Délmagyarország, 1912. december (1. évfolyam, 94-117. szám)

1912-12-15 / 106. szám

2. DÉLMAGYARORSZÁG 1912. december 15. Nem léptetik életbe az uj adótörvényeket. (Saját tudósítónktól.) A kormány a polgárság érdekeivel számolva, teljes előzékenységből honorálta azokat az aggodalmakat, hogy a jelenlegi rossz gazdasági helyzet az adóreform életbeléptetésére nem alkalmas és épen ezért Teleszky János pénzügyminiszter indítványára ugy határozott, hogy az uj adótörvények életbeléptetése julius l-ig felfüggesztetik és a mennyiben a gazdasági helyzet eddig sem javul meg, akkor az adókivetések a régi törvény alapján fognak megtörténni. A kormánynak ez az intézkedése teljesen megnyugtatta a nemzeti munkapártot és épen ugy meg fogja nyugtatni az országot is. A nemzeti munkapárt ma délben tartott értekezletén egyébként a pénzügyminiszter egy nagyszabású beszédben azt is beigazolta, hogy az adóreform intézkedése ellen való aggodalom egyáltalán jogosulatlan és adatokkal bizonyította be, hogy főképen a kisemberek kevesebbet fognak fizetni, mint eddig fizettek. Az adóteher az ország egyetemére nézve nem lesz nagyobb, a teher elosztása pedig igazságosabb lesz, mert csak a tehetősebbek fognak többet fizetni. A nemzeti munkapárt egysége az adókérdésekben megindult mozgalmas sikernél kiállta, aminthogy kétségtelen volt, hogy kellő felvilágosítás után ebben a másodrendű kérdésben a pártnak egysége fel nem borul, mert ennek a pártnak még igen nagy missziója és feladatai vannak, melyeket az ország érdekében teljesítenie kell és teljesíteni is fog. Teleszky János annyi koncessziót óhajtott tenni, hogy súlyos gazdasági viszonyok között nem lépteti életbe a reformot, illetve addig nem hajtja be az uj adókat, amig a gazdasági válság tart. A városok, iparosok és kereskedők meg is fognak elégedni ezzel a döntéssel. I A képviselőház ülése ma későn kezdődött, mert Lukács László, Teleszky János és Tisza István hosszu ideig tanácskoztak az adótörvény végrehajtásáról. Előbb csak a miniszterelnök és a pénzügyminiszter konferáltak, később csatlakozott hozzájuk Tisza. Azután Bárczy István polgármester kereste föl a miniszterelnököt és a pénzügyminisztert, akikkel tizenegy óráig tárgyalt. Ezalatt a folyosón nagy csoport vitatkozott. Beöthy László miniszter, Pejacsevich Tivadar gróf, Erdély Sándor, Beöthy Pál, Várady Zsigmond, Darvay Fülöp, Angyal József, Kubinyi Oéza, Radvánszky Antal báró vettek részt a diskurzusban. Tizenkét óra előtt szétoszlott a társaság és a munkapárti körbe ment, ahol konferenciát tartottak. Nagyon sokan jelentek meg. Teleszky miniszter ezt mondta a párt értekezlete előtt: — Remélem, hogy a párt többsége mellettem lesz. Az adó-mozgalomnak máris megvan az első érdekessége, melyet ellenzékiek erősen igyekeznek félremagyarázni. Bárczy István budapesti polgármester ma délben megjelent Jakabffy Imre belügyi államtitkárnál és bejelentette, hogy lemond főpolgármester-helyettesi megbízásáról. Bárczy azért határozta el magát erre a lépésre, mert teljes mértékben fenn akarja tartani akciószabadságát az adókérdésben. Ez természetes is, viszont dél óta imár nem aktuális, hisz a kormány ugy oldotta meg a kérdést, ahogy többek között Bárczy is óhajtotta. A nemzeti munkapárt értekezletén Lukács László miniszterelnök szólalt fel elsőnek. Kijelentette, hogy máskor az appropriáció nem vita tárgya, mert bizalmi kérdés. A mostani incidenst az adótörvény 1913. január elsejére tervezett életbeléptetése okozta. Tisza István gróf ezután Vázsonyi és Andrássy álláspontjával foglalkozott. Elitéli, hogy a mostani súlyos helyzetben a munkapártból is több képviselő csatlakozott a mozgalomhoz. A kormány belement az adótörvény végrehajtásának elhalasztásába a súlyos helyzetre való tekintettel, de nem fogadhatja el azt az álláspontot, amely a törvény reformálását óhajtja. Még Khuen-Héderváry helyeselte a kormány álláspontját. Teleszky miniszter a konferencián beterjesztette az 1913. évi appropriációt, a melynek ominózus szakasza, a 12. paragrafus igy szól: Az 1898. évi XXI. t.-c. 2. §-ának az a rendelkezése, arneily szerint az országos betegápolási pótadó az ugyanabban a szakaszban emiitett egyenes áilamadók 3 %-át meg nem haladhatja, az 1913. évre hatályon kiviil helyeztetik és az 1913. évben kivetendő országos betegápolási pótadó kulcsa 10 ban állapittatik meg. Ugyancsak hatályon kiviil helyeztetik a jövőre nézve az 1898. évi XXI. t.-c. 14. §-ának az a rendelkezése, hogy újonnan 'létesítendő nyilvános jellegű kórházak és gyógyintézetek ápolási költségeibe a beruházott tőke kamata és törlesztési részlete is beszámítható, kivéve, ha ez a beszámítás már jogérvényesen kilátásba van helyezve. A 12. §. körül indult meg a háborúság. A kormány döntése rendkívül nagy lelkesedést keltett. — Szép legyezője van — folytatta a hadnