Délmagyarország, 1913. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1913-02-01 / 26. szám

2 Lemondott a szinügyi bizottság. — Izgalmas vita. — (Saját tudósítónktól.) A közgyűlésen el­hangzott színházi vitának egyik mozzanatá­ra reflektálni kell még és utána áttérünk an­nak precizirozására, mi most a sürgős teen­dő, hogy a közgyűlési határozatban megsza­bott két hét múlva összehívható tegyen a törvényhatósági bizottság arra a rendkívüli gyűlésre, amelynek az uj helyzet ikörüttekin­tő és a jogos várakozásokat kielégítő meg­alapozása lesz föladata. Gaál Endre dr., előadó közgyűlési be­szédében érthetetlennek találta azt az ellen­szenvet, — ő mondta iigy — imély a törvény­hatóság tagjai és a közönség körében a szín­ügyi bizottsággal szemben megnyilvánul. Honnan tudja a közönség, hogy a sziiniügyi bizottság miit végez, vagyis, hogy semmit se végez? — kérdezte a tanácsos ur. Hiszen a szinügyi bizottság ülései zártak és nála sen­kisem járt, hogy a jegyzőkönyveiket elkér­je, megnézze, pedig azok mindenkinek ren­delkezésére állanak. A kérdés ilyetén módon való föltevésében és beállításában némi kis tévedés van, amelyről föl 'kell yilágositani nemcsak az igen (tisztelt tanácsos urat, de azt a nyilvánosságot is, amely a (tanácsos úrtól ezt a leckét kapta. Legelőször is: az uj színházi szabály­rendeletet 1912. április 1-én hagyta jóvá a belügyminiszter. Enimek a szabályrendelet­nek életbeléptetése előtt a szinügyi bizott­ság ülései nyilvánosak voltak és ha az ülé­sekről kiikerültek a közönség körébe olyan dolgok, amelyek nem a nyilvánosság elé va­lók, a hír szolgáltatók ilyen esetékben nem a hivatásukat megértő újságírók voltak. Té­kát — szeptembertől számítom — mindösz­sze öt hónapja, hogy bárki is csak ugy sze­rezhet tájékozódásit arról, hogy miit végzett a szinügyi bizottság, ha bemegy a város házára, megfutja a bürokratikus kezelés idegölő és izzasztó akadályversenyét és ha végig a koronázási utakon; s megállt a folyó mellett, ráment a hidakra és nézte, amint dus, lassú hófátyölok nesztelenül merülnek alá a vizbe . . . Vakurka ümmögött, nevetgélt: — Lopni fogok . . . lopni . . . Megfogta az egyik pénzeszsák száját és fölordított: - Jaj . . . Az aranyak összefutottak a zsákocskák­ban, sikoltottak, zenebonásan egymás körül kavarogtak és ujjongva, sikongva fellökték magukat a levegőbe. A tallérok Vakurka fölé repültek, aiiany testükből 'ábrázatok nőtték ki hirtelen; grimaszok csúfolódtak a sárga sze­mükben, a petyhüdt ajkuk körül és vigyo­rogtak, bámészkodtak Vakurkára. A vén szolga hanyattvágódott és nyúltak, emelked­tek körülötte a bankóoszlopok, egymáshoz épültek, összefogtak és Vakurkát nyoszolyá­járól elillanni nem engedték. Fölötte zengett, üvöltött a pénz, mellette suhogtak a tornyo­sodó bankók és Vakurka leigázva, dermed­ten fokiidt a bankósirban . . . Muzsikás volt a levegő. Petrus bácsi fonográfja hangosan énekelt, fojtott dalok csalogatták maguk köré az álmokat. Az ágyakon magukra maradtak az emberek, meredten elnyúltak a matrácon, mint a dön­tött fák az erdő avarában. Petrus bácsi fo­nográfja bolondosán énekelt, rozzant torká­ból tréfás, nevető hangokat lökött föl a ma­gasba és mi összesuhantunk, összeölelkez­tünk és röpködve a pihenő fejek fölött, lej­töztünk, táncoltunk. Az álmok zsongtak, nyűgösködtek, de énekeltek is és olyan volt DÉLMAGYARORSZÁG célhoz ért, nekigyiirekszik