert, mivel a biróság nem engedte meg, hogy hetet-havat összehordjanak és olyan tények bizonyítását kíséreljék meg, melyek még valódiságuk esetén sem bizonyítanák azt, amit Désy állított, hogy Lukács László Európa legnagyobb panamistája, — mert vagy Lukácsnak nem volt semmi köze ezekhez, vagy ha lett volna is ezekből reá, mint magánemberre, a legkisebb gáncs sem tapadhatna. Súlyosbító körülménynek vette a biróság, hogy az ország első közjogi méltóságát sértette meg Désy becsületében és hogy ezzel egész Európa előtt kompromittálni igyekezett Magyarországot. Mielőtt elhangzott az Ítélet, a lapokban és általán mindenütt kezdték magyarázni, hogy tulaj donképen mi is az a panama, mit kell és mit lehet ennek a fogalma alá venni? És már előre ugy nyilatkoztak egyes ellenzéki lapok az ügyről, dacára, hogy ítélet, sőt bizonyítás se volt, hogy panama történt. Nem akarunk most az elfogult és nálunk szokássá vált dologról ítéletet mondani, hisz ott a biróság ítélete. Most csak arról beszélünk, hogy mi indította voltaképen Désy Zoltánt a támadásokra és — kiderült — rágalmazó hadjáratra? Désy Zoltánból a panamizmussal való gyanúsítást a politikai szenvedelmek ama boszorkány-szombatján tört ki, amikor az ellenzék a magyar törvényhozás palotájában európai botrányokat kezdett, amiknek csak rendőri karhatalommal tudott véget vetni az elnökség a felelős kormány fedezete alatt. Hinc illae — calumniae. Désy sértő beszéde, melyért most a biróság előtt kellett helyt állnia, formailag csak folytatása volt annak a macskazenének, amit megelőzőleg a képviselőházban rendezett, mint vezérsipos. A tendenciában is odairányult a szóbeszéd, ahová a sipszó: politikai hecc és hajsza akart lenni. Az analógia tehát e pontban elfogadható, ama nem 'lényegtelen különbséggel, hogy a francia ellenzék politikai harca sípolás nélkül zajlott le a Panama-botrány után, — a magyar ellenzéké pedig sípolva indult meg s Désy beszédében kulminált panama nélkül is. Ez utóbbit akkor Désyvel a szenvedély mondatta s azóta a vádlott helyzetébe jutott politikusnak nemcsak személyes, hanem politikai érdeke is látta el oly tartalmi konstrukcióval, melyről azt hiszi, hogy védekezése alkalmas. Mi ,e perjogi anyagba nem avatjuk magunkat Ítélet után se, de egy megjegyzést nem mellőzhetünk. És ez arra vonatkozik, hogy az ellenzéki sajtó kórusa szerint Désy Zoltán a panamizmussal való vádaskodását nem szenvedélytől elragadtatva, hanem tudatosan, értesülések alapján mondotta. Ezt ép Désy Zoltán érdekében kell kétségbe .vonnunk. Mert ha ez egyáltalán ugy lehetne, (pedig dehogy is lehet ugy!) akkor Désy Zoltán előzetes politikai viselkedése az általa utóbb oly mélyen megsértett miniszterelnök irányában merőben érthetetlen. A választások, melyek idejére ő vádjait részint alapitja, részint keltezi, harmadfélév előtt voltak, némely utólag formulázott vádpont előzményei még korábbi időre nyúlnak vissza. De ez tavaly juniusig nem akadályozta, nem is feszélyezte abban sem Désyt, sem az ellenzéket, hogy Lukács Lászlóban ugy az államférfiú, mint a magánember iránt nemcsak a tartozó tisztelettel viselkedjék, hanem bizalommal is. Tárgyaltak és alkudoztak vele, bizonyos paktumra törekedve ugyancsak ő vele. Ugyan, hát Désynek s az ellenzéknek akkor más volt a véleménye LuTla/c a