Délmagyarország, 1913. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1913-01-26 / 21. szám

4 DÉLMAGYARORSZÁG 1913. január 29. közben Tripoliszból Enver bej is, a hévvel teli fiatal vezér; a hosszú béketárgyalás alatt kiszállt a pánik a török hadsereg lel­kéből s helyét bizakodás, harci kedv, a nemzeti önérzet uj föllobbanása és vallási fanatizmus foglalták el. Harcolni (kíván­tak, újra szembeszállni az ellenséggel, ki­köszörülni a csorbát, visszaszerezni az el­vesztett területeket és mindenekelőtt föl­menteni és megtartani az ostromlott erő­döket: Janinát, Szkutarit és mindenekfö­lött Drinápolyt, a szent várost. A béketár­gyalást tűrték, amig ezeknek megtartását remélhették. De amint kimondatott, hogy Drinápoly is az ellenségé, az uj-törökség a tömegek hangulata által emelve ismét for­radalmi csínnyel magához ragadta a kor­mányt. Ezúttal azonban nem vértelenül: Nazim tábornagy, a nagy vereségek főve­zére, a rossz fegyverszünet megkötője, go­lyótól halott. Az ő végzete heteit, mint egy klasszikus sorsdrámában. És Európa újra izgulhat, újra töp­renghet, újra tanácskozhat a balkáni bé­kén és a balkáni uj renden: uj tényezővel van dolga, amely ugy lehet, még kemény próbára teszi az együttesen működő ha­talmakat. — Bucsu a volt hercegprímástól. A magyar katolikus püspöki kar képviseletében ma délelőtt Csernoch János dr. hercegprí­más, valamint Szmrecsányi Lajos egri ér­sek és Radnai Farkas besztercebányai püs­pök küldöttségileg tisztelegtek a budai palo­tában Vaszary Kolos volt hercegprímásnál. A tisztelgésen Csernoch János dr. herceg­prímás föliratot nyújtott át, amelyben a püs­pöki kar hivatalosan elbúcsúzik a volt her­oegprimástöl. — A barátaim. A púpos ember rövidesen megtudta, hogy Annuska apja madárkereskedő volt és amikor öreg idejére abbahagyta az üzletet, ezekkel a kanári madarakkal vonult vissza a nyugalomba. A pálya, amelyen az ember a kenyér után baktat, minden ember karak­terét különködve megformálja és a hosszú élet az énekes madarak között a valószínű magyarázata, hogy Annuskáék állandóan énekes kedvűek voltak. Ünnepi este volt a púpos ember bevo­nulása, aki hirtelen ugy beilleszkedett a fa­míliába, mint a teli. hold udvarába az oda­tévedt csillag. Az uj lakó muzsikus volt egy szinházi zenekarban;és a hegedűjével uj hang csendült meg az énekes családban. Az öreg madárkereskedő citerázott, Annuska ábrán­dosan énekelt, bóhaju anyja meleg alt-han­gon kisérte, a púpos ember pedig hegedű­játékával szépen, harmonikusan megkoro­názta a furcsa muzsikát. Borongó, szerelmes magyar dalok röpültek ki Annuskáék abla­kából és odaszálltaik a folyosókon álmodozó mátkapárokhoz. A gyönyörűségektől bor­zongó fiatalok nem eresztették el a dalokat és ájtatosan, halkan belefonták a maguk énekét, s muzsikás, tRilos lett a ház, melyre friss virág-illaiával ráborult a májusi éj­szaka. Ezután minden este volt szerenád. Ami­kor véget ért, a folyosókon megmozdultak a fiatalok és karöltve, énekes szóval elindultak a lépcsőház felé. Imbolygó léptekkel vala­mennyien fölkerekedtek, mentek a májusi sétára és a park a ház előtt imár messziről kibontotta, emelgette feléjük ölelő karjait. Orgona-, jázminbokrok árnyékában mátka­párok sétáltak és esténként itt volt a két nyomorék is, a szivükkel beszélgető embe­Szükség van-e Szegeden jogakadémiára ? (Sajút tudósítónktól.) Rendkívül érté­kes, érdekes és tanulságos dologra hivja föl figyelmünket egy hozzánk beküldött cikk. Alább szó szerint megtalálja az olvasó, de a főiskoláért való harcunkba épen főiskolai rendszerünk helytelen arányainak ismételt föltárásával és hivatalos köreink állásfogla­lásának minden bizonnyal hiteles ismerteté­sével ugy szól bele, hogy mindenkit a legko­molyabb megfontoltságra és meggondolásra kell késztetnie. Csak a legnagyobb méltány­lás hangján emlékezhetünk meg niindenkot azokról a törekvésekről, amelyei: Szegedet főiskolai központtá akarják tenni. Természe­tes, hogy ennek a törekvésnek első repre­zentánsai nem nyugodhattak bele a volt kormánynak abba a döntésébe, amellyel az uj egyetemeket Pozsonynak és Debrecennek ítélte oda és nyomban e döntés után a leg­kézenfekvőbb ideálok fordultak annak érde­kében, hogy Szeged régi vágya — ha a ki­sebbik felében is — teljesedésbe menjen. Igy nyert életet az a törekvés, hogy Szeged a pozsonyi jogakadémiának ide he­lyezésével kérjen a kormánytól rekompen­zációt. Határozottan tudjuk, hogy Szeged megkapja a pozsonyi jogakadémiát, csak kérnie kell. De mindjárt akkor, amikor ez a törekvés közismertté lett, aggályok merül­tek föl a tekintetben, hogy hasznára lenne-e Szegednek, megéri-e az áldozatokat egy jog­akadémia azután, hogy Pozsonyban és Deb­recenben fölállították az egyetemet. Joggal hivatkozhattak arra, hogy ez a jogakadémia csak tengődnék és ép oly kevéssé tölthetné be tudományos, mint a város érdekében való gyakorlati hivatását. Az alább közölt cikk megszívlelésre na­rek között. Valami rejtelmes barátkozás egymás mellé boronálta őket. Különben itt a parkban alig beszélgettek, csak ültek egy­más mellett a zöld fapadon, mély hallgatás­sal, néha-néha egymásra tekintve. Egy este a púpos ember nyugtalankodott. Kemény, sárga arcát az ég felé emelgette és a sánta leány is fölnézegetett a mennyboltra. Olyan volt az ég fölöttük, mint egy regés baldachin. A világoskék firmamentum puha, süppedős volt, mint a finom bársony, a fehér felhők, mint a habos selyem, gomolyogtak rajta. A hold ráderengett a mennyboltra és halo­vány sugárkévéivel összeszőtte az ég játé­kait. A púpos ember egyszer csak megszó­lalt: — En olyan furcsán érzem magam, ha a hold sül... A sánta leány ráemelte barátjára a te­kintetét és madárarcán nyugtalankodott a kíváncsiság. Nem tudta, hogy mit .mondjon, egy kicsit gondolkozott, aztán lehajtotta a fejét: — Én is ... A muzsikus újra rábámészkodott az ég­re, a hold delejes erővel rásütött gnóm-fejé­re. Kemény arca csupa izgalom volt, amikor beszélt: — Én még mindig nem vagyok pesti ember. Ilyenkor, ha a hold süt, otthon járok, a kis városban, ahol nincsenek paloták. Itt ki kell menni a városból, ha a holdat látni akarom, a paloták elrejtik, a sugarait elfog­ják. De én szeretem a holdat és imindig tu­dom, mikor van telihold. Ilyenkor felnézek a paloták között az égre és látom... a mi fehér utcánkat, melyben nem ég a lámpás, a Nagy-Dunát, mely ezüstfolyókat ringat, az arany klastromot, melyből hófehér apá­gyon érdemes állásfoglalása szerint a po­zsonyi jogaikadémiának Szegedre való helye­zését sem