Délmagyarország, 1913. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1913-01-22 / 17. szám

4 fenyegetése erre a viszonyra rávilágít: az „élet-halál harc" ugyanis nyilván azt jelenti, amivel a szociálista vezérek fenyegetőznek. A szerposztás a „szövetségesek" közt egyelőre kissé egyoldalú: az ellenzék a fölbiztató, az uszitó szerepében mutatkozik, hogy aztán a háttérből nézze végig, mi lesz a föluszitottakkal. Ránk a fenyegetésnek nincs drámai hatása. Egyszerűen nem hisszük el, hogy a szociálisták az ilyen átlátszó baiekfogáshoz kaphatók legyenek. Az álmiUiomosok. (Saját tudósítónktól.) A budapesti rendőrség -egyik cellájában kibékült két testvér, akik fiz év óta haragban voltak egymással: Pallós Ignác és Pallós Ármin. A két testvér közös nevéhez fűződik Magyarország két milliós vicinális vasúti botránya; az Ármin csődje néhány esztendővel ezelőtt hárommilliós volt; az Ignác csődje, — amelyet most a rendőrség fogságában kért önmaga ellen— hat-nyolc milliós. Ármin és Ignác azelőtt társak voltak; amióta az utóbbi különvált, haragban éltek; nem békültek ki akikor sem, a miikor Ármin a három-millióval csődbe ment; de ma, hogy .az ifjabbik 6—8 millióval duplázott rá az idősebbikre, emez mélyen megrendülve, elment öcscséhez kibékülni és lelkére kötötte, valljon be mindent, ez hozza meg a megkönnyebbülést. Nem mi állitjuk igy egymás mellé a két Pallóst, hanem a tudósítás, amely a testvérek megható kibékülését világgá hiresztelte. ök ketten a bukásukkal nemcsak önmaguknak és hitelezőiknek, hanem általánosságban a hitelnék is ártottak, — de amellett egyéniségben annyira eltérőik egymástól, hogy igazán zavarba ejtheti az ő példájuk az ilyen alkalmakkor mindig filozofáló morálprédikáDÉLMAGYARORSZÁG torokat. Ármin a bukása előtt az igazi nagystílű fezőr magyar mintaképe volt, automobilból fröcscsentette a sarat a világ szemébe, a nők barátjaként szerepelt, könnyen bánt a könnyen jött ezresekkel és sokszor egy-egy átmulatott éjszaka után lefekvés nélkül látott hozzá az ujabb ezresek megszerzéséhez. Vele szemben Ignác a szolid polgári gazdagság kevésbé csillogó külsőségeivel szerepelt, éjjel-nappal fáradhatatlanul dolgozott és tragédiájának legmeghatóbb részletei azok, a melyek mint igazán mintaszerű férjet és családapát mutatják be. Ilyen élesen ellentétes egyéniség mellett mégis mindkét testvért bukásba sodorták a vicinálisok — ezen méltán megdöbbenhetnek a morálfilozófusok és a megdöbbenést még növelheti az, hogy a csöndes, szolid milliomosként szereplő Pallós Ignácot a legalább háromszor . akkora passziván kivül még sokkal súlyosabb természetű bünlajstrom is terheli, mint annak idején a kevésbé szolid Pallós Ármint. Azonban ezeknek a „tragikus bu'kások"na'k nem is a morálfilozófia, hanem a közgazdasági morál adja meg a helyes megítélés nyitját. Az a végzetes magyar közgazdasági morál, hogy itt úgyszólván csak annak van hitele, itt csak annak .számára állnak nyitva a bankók pénzszekrényei, .aki a milliomos benyomását tudja kelteni. Hogy csakugyan az-e, annak már senki sem néz utána alaposan. Az egyszerű, a becsületes keresetéből élő polgár, a szolid iparos, kereskedő nálunk nehezen kap hitelt. Ujabban egyáltalában abba az irányba kanyarodik a mi közgazdasági morálunk, hogy a szövetkezeteket, kis- és középbankokat, amelyek a kis- és középpolgári osztály szolid hiteligényeit kielégítették, kiirtják, magukba nyelik a nagybankok. És ha nem is direkt igy vain, de majdnem igy. Mert a kisebbekről jobban kellene gondoskodni. Mert — tapasztaljuk rendesen - a „nagyvállalkozók" rendezik aztán az 1913. január 29. úgynevezett „tragikus" bukásokat. Ha iparosokat és kereskedőket, akiktől alaptalan kifogásokkal megvonják szükséges kis hitelüket, a bukásba kergetnek: akkor sohasem mondják, hogy a bukás „tragikus". Gsak a Pallós-féle álmiliimosok bukása a „tragikus", — ez a közgazdasági morál és ez termeli oly sűrűn az álmilliomosokat. Az ujszegedi polgárság mozgalma. — Százötventagu küldöttség a polgármesternél. — Vizet és élelmiszer-piacot kérnek. — Újszeged jövője. — (Saját tudósítónktól.) Vasárnap délelőtt százötven tagu küldöttség kereste föl Lázár Qyörgy dr. polgármestert Újszeged fejlesztése érdekében. A küldöttség, amelynek élén Lantos Béla dr. népiskolai igazgató, törvényhatósági bizottsági tag állott, azt az ötezer, Újszegeden lakó adófizető polgárt képviselte, akik Szegednek ebben az életrevaló, nagyszerű kibontakozás előtt álló kerti városrészében úgyszólván teljes elszigeteltségben éltek a kulturának még attól a legelemibb kellékeitől is, hogy megfelelő mennyiségű és élvezhető ivóviz álljon a rendelkezésükre. Pedig Újszeged szemmeliátihatóan fokozatos fejlődésnek már azon az utján van, hogy nemcsak eféle kezdetleges szükségletek kielégítésére tarthat igényt, hanem egyebekre, olyanokra is, amelyekkel alkalmazkodni szeretne a jobbparti Szeged minden vonalon tapasztálható haladásához. Ez tűnik ki a százötven tagu küldöttségnek impozáns föllépéséből, amelynek kvázi olyan jellege volt, hogy Újszeged sem maradhat tovább a régi elhanyagolt állapotában, vegyék már észre egyszer és tegyenek is valamit érte. A mozgalom eredetileg -az Ujszegedi Népkörből indult ki az egész ujszegedi lakosság támogatásával. A küldöttségben, a mely a polgármesternél tisztelgett, igen sok városatya is részt vett, többek között Turcsányi Imre dr., Striegl F. József, Hoffer Jenő, Vékers Bentjailanfc Nemecshay István1, hallgatta a körülötte zúgó emberek fecsegését, akik mindannyian őt akarták mulattatni. Ahogy Julára gondolt, még ezért sem haragudott. Jula, Jula . . . A tisztaság, fehérség, szelídség, jóság. Gyerekes gondolatokkal bíbelődött és óriási kedve lett volna megpróbálni, hogy el tudná-e dörögni: —• Svadrrrony jobbra nézz! Aztán tósztoztak; a pezsgő patokokban ömölt. Kelemen elkeseredetten ürítette ki egymás után a poharakat. Vadul, szilajon ivott, a szemei forogtak, mint a ragadozóé, mikor zsákmányt keres. Az asztal fölött harsogó kacajban tört ki a féktelen jókedv. Mámoros hangulat szikrázott a teremben és dévaj pajkosság izzitotta a szemek tüzét. — Jula, Jula, mindig a Jula. Aztán az otthoniak. Mi ez? Milesz ebből? Ki az a Jula? Miért jön kisérteni? Egyszer már elváltak. Simán, szeliden. Csók a fehér homlokon, a piros szájon. Cirógatta, csókolta lágy, selyem haját. Egyszer már elváltak. Mit akar a Jula? Mi lesz ebből? Mi