Délmagyarország, 1912. december (1. évfolyam, 94-117. szám)

1912-12-22 / 112. szám

1912 december 22. tammmmnmnrnmmam i . i •••••• DÉLMAGYARORSZÁG 331 Merényletterv Tisza eílen ? i — Titokzatos beszélgetés egy kis kávéházban?! — Kovács íl-nek járt a szája. — Feljelentés a rendőrségen. — (Saját tudósítónktól.) Az István-ut 10. számit házban lévő Helgoland-kávéházban ház- és telekügynökök szoktak találkozni, üzleteket megbeszélni, egy kicsit alsózni, vagy billiárdozni. December elsején délután is együtt volt a rendes pi'kkolózó társaság. Az egyik asztalnál Éliás Bertalan és Kövesi Géza ültek. Mind a ketten szolid, jóravaló ügynökök. Közömbös dolgokról beszélgettek, mikor hozzájuk lépett egy középtermetű, szőkehaju, angol bajuszu, harminckét évesnek látszó elegáns fiatalember s ahogy már a Helgolandban szokás, bemutatkozás nélkül letelepedett. Egészen különös, a csöndes kis kávéházban szokatlan témáról beszélt. Politizált. Néhány bevezető mondat után igy szólt: — Ha valaki vállalkozna rá, hogy Tisza István elteszi láb alól, nagy vagyonra tenne szert. Éliás és Kövesi nem vették tudomásul a merész kijelentést, hallgattak és másról, üzleti ügyekről kezdtek diskurálni. A fiatalember nyugodtan fölállt és eltávozott. Ekkor Kövesi megszólalt: — Nem gondolja, hogy ezt az embert föl kellene jelenteni? Társa helyeselte és magára vállalta az eljárást. Másnap, december másodikán elment Éliás Tisza Istvánnak Fasori lakására. A gróf inasának átadta névjegyét. Az inas pár perc múlva visszajött s azt mondta: — A kegyelmes ur nem fogad! — De nekem okvetlenül kell vele beszélnem, a kegyelmes úrról van szó. Tisza az inasával kiizent, milyen ügyben keresik. Éliás elmondta erre a kávéházi jelenapot, regényt szőnek az ölelés alatt. Pedig milyen szépek ugy magukban a dolgok. Itt jöttek mindig együtt a kerten át bobé reszketéssel bújva meg, lia műforma valaki közeledett a homályban. „Ha ismerős!" — Itt a pad, aliova leültek néha, mint két fiatal csavargó. A szembevaló liázak közt, ott a harmadikban, lakott az édesanyja a húgaival, attól különösen rettegett és elszomorodott kissé, ha idelátta a világos ablakokat. De aztán behunyta a szemét, fölálltak és átszaladtak a sötét kerten, — igen orgona nyilt itt akkor, késői tavasz volt már; ez az illat volt a levegőben, e mély, reszketeg, érett és átható ós ők hazasiettek akkor . . . Megindult a régi uton ós már homályosan tudta, bogy feléje megy; — viteti lépteit valamitől és zsörtölődő gondolataival csak eltereli magát, hogy ne eszméljen rá túlságosan és vissza ne térjen. Miért is, — lia ebben a pereben jó neki odamenni! Miért is ne lehetne igy, liogy akik régen ismerték, fölkereshetnék egymást egy óra hangulatában és a találkozásuk esetleges és elszigetelt maradna azért, nem kezdete vagy folytatása valaminek; csak ötlet, amin ne épüljön semmi. Újrakezdeni? Nem, eliez már nem volt türelme, ehez nagyon is sok uj asszony járkál még szerte a világon, akikihez nem volt köze, akikhez még lehet! ... De hátha ez az egy elég intelligens már ahhoz, hogy egy szép estét lehessen vele tölteni, minden további nélkül? Mi is tartja vissza ilyentől az netet. Tisza újra kiizent, keresse föl Bialovszkurszki detektívet. Az ügynök nyomban elment a detektív Rottenbiller-utca 13. számú lakására, de nem találta otthon. Másnap, december 3-án a főkapitányságra akart menni Éliás Bertalan. De már kora reggel, félhétkor detektív jelent meg Ilkautca 20. számú lakásán. Krecsányi főkapitány ur hivatja uraságodat — mondta a detektív Éliásnak. A rendőrségnek tehát már tudomása volt a Helgoland-kávéházi dologról. Tisza ugyanis nyomban Éliás megjelenése után közölte a főkapitánysággal az esetet és Éliás kihallgatását kérte. Krecsányi Kálmán előbb Éliást, majd Kövesi Gézát hallgatta ki. Egybehangzóan mondták el, mi történt december elsején a kávéházban. A rendőrség kikutatta azt a fiatalembert, aki Tisza láb alól-eltételéről beszélt. Krecsányi hallgatta ki a titokzatos váddal terhelt ifjút. * * * Egy újságíró felkereste ebben a rejtelmes ügyben Éliás Bertalant. Magas, intelligens arcú, őszhaju, korosabb ember Éliás. Nyugodtan, igen értelmesen mondta el a kávéházi esetet, ugy, ahogy föntebb leírtuk. — Kihallgatásom után — mondta azután Éliás — levelet küldtem Tisza István grófnak ós közöltem vele, mit vallottam a rendőrségen. Engem kétszer idéztek a főkapitányságra. Először detekftiv jött értem, mert valószínűleg a kegyelmes ur értesítette a rendőrséget az én szándékomról .Másodszor