a jegyzőkönyvek elolvasásának. Igaz, hogy ma már a nyilvá­nossággal való közlekedésnek más, köny­nyebb, jobban bevált és azzal a kornisz gaz­dasági berendezkedéssel számoló módszere van, hogy az embereknek ilyen dolgokra nem jut idejük. És vájjon mit szólna Gaál Endre tanácsos ur, ha az a sók ezer ember, aki ed­dig a sajtó utján értesült arról, hogy mit végzett a szinügyi bizottság, most megtisz­telné őt becses látogatásával és mind a jegy­zőkönyvet, a jegyzőkönyvet kérné. Mert re­mélhetőleg, nem ugy méltóztatik érteni a nyilvánosságot, hogy az csak bizonyos em­berekkel, a közönségnek egy korlátolt köré­vel, vagy számával szemben kötelező? Az uj színházi szabályrendelet 6. parag­rafusa, mely a szinügyi bizottság eljárását akarná szabályozni, a tanácskozások nyil­vánosságát valóban korlátozza. Az ide tar­tozó ikét bekezdés szórói-szóra ez: „Az ügy előadása s a határozat kihirdetése nyilvá­nos, a tanácskozás pedig zárt ülésben tör­ténik." — „Személyi ügyeik előadása is csak zárt ülésben történhet s la bizottság tagjai tartoznak arra ügyelni, hogy a művészi ön­érzetet sértő vélemények nyilvánosságra ne kerüljenek." Nagyon mellékes és lényegtelen, hogy ebben a két mondatban is mennyi abszur­ditás van. De azt tudni szeretnők végre, mi indította az előadó urat arra, hogy egy olyan szabályrendelet-tervezetet készítsen és fo­gadtasson el, mely minden jog és szokás el­lenére ép a szinügyi bizottság üléseit és mű­ködését vonja ki a nyilvánosság nagy kom­plekszumából? Mi ennek az oka? Azt értjük, ha olyan ügyökre zárt ülést rend dl el a sza­bályrendelet, amelyek erkölcsi, vagy anya­gi természetű személyi kérdésekkel vannak vonatkozásban. De miért ne tanácskozzék egyébként nyilvánosan a szinügyi bizottság? Hiszen, uram isten, egy színházunk van, mert monopóliumot adunk neki; aki szín­házba akar menni, abba az egy színházba kénytelen menni; súlyos ezreseket is költünk a hangjuk, mint a rnéhbivogató üvegcsen­gőé, amiket a kertekben megfuj a szél. En­gem testvéreim, az álmok, magukba fontak, dajkáltak s titkos titkaikkal megütögették a szivemet, mely most megnőtt, a silksági ég pereméig megnyílott a két ölelő karja és a szivemben volt a világ, emberek, bujdosó szenvedéseik. Petrus bácsi ölelgette a falábát, a fo­nográfja már csöndesitette a Karnevált és vontatottan bújtak ki belőle a dalok s az ál­mok libbentek, alászállingóztak és mire csönd lett, besnhantak a koponyákba. Az egyik testvérem szárnyára 'emelt és ráröpültünk a kórházi szolga fejére. János szántott agyá­ban fölébredtek, föl szökkentek a rejtelmek. János gagyogott, mozgott: — Na . . . ne . . . De ágyában nászt ültek az álmok, az egyből lett kettő, párzottak, sokasodtak és sodorták eléje a kadáverdket. Dermedt ka­rok görcsösen a levegőbe kaptak, örökre be­záródott szemhéjakra kiültek a nagy üveges szemek, a húsos fejekből a csontvázak ki­dugták a koponyájukat. János dörmögött, káromkodott, fölemel­te a kezeit s durva sietséggel hajigálta rnesz­szire magától a halottakat. Szivek táncoltak eléje. Kicsi és nagy, fonnyadt és húsos szi­vek s vadul lüktettek. Behorpadtak, kiduz­zadtak, ujjongó és síró hangok zúgtak ki be­lőle, de valamennyi sirt és könnyeiket rá­hullatták János arcára. János kaszált a ke­zeivel és hessegette maga mellől a kavargó sziveket, de hirtelen megbicsaklottak a kar­1913. február 1. erre a színházunkra; még az a joga se te­gyen meg a közönségnek, hogy megtudhas­sa, mennyi hozzáértéssel, buzgalommal és lelkiismeretességgel végzi a dolgát az a bi­zottság, mely a )közgyiiléstől kapott man­dátuma alapján ennek az egyetlen színház­nak, tehát a szegedi színészetnek érdekeit istápolni és megvédelmezni tartozik. Vagy csak nem gondolja komolyan, ó komolyan a tanácsos ur, hogy ez az ügy elintézhető az­zal a nagyon, de nagyon rossz ötlettel, amit csak egy közgyűlésen lehet elmondani, hogy ön a jegyzökönyveket bárkinek rendelkezé­sére bocsátja? Tudjuk: keresztül ment a szabályren-' delet-tervezet a tanács, a közgyűlés és a mi­nisztérium retortáján. Elég szomorú, hogy elfogadták, akár könnyelmű fölületesség, akár retrográd-szellem volt az okozója. Ép a színház körül kifejlődött két napos vitában láttuk, hogy egy-egy ilyen ballépésére akkor ébred a közgyűlés, amikor az már ímegter­mette áldatlan gyümölcsét. Az uj szabályrendelet életbeléptetése előtt még személyi természetű kérdéseiket is nyitó ülésben tárgyalt a szinügyi bizottság — ép az elnök nagyon liberális rendelkezése következtében. Talán indiszkréció történt egyik-másik újságíró részéről? Tessék szi­gorúan alkalmazni a szabályrendeletnek azt a jogos és helyes nendefllkeziését, amely az ilyen tanácskozásokat zártaknak nyilvánít­ja. De ilyen esetből azt a konzekvenciát von­ni te, hogy a szinügyi bizottság ülése most már minden esetben zárt legyen, legalább is különös, érthetetlen. És itt elérkeztünk ahoz, hogy a sziniházi szabályrendeletet módositani kell, módosíta­ni nemcsak egy, de több más pontjában. A szinügyi bizottság ma délután 6 óra­kor ülést tartott. Nyilvánosát. A napirend­nek kényes és izgalmakat sejtető pontja is volt: a bizottság állásfoglalása azokkal a támadásokkal szemben, amelyek a közgyű­lés és a közönség részéről érték. Ami ennek a kérdésnek a tárgyalása közben történt, az minden várakozást és képzeletet fölülmúl. jai, a fejét rányomta a matrácra és rámeredt a legvadabb szivre, mely az arca előtt tán­colt. Az meg-megütötte forró testével az áb­rázatát, rászökkent a mellére, táncolt a feje fölött, aztán sikoltva, kacagva visszaugrott a szivek közé. János fölordított, a szive után kapott, megvágta a mellét és sirt, üvöltött: — A szivem ... a szivem . . . hol van a szivem? . . . János ütötte-verte a fejét. Beleestem a levegőbe . . . ágyak fölött úszom és libbe­nek^ ... Ki vagyok én? . . . Érzések között hajókázom és találkozom a nem ismert fáj­dalmakkal, a szikkadt földnél szomjasabb vágyakkal, bus arcú reményekkel, tépett­égett örömökkel. A testemet nem érzem és mégis van szemem, mely sugaras rést tör sötét agylabiirintusokon keresztül, mélyben most ott örvényeskediik a mindenki álma. Én se éltem eddig? Aki igazán vagyok, rejtő­zött eddig bennem? most kapott szárnyra, mikor az éjszaka lefújta rólam a hus- és csontbéklyókat? amikkel röghöz szögezetten csak bambán álmélkodtam, álmélkodva csu­dál koztam? ... És most röpülök, emberek fölött keringőzöm, a koponyák megnyilnak előttem, a szivemet réteszem a szivükre és mi halkan összedobogunk. Megöldlem az egyik álmadót, sugaras az arca. — Ez a néma ... a néma . . . ívesen rángatódzik |áz ajka, kinyitja, csukja a száját, csattogtatja a fogait és vad hangokon nyávog, ugat, bődül: — Üm . . . h . . . hő . . . Mosoly-lárva száll szomorú arcára, tit-

Next

/
Oldalképek
Tartalom