lesz? Kelemen tétován nézett lmaga elé. Tekintete ide\-oda révedezett. Aztán egy helyre nézett sokáig. — Ott is a Jula! És nem tünilk el. Mindig közelebb-közelebb jön. Behunyja a szemét. Nem látja. Fölnyitja. Ott van mellette. Halija a sdlyem suhogását, érzi a fűszeres illatot. Fölharsog valami benne: — Hisz ez a Jula. Az én kis, szerelmes kis Julám! . . . Hogy megasszonyosödott. Meggömbölyödött. A Jula! Az én Julám! Majdnem szétpattant a feje. Fölakart kelni, de egész elgyöngült. Mozdulni sem tudott a széken. És csak tágranyitott szem- I mel nézett az asszonyra. Jula észre se | vette. í Két huszártiszt volt vele. — Hogy illegeti magát. Azoknak. Mikor én itt vagyok . . . nyilallott benne belül. Azoknak. Mikor én, én itt vagyök! . . . Tüzes forróság és jeges hideg szaladó- i zott keresztül rajta. Az egyik tiszt nézte Kelement, ö rá se hederített. Az egyszerre megszólalt. Nyafkán, kellemetlenül. Mit fiksziroz? Mi? Kelemen meg se hallotta. Lázas szemekkel nézte az asszonyt, aki hirtelen feléfordult. Egy pillanatig gondolkozott, aztán fölvillant a szeme. Megismerte. Az írót megbökdösték a szomszédai. A huszártiszt megint megszólalt. — Mit fiksziroz? Bagázs! Kelemen gépiesen fölkelt a székről. Az asszonyt nézte még mindig. Aztán rápillantott a tisztre. Meghőkölt. Lángbaborult az arca, majd, nyugodtan, kimérten feléje tartott és arcul akarta ütni. A másik azonban fölugrott, gyorsan megragadta Kelemen karját. — De kámechád! . . . Az asszony csak nézte. Kelemen egy szót sem szólt. Megint az asszonyra függesztette tekintetét és megbabonázva, lángolva nézte Jula hófehér arcát. Előbb gyöngén elpirult és aztán égő arccal sütötte le szemét. , ö; ? 7 I A nyafka előszedte a névjegyét. Kelemen is átnyújtotta az övét, aztán '.megfordult, összeütötte a bokáját és visszament az asztalához, ahol ijedt, kijózanodott arcok fogadták. Kelement mérhetetlen undor fogta el. — A Jula miatt? Ugy-e a Jula miatt? — I suttogták feléje, > — Igen, igen a Jula miatt, — mondotta, ,T i • 4 Nem is förödött, hogy micsoda szavak lökődnek ki a száján. Az asztalnál általános volt az elszöri nyüködés. — Borzasztó! Borzasztó! Házas ember! Nahát! ... De azért szeretjük. Valamit Kelemen is meghallott a suttogásból. Keserűen mosolygott és arra gondolt, hogy párbajoznia kell. — Miért? Miért? A Julla miatt? — Ki az a Jula? ' ? — Aranyos, drága, kis babucím. Párbaj. A Jula. Törődöm is vele. Párbaj. Kész. — Szegény Verácsikám, kicsi feleségem, Julám, Julácskám, kicsi, kis leányom í — Ez ia Jula? Ki ez? Senki, összerezzent. A szájaize milyen rossz lett egyszerre. — Párbaj? Miinek? Kinek? Kiért? Viaskodott a gondolataival. Ezért az asszonyért, ezért a senkiért agyonszurassa, agyonlövesse magát? Mikor két drága kincset hagyott otthon, őrültség. Kész őrültség. Végigsimított a homlokán. Bocsánatot kérjen? Nem. Az nem lehet. Ö most itt az írókat képviseli. Huszár. Kemény, bátor legény. Hát bátor lesz. ( :'( 1 * '' • $ — Szegény kincsecskéiim! . . . De Imiért is volt olyan kihívó. Nem. Nem lehetett -másképen. Ezt maga az Úristen rendelte. — Szegény, drága kincsecskéim! . . . Hisz ő nem gyáva. Galádság volna ezt állítani. De miért párbajozzék? A Jula miatt? — Fuj!