azért hívtak, hogy azzal a fiatalemberrel szembesítsenek. Nem tudom, honnan kerítette elő a rendőrség, de tényleg ő volt. Ott hallottam a nevét is. Kouócs-nak hívják. Érdekes, ugyebár... De a kettő közt nagy különbség van. A szemasszonyokat? Nyilván a férfiak közönségességétől való félés, — vagy az a. naiv konstruktív érzék, ahogyan ezt: „Szerelem", igy nagybetűsen, valami abszolút és szerves, egyegész dolognak érzik, ami vagy van, vagy nincs. Az ő átkozott vagy-vagy-jaik! Vájjon valóban egészen más dolog az, amit ők ugyanazon a néven hívnak, mint a férfiak? Más kell nekik az egészhői? Ez az asszony egy percre sem vált neki kényelmetlenné a szakítás után; vájjon tud-e elég okos és eredeti lenni, hogy most semmit se kérdezzen? ... És ne kisérje széljegyzetekkel önmagát? ... És hogyha nem? Ha. érzelegni próbál, vagy kemény lesz, sértődött ás feszélyező. Ha vélt diadalát eltitkolva, óvatos számítással, tartózkodóan enged egy hajszálnyit, bogy a többit máskorra hagyhassa, — fölháboritó kis asszonytaktikával csak lépésről-lépésre bocsássa a visszatérőt! Vagy ha a könnyeit emliti, amiket azóta sirt és érezteti, hogy semmi sincs elmúlva, hogy várta őt ás a szenvedései nyúlós szálaival folyamatosságot kötött az elmúlt idő és a ma közé; ha azt hiszi, hogy nem is adta vissza szabadságát, csak pórázon tartotta és most visszahúzta, lám, megint ... A fiu megállt a sarkon, egy lámpavasnak támasztotta a • hátát és küzködve habozott egy percig. Belefáradt a sok cinikus tépelődésbe, — rettentően fiatalos erőlködésbe, hogy önmaga előtt ne veszítsen, — és meg ne zavarja élete stílusát, besités december 5-én történt. Kovács ur tagadott. Mi, Kövesi Géza ur meg én a szemébe mondtuk, mit jelentett ki a Helgoland-kávéházban. De ő folyton tagadott. — Le fogom csukatni, ha jár a szája! — kiáltott rá Krecsányi főkapitány ur. Hogy ezután mi történt Kovácscsal, erről nem tudok fölvilágosítást adni. Azt hiszem, nem cselekedtem helytelenül, hogy az esetet a rendőrség tudomására adtam. Semmi más szándékom nem volt, mint egy esetleges büntettet megakadályozni. * * * * Közöltük ezt az esetet, bár olyan a szine, mintha kelleténél több lenne benne a iférfipletyka. A hivatalos adatok és nevek fölsorakoztatása azt mutatja, hogy tényleg történt valami, de hogy mennyi és hogy, ezt a mennyit, hogy kerekítette ki Éliás és Kövesi urak fantáziája, ilyen egésszé, azt ma bajos eldönteni. Lehet, hogy egy kávéházi demagóg szájhősködése az egész és ép azért nagyon okos volt Krecsányi, amikor igy szólt rá: — Le fogom csukatni, ha jár a szája. II. Kovácsnak járt a szája, alighanem ennyi az egész. Magyarországon mindenkinek jár a szája. Miért ne járjon II. Kovácsé? Magyarországon mindenki politizál, miért ne politizáljon Kovács. Akár — képviselő, akár zugbokmeker az illető. — Kína lázong az oroszok ellen. A kinai keleti vasút vidékéről riasztó hirek érkeznek. A kinai nép erősen forrong és fölkeléstől tartanak. Attól félnek, hogy már legközelebb véres összeütközések lesznek. Az orosz hadügyminisztérium a transzamuri hadtest parancsnokának, Martinov tábornok szigorú utasításokat küldött. Az orosz lakosság a csapatok sürgős megerősítését kéri. „Ördög vigye, — mintha fontos volna olyan nagyon!" — Legfeljebb egy tréfa lesz, gúnyos kísérlet, föltevéseit igazoló kudarc, nevet egyet; ő vissza tud térni a félúton akárhonnan, akárkitől . . . Önáltató, könnyű kis mosollyal igazgatta össze az orgonákat ós elindult a jól ismert kapu felé. Az ismerős tavalyi fruska bocsátotta be. Különös volt ez. Az arcába nézett és mindjárt megismerte, de nem lelkendezett és nem vihogott, mint azelőtt, el sem mosolyodott, pedig látszott rajta a meglepetés. Kicsit szemrehányó és szomorú komolyság volt a kis csacsi osieléd gesztusaiban, ahogy egy pillantást vetett a virágokra és bólintott, mint aki most már megért mindent. Némán ment előtte a a keskeny előszobán és az ebédlőben föl akarta csavarni a kis villanykörtét a barna divány fölött. — Nem! — tiltakozott a fiatal férfi és megállt a homályban, hogy hunyt szemmel beszívja a lakás régi, régi illatát. Kilépett a nyitott erkélyajtón, csaknem önfeledten; idelátszottak a tér sarjadzó bokrainak még laza, könnyed árnyékai a sárga láimpafényektől átszűrtén. Az ég borús volt kinn és apró eső szitált, leifogva és kiemelve a szerte imbolygó illatokat . . . — Megkérdem, be lehet-e menni! — mondotta mögötte a leány, miután várt egy. ideig. — Hogyan? rezzent föl. — Ö nagysága lefeküdt már? Vagy — van itt valaki?