Délmagyarország, 1912. december (1. évfolyam, 94-117. szám)

1912-12-22 / 112. szám

4 DÉLMAGYARORSZAG 1912. december 20. Az utazó és a bolond. — A li pót mezei tébolyda szökevénye. — A szegedi rendőrség hálójában. — (Saját tudósítónktól.) Rejtélyes ügyben indított nyomozást a szegedi rendőrség. A szereplők: egy utazó és egy közveszélyes őrült, akiknek az összetalálkozása most még titok. Az utazó ugyan a rendőrségen tett följelentésében elmondja a megismerkedés történetét, de alapos az a gyanú, hogy ez a följelentés a hatóság megtévesztését célozza és az utazó nem is utazó, hanem egyjcörmönfont, ravasz szélhámos. Az őrültről pedig kiderült, hogy a lipótmezei tébolyda szökevénye és közveszélyes. Az eset a következő : Tegnapelőtt egy urasan öltözött fiatalember jelent meg a rendőrségen, bemutatkozott az ügyeletes rendőrtiszt viselőnek — Göböly Ernő utazónak mondta magát — és előadta a panaszát: — Jászberényből jöttem Szegedre — kezdte. Egy fiatalember ellen teszek följelentést, í*kivel előbb nagyon összebarátkoztam, de csakhamar kiderült, hogy közönséges notórius tolvaj. Jászberényiből jövet, a vasúton ismerkedtem meg vele, kedves volt, előzékeny volt, elegáns volt, beszélgetni kezdtünk és ki-ki elmondta, hogy hivják, mi a foglalkozása. Ö Pálfi Bélának nevezte magát. Kicsit furcsának tetszett liogy amikor a foglalkozása után érdeklődtem, kissé ingadozott a bevallással. Végül mégis megmondta, hogy ő bankhivatalnok volt, de kilépett, mert külföldre akar menni, előbb azonban elbúcsúzik a vidéken lakó rokonaitól. A viselkedésében volt egy furcsa, sőt gyanús vonás. Néha nem is hallotta, lia szóltam hozzá, nagyon el volt mélyedve, kibámult a vonat ablakán és amikor ismét rászóltam, összerezzent, dühösen rám nézett, de azon nyomban nevetésre fordította a dolgot... Nem tudtam megérteni, mi lehet ez... — Szegedre érkezve — folytatta — együtt szálltunk le és egész éjjel együtt maradtunk. Sorra jártuk a kávéházakat és mulatóihelyeket, hajnaliban kifáradtunk és ekkor közös szobát béreltünk a Dugonics-szállodában. Kicsit 'italosak voltunk mindaketten, ő — a barátom — most még furcsább volt, mint eddig. Mindenféle badarságokat beszélt, azt mondta, hogy ő török király lesz és ha valaki hozzá merne nyúlni, leharapná az orrát. „Eredj, te szamár, mit fecsegsz összevissza" — mondtam neki és lefeküdtem. Ó is lefeküdt és hamar elaludtunk mindaketten. — Késő délután volt már, amikor fölébredtem. „Béla" — kezdtem költögetni, de nem kaptam választ. Felhúztam a függönyöket és ekkor látom, liogy az ágya üres. Körülnézek a szobában, még a holmiját se látom, csak az én ruháimat, összehányva, nem ugy, ahogy gondosan letettem. Kétségtelenné lett, hogy Pálfi megugrott. Gyanúsnak tűnt a földúlt szoba, s megnéztem, nem hiányzik-e valaimíim. Alig vizsgálódtam, észrevettem, liogy báránybéléses téli kabátom végérvényesen eltűnt, ellopta az aranyórámat, az aranyláncomat, brill iáns gyűrűmet és az egyik erszényemet is, amelyben azonban nem .sok pénz volt: harminc korona mindössze — Ezeket szeretném vissza. Bizonyosan tudom, hogy Pálfi lopta el. A személy leírása ez: nyúlánk szőke fiu, kis bajusza van, többnyire mosolyog és nyomban felismerhető ar: ról a tulajdonságáról, hogy beszéd közben mindig hadonászik a kezével. Most még talán nem volna késő rajtaütni. Eddig szólt a panasz. A rendőrség megindjtotta a nyomozást. Detektívek mentek szét a városban keresni a bevádolt fiatalembert. Sorra jártak minden mulatóhelyet, mig végre az egyik alsóvárosi mulatóhelyen ráakadtak a szőke fiúra. De ugyancsak meglepődtek, amikor együtt találták Pál fit a följelentő Göböly Ernővel, összeölelkezve dalolgattak, ittak, kurjongattak, A detektívek gyanúsnak találták ezt a hirtelen összebarátkozást, odaléptek hozzájuk és szigorú hangon mondták: — Kövessenek az urak! Detektívek vagyunk. Bekísérték őket a rendőrségre. Legelőször Pálfit fogták vallatóra. Hogy hívják és mi a foglalkozása? — Különös, kérem, nagyon különös... — Ne különösözzön, feleljen, amit kérdezünk. — Csak azt akartam mondani, hogy a foglalkozásom a különös. A nevem Pálfi Béla és én kérem szépen... a Lipótmezőről voltam bátor eljönni — mondta édeskés mosolylyal és udvariasan meghajolt. — A Lipótmezőről? — kérdezték megdöbbenve. — Onnan. Jó hely, csak sok bolond van. Én nem voltam bolond, egy kis epilepsziám volt, alig valami, de betettek és íogvatartottak, miután azonban látják, hogy én kiokosodtam, elengedtek. Még azt is mondták a viszontlátásra, annyira szerettek, de hát én már nem megyek vissza... — Mit lopott Göbölytől? — Egy fillért sem. Bészeg voltam nagyon, hánykolódtam, nem tudtam aludni, elhatároztam, hogy felöltözöm és kimegyek sétálni. Sötét volt ós én véletlenségből magamra vettem a Göböly-barátom ruháit. — És az ékszerek? — A Göböly ékszerei? Tessék uraim, de nevetnem kell, mert önök azt hiszik, hogy ezek ékszerek. Valóban azok — de rézből. Mind, egytől-egyig réz, tiz-husz krajcár a bazárban, megvenni pedig a kutya se venné meg... Megvizsgálták az „ékszereket", csakugyan értéktelen semmiségek voltak. De most már mind a két barát egyformán gyanúsnak tűnt. Pálfiról az volt a rendőrség benyomása is, liogy nem épelméjű, Göbölyről pedig, hogy nem is utazó, hanem —- svindler. Nyomban táviratozott a rendőrség Lipótmezőre, csakugyan kiengedték-e Pálfit, majd Jászberényibe is, liogy Göböly felől közelebbi adatokat kapjon. Göböly ugyanis jászberényi lakosnak emlitette magát. Ma reggel Lipótmezőről megjött a válasz a szegedi rendőrséghez. A táviratiban ez állott: Pálfi Béla közveszélyes őrült december 1-én megszökött. Rögtön visszaszállítandó, erős felügyelet alatt tartandó. A rendőrség a sürgöny értelmében nyomban intézkedett. Most pedig Göböly mindenképen rejtélyes szereplése után kutat és a mig a válasz Jászberényből megérkezik, az „utazót" őrizetben tartja. A leány rábámult. — Azt kérdem, vendég van-e? — Nem, kérem, — nincs, — már mind elmentek. Az öreg nagysága tiz órakor jön vissza éjszakára. Mert az asszonyomat, — ó, nem tetszik tudni? Hiszen ma operálták . . . A férfi megrezzenve lépett vissza a szobába. -v- Baj van? — Most már hál' istennek, minden jól lesz. Isz' nem i,s volt halálos betegsége, — csakhogy igazítani kellett és három doktor is . . . A vendég izgatottan fordult önkénytelenül a kijárat felé, de a leény nagybuzgón elébe állt. Szinte könyörgött. — Neiu, csak tessék várni, instálom, mindjárt szólok. Mindjárt lehet! Elevensárga fénycsik verődött utána a sötét padlóra, ahogy eltűnt a Háló nehézfiiggönyös ajtajában. A fiu egyedül maradt és gyorsan kapkodva eszmélt rá az esetre. — Gyönyörű história! — sziszegte és végigtörölt a homlokán. Micsoda szerencsétlen ostobaság, hogy neki ma ide kellett jönni. Hisz ez a dolog most mindent megváltoztat, átértékel. Micsoda jelentőséges, meghatottságba itatott pillanatok fognak jönni mindjárt! Jelenet lesz, — ó! — Fiatalos, türelmetlen, lelki-szégyellőssége háborgott valami émelygős ellenérzéssel. Gyönyörű dolog! Most, — no most, mindjárt! Bie fog menni és látni fogja őt a karbolszagban, halványan a sárga lámpafényben, — szalagok és csipkék közt, amiket most, sebtiiben dobat magára a kedvéért. Megilletődött arccal áll meg az ágy szélénél és halkan fog szólni, gyöngédségeket tördelni. Ö pedig lehunyja szemét a szenvedés fensőbbségóben, gyöngédfényii gloriola sugárzásában érezve magát, — fáradtan ejti felé sápadt kezeit és nem bírja fölemelni a virágokat. Neki akkor meg kell reszketni és némán az ágy szélére ülni, kezét kezében tartva, puhán. Már színfalak, — színfalak nőnek, sarjadzariák körülöttük a csöndben és nincs hatalma ellenük. Scéna! Könycsepp fog megcsillanni a lámpafényben a szép, Seprős pillák alatt és neki le kell hajolnia, hogy lecsókolja. „TTgy-e, megérezted? ügy-e mégis? — Mennyit gondoltam rád!" . . . Szörnyű! Most mindjárt hallani fogja. És a lelkébe hullámzó kelletlen zavar közt valami becsiül«|tes, emberi szégyenkezés! A buta véletlenért, ami igy hozta őt épp ma ebhez, akinek a cipőjét sem volna méltó megcsókolni az a vörösihaju cédalány, akinek a virágait idehozta. Hogy ez igy van, — kiáltóan igaz és neki milyen szégyenletesen, mindegynek tetszik ez e pereben. „Nincs morális érzékem, — ugy kell lenni, de annyira nem fontos, — nem érzem annak!" — Az egész cikázó gondolatsorban a rövid percek alatt, valami egyszerű düh és emberien önző méltatlankodás volt uralkodó, hogy ő most belejut valamibe akaratán kivül, a véletlen furcsasága révén, — és beleveszitse a szabadságát. Hát azért sem! Fölcsapta az előszoba ajtaját és átrohant rajta. Rémlett, mintha valami bocsánatkérést, mentséget dadogna vissza a nyomába siető cselédnek. Hogy rosszul lett . . . Csak ki a levegőre, — vissza! Lenn megcsapta a nedves, édes este üdesége. Most látta, liogy az orgonák nincsenek nála. „Jó, liogy azt legalább otthagytam szegénykének!" — gondolta, de nem volt nyugodt,— ideges békétlenséget érzett. ./Elrontott este ez!" — dünnyögte kedvetlenül, amig hazaindult. CSILLÁROK legszebb és legmodernebb kivitelben Braun Viktornál Szeged, Vár-utca 7. szám. Telefon 11-77. Telefon 11-77. A legkedvezőbb fizetési feltételek!