szerelem, — Colevidge. — Hallottam már én sok-sok érvelést: Hogy mért is vak a szerelem, szegényt — Igazabb nem volt ennél egy se' még: — Mert szeme benn van a sziv közepén. Mindazt, mi künn van, termet, arcvonás: A szerelem alig, hogy ismeri; De a mi bennünk szép, dicső, csodás: Mindazt a sziv ott rögtön felleli . . . ZSOLDOS BENŐ. Dávid és Góliát. Irta: Nagy Endre. Dél felé a. Dunaparton elegáns öreg ur üldögélt. Nyolcvan éves volt és, oly tiszta, mint a fényesre csiszolt antik kehely. Ha ránézett az ember, ugy érezte, hogy talán a haját és szakállát is reggelenként ezüstporral puderezi, mielőtt kiviszi az utcára. Az öreg ur mögött állott az inas: robusztus, pirosképii ember, aki minden pillanatban kész volt rá, hogy gyöngéden ölbe kapja a gazdáját és ugy vigye haza, mint valami finom csecsebecsét. Az öreg ur valószínűleg nem gondolt arra egy pillanatig se, hogy az ő pasztellszerű, precieusz figurájához nem való háttérnek a budai oldal szeszélyes, romantikus silhouetteje. Talán a ligetben vannak még csöndes lesek, ahol sürü bokrok és csöndes fák szeretettél illesztik be harmonikus hátterükbe az ilyen fehérhajú bácsikákat. Mondom, az öreg ur nem gondolt erre. Sétálók áradatából, hajók jövéséből-menéséből, a széles folyam csillogásából és az egész panorámából riem hatott rá csak a napsugár, amely langyos esőként zuhogott rá. Talán nem is maradt már semmi más érzéke, csak amivel a napsugarat tudja élvezni az ember. Olyan volt, mint valami elvirágzott napraforgó, amely még egyszer, utoljára kinéz a kerítés mögül, hogy elbúcsúzzék a naptó! Aztán egy másik öreg ur közeledett lassan, csoszogva az aszfaltos korzón. Valamikor magas, hatalmas ember lehetett, de most összetöpörödött volt. Mikor a padhoz ért, óvatosan leereszkedett és szinte srófra járó gép részek összecsuklását lehetett hallani, amikor leült. Eleinte nem vettek tudomást egymásról, de aztán az egyik öreg ur megszólalt: — Szép meleg idő van. Olyan, mint juniusban. A másik komolyan bólogatott és elgondolkozva válaszolta: — Emlékszem, hatvannyolcban volt ilyen tavaszunk. — Igen . . . hatvannyolcban . . . emlékszem. De talán még akkor se jött ilyen korán a meleg. — No, no . . . mit beszél? Hatvannyolcban? Akkor már februárban künn. volt minden. Az nagyon szép tavasz volt, az . . . hatvannyolcban. — A mostani is nagyon szép. — Ez más. Most a legmelegebb tavaszban is van valami fázós ... Ez nem olyan egészséges, mint 'hatvannyolcban volt. — Az igaz. Az ember észre se veszi, már rámegy a tüdejére . . . Nevem Buxbaum. — örvendek. Hársy Tihamér vagyok. — Hársy . . . Hársy . . . Szobról? — Igen. Szobró! — A gimnáziumban... volt egy iskolatársam . . . Hársy ... azt hiszem, szintén Tihamérnek hivták. Az öreg ur érdeklődve csúszott közelébb. — A piaristáknál? A negyvenes évek végén? — Igen. A piaristáknál. Most már emlékszem. Hársy Tihamérnak hivták. — Szabad kérdeznem még egyszer a nevét? — Buxbaum. Buxbaum Miksa. — Most már emlékszem! Vörös hajad volt . . . hehe . . . mindig a vörös Maxnak csúf oltunk. — Neked meg fekete hajad volt, mint a korom. Emlékszem, mindig utánad kiabáltam: — Te cigány, te cigány! A két öreg lopva egymásra sandított és ime valóban ugy látták, mintha az egyiknek a haja vörös volna, a másiké pedig fekete. Hosszan hallgattak és végig nézegetmm