helyi, sem országos érdekekkel nem lehet támogatni. Rámutat a gyakorlati irányú főiskolák nagy szükségére és arra, hogy az illetékes körök inkább ujabb egye­temek fölállítását, mint sem az akadémiák lábraállitását tervezgetik. Nagyon ajánlatos lesz mindezt niegsziv­lelnünk, mielőtt végleg megválasztjuk azt az utat, amelyen megvívni szándékozunk a fő­iskoláért való uj küzdésünket. % * * A szegedi sajtó ismételten foglalkozott azzal a kérdéssel, mondja a hozzánk bekül­dött cikk, hogy a polgármester által oiy nagy kitartással propagált jogakadémiára egyál­talán van-e szükség, szabad-e más főiskolai szükségletek kielégítése előtt Szegeden jog­akadémiát fölállítani, nem veszélyezteti-e ta­nulóifjúságunk helyes pályaválasztását és nem fogja-e a jogi pályán -működő proletá­rok számát továbbra is növelni akkor, ami­dőn más, nehezebben megközelíthető főisko­lák nem nevelnek még ma se ke'.íő szánm diplomás embereket a gyakorlati, nevezete­sen a műszaki és gazdasági pályára. Érdekes, reánk nézve rendkívül fontos Ítéletet olvashatunk az- uj jogakadémiák hely­telen törekvésére vonatkozólag egy kiváló tudós-professzor nemrégiben megjelent kivá­ló tanulmányában. Gergely György dr., máramarosszigeti jogakadémiai tanár, az ujabb irányú jogász­képzés alapos ismerője a következőket írja a máramarosszigeti jogakadémiai életképes­ségi kérdésével kapcsolatosan:' „A minisztériumok következetes eljárá­sát igazolja az a mai az u. n. „Felsőoktatás­ügyi Egyesület" májusi gyűlésen egy .mi­nisztériumi főtisztviselő ifölszólalásából is kipattant, de más oldalról- is sejthető, hogy t. i. illetékes körök inkább ujabb egyetemek (gazdasági, technikai és esetleg még egy ujabb tudományos egyetem) felállítását ter­vezgetik, semmint a kis akadémiák lábraálli­tását". cák néznek ki... és eszembe jut, hogy ilyen­kor mennyi ember szerelmes ... A két nyomorék mögött megzörrent a jázminbokor. Rövid, forró kacaj csengett, aztán a-pró trillákban ijedten, ujjongva, só­hajba halkulóan tovább zengett és beleme­rült egy villamosan ütköző hirtelen néma csókba. A púpos ember elejtette a szavát és zavarodottan nézett párjára. Ezután mind a ketten a földre bámultak és a zöld fapadon lassan, palástolt mozdulással, egymás mellé húzódtak. A leány szólalt meg, de tekintetét nem emelte fel a földről: — Én nem születtem hibás lábbal. Be­teg voltam és akkor lettem ilyen .., A púpos ember a leány mellé csúszott, már érezték a testük forróságát és halikan, félénken beleionta szavát a leány szavába: — Engem a dajkám ejtett le, két éves voltam... — Mennyit szégyenkeztem ... — Nem mertem a lányokra nézni... — A többi lányok mind boldogok ... — Mindig akartam és sohse mertem szeretni... Elhallgattak, nagyszerű látomásoktól terhesen s gyáván vártak vala-mi káprázatos eseményre. Csók csattant újra mögöttük, friss vérű szerelmesek nászos játékba kezd­tek. Rezgett a bokor, fehér jázminvirágok hulltak a csúnya emberekre. A sánta leány a két kezébe rejtette az arcát, ugy zokogott, de a púpos ember megkereste a párja kezét, egyenként lefejtette az ujjait és belekulcsol­ta azokat a maga kezébe; amikor pedig egymásra néztek, akkor összeborultak és sziiz csókokkal összefonódtak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom