Délmagyarország, 1913. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1913-01-22 / 17. szám

Szemesztőség Kárász-utca 9. Nappali-telefon: 305. Éjjeli-telefon: 10-83. Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24-— félévre.... K12.negyedévre K 6-— egy hónapra K 2Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K 28 — félévre.... K14'— negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. K i a d ó h 1 v a t'a 1 Kárisz utca 6 Kladáhivataii-t3leíon!;jJ335. Kiadó;telefonjaT"^*™ 81. Szeged, 1913. II. évfolyam 17. szám. Szerda, január 22. Tragikus készülődés. Most a választójogi reform ügye köt le minden figyelmet a magyar politikában. Erről tűnődik, ebben tárgyal és foglal állást az ország, minden részében. Az elmúlt héten egyik helyi pártgyülés a másikat érte, egyik párthatározat a másikat követte. S kormány is, a munkapárt is, meg lehet az eredménnyel elégedve, mert nekik ez a mozgalom a bizalmi nyilatkozatok és üdvözletek egész özönét hozta. Elég a községek hosszú névsorára utalnunk, ahonnét az utolsó manifesztációk érkeztek Lukács László miniszterelnökhöz az uj választási törvényjavaslat előterjesztéséért s biztosították a kormányt teljes bizalmukról, kitartó támogatásukról. E mozgalom megelőzésére az ellenzék hiába próbált ellenmozgalmat indítani a vidéken. A népgyűlések, ahol Apponyi, Károlyi és Justh a szociálista demogógok társaságában hallatta izgató szavát, mélyebb hatás nélkül multak el. Most vasárnap megujult ez a kisérlet, mintegy ellensúlyozni a kormány mellett felhangzó tüntetéseket. Apponyi Aradon jelent meg, aszszisztensekül Vázsonyi Vilmost és Kunfi Zsigmondot szerezve meg maga mellé (különös trifolium!). Budapest határában: Erzsébetfalván Désy Zoltán lépett föl Buchinger Manóval (tehát 'koalíciós szociálizmus az egész vonalon!). Sőt a nap különösségének emelésére Návay Lajos is most mondotta el Temesvárott beszámoló beszédét, nem sokkal a nemzeti munkapártból kiválása után. A közönségnek tehát volt elég hallani és látnivalója, politizálhatott és kedve szerint. De abban a várakozásában, hogy az ellenzéki politikusoktól megérthető fölvilágosítást kapjon az ellenzéki taktika törekvése, célja, igazolása felől, most is csalódott. Ezek a vasárnapi szónoklatok mindenre kiterjeszkedtek, csak azt hallgatták agyon, mi a ratio az ellenzék magatartásában, mely az országgyűlésen passziv s csak a népgyűléseken próbál a'ktiv lenni. Nem tudták ennek értelmét adni s ezért bennük maradt az ergo-ja is. Minket ezek a határozati javaslatok, s a beléjük fogalmazott .„bizalmatlansági" javaslat hidegen hagynak. Bizonnyal a kormányt sem érintik, miként nem érinthetik Tisza Istvánt, akihez Aradon adreszszáltatott. Hisz ugyanaz a kisebbség mondotta ki, hogy nincs iránta bizalommal, a mely a választásoknál is Tisza ellen szavazott. Maguk a szónoklatok nem ily mulattatók, nem is akartak azok lenni. Inkább abban vetekedtek, hogy politikai tartalmukba mentül több tragikai akcentust, mentül sötétebb színeket és komorabb pózokat szőjjenek. Apponyi az ily stilusu izgatásnak régi művésze, de most magával hordja asszisztenseiben e művészet féktetelen eltulozóit, hogy annál biztosabb legyen az aradi demokraták tetszése. Amit a demagóg nyelv produkálni képes, azt ők mind harcba vitték a munkapárt s a kormányjavaslat ellen. Apponyi a maga szónoki egyedülvalóságát ezúttal kénytelen volt Vázsonyival és Kunfival megosztani. Mégis túltett valamennyin Désy Zoltán, aki Erzsébetvárosban a tűzokádó sárkányt mímelte; valósággal lángtirádákkal hadakozott, mikor a nemzeti munkapártot és kormányát megrohanta. Ilyen tirádának fogjuk föl azt a kijelentését is, hogy „a képviselőházi pártok között most az élethalál harca fog elkövetkezni". Azt is megmondja Désy, hogyan érti e harcot, mikor az ellenzék visszavonul s a munkapárt magában táboroz a csatatéren. „A demokrácia szelleme fogja — úgymond — azt a pártot elsöpörni s az általános, egyenlő, titkos választásnak, törik-szakad el kell következnie!" Mintha csak a szociálista vezérek kiáltványát hallandók, akik az általános tömegsztrájkot hirdették ki nemrég, hogy politikai fegyver gyanánt forgassák meg társadalmunk testében a legborzalmasabb válság erőszakolására. A volt pénzügyi államtitkár frazeológiájából megállapíthatni a sztrájkoló ellenzék s a sztrájkkal fenyegető szociálizmus sajátságos viszonyát. Désy Zoltán Az emlék miatt. Irta: Nagy László. Kelemen, az iró behívót kapott a nagygyakorlatokra. A felesége sírt s a kis Juliska seim hagyta magát. S igy az iró nehéz szívvel vált meg famíliáját ól. Busára csörgette a nehéz lovassági kardot s kis, hijja, hogy egy pár meleg könycseipp nem bugygyant elő szeméből. De katona volt. Kemény, marcona hadifi és nagyon derekasan nézne ki egy könnyező huszárhadnagy! A vasúti kocsi ablakából lobogtatta zsebkendőjét, integetett sokáig felesége és kis lánya felé s aztán lassanként megvidámralt tekintettel nézte a rohanó vidéket, amely egyre ismerősebbé vált és egyre élesztgette, frissítgette fakuló emlékeit. Kelemen gazdag fiu volt és lángoló szerelemmel lépett az újságírói pályára, amelyen tulaj,doraképen nem a megélhetést kereste. Sokáig ujságirósfcodott abban a nagy vidéki városban, amelybe később önkéntesi évét leszolgálta és amelybe ép most utazik. Környezete nagyon szerette,, válósággal rajongott érte.- Nagy irói kvalitások rejtőztek benne, de azért jó időbe került, mig Pest is elismerte. De akkor aztán ő lett az első. Az elsők elseje. A robogó vonat ablakából kitekintve, ugy tetszett neki, hogy egymás után tűmnek elő és tűnnek el a régi emlékek. A kedvesek, a csúnyák, a rosszak és a szeretettel teljesek. Egynél-egynél hosszasabban időzött, másokra inem szívesen, gondolt, de — hiába — egymás után rajzottak felé a kellemesek és a kellemetlenek. — Nini, az a kislány. De szép istenem, de szép! Az is eljött . . . És az iró szivét megbizseregtette a rágondolás, a fölidézés és áthullámzott rajta valami titokzatos, valami meleg, andalító érzés. De jaj! Még ha iró is. Még ha szerelmes is volt! Nem szabad időznie a képnél. Családja van. Felesége. Kicsi lánya. A Jula. Azt is Julánaik hivták. (Vagy tán az ö kis Juláját azért hívják Juláinak, mert annak is ez volt a neve?) Nem, nem gondol rá. 'Vagy hiszen lehet. Szabad. Ki tudja, hol van most az a szerelmes, szép, kis lány? Már asszony. Biztos férjhez ment. Miért is nem ő vette el. Uramfia, ez csúnya dolog. Ilyet gondolni! — Édes, kicsi feleségem, aranyos kis Julám, ne haragudjatok. Olyan szépek vagytok. Ugy szeretlek benneteket — gondolta és a szivébe markolt valami fájás. összeszorult a torka. És álmodozó szeme előtt kavarogtak a képek. A felesége, a kis lánya és az a másik ... A másik Jula. A vonat megtorpant, nagyot zölkkent. Keleimen fölébredt. i Megdörzsölte a szemét, csodálkozva körülnézett. Aztán kábult fővel kiszállott a vonatból. Megérkezett Lachidára. Estére nagy dáridót csaptak. A régi ismerősök azt ,sem tudták, mit csináljanak örömükben. Hogyne. Kelemen, a híres iró, köztük van. Velük mulat huszártiszti uniformisban. Jóformán tisztában sem voltaik azzal, hogy kinek örülnek jobban: a hírneves írónak, vagy a huszárhadinagynak. No, tán mégis az írónak szólt inkább az örvendezés, mint az atillának. Hisz csak tartálékos volt. — Mindegy — kiáltotta oda Kelemennek az egyik — ilyen hercig tiszti sapkája egy tartalékosnak sincs. Büszke lehetsz rá, Jóska! Kelemen ironikus mosollyal köszönte meg a dicséretet. Fölfrissült, fölpezsdült és eleven szemmel nézte a dolgokat; a társaságát, a kávéház közönségét, a pincéreket, az utcát. Uj látások, uj gondolatok tódultak koponyájába és a naiv, a meghitt, a kedves vidéket groteszkül mulatságosnak találta. Istenem, hogy kifigurázza, hogy kigúnyolja imajd ezt a jó, ezt a nagyon jó vidéket. Micsoda pompás alakot fog ő abból a rikoltozó pajtásból faragni! Hogy kacagnak majd, annak a sápadt, hoildvilágképü legénynek, ha ő irja meg. De nem. Nem szabad. Hisz a Jula is köztük élt. Talán még imost is köztük van. Nem. Nem szabad profanizálni még a társaságát sem. Megint a Jula! Hát nem tudja kiszakítani a fejéből az ő képét? Hát mindig rá kell gondolnia? Jula, Jula, mindig a Jula! És ahogy rágondolt, szelídség iszáU-t szivébe. Angyali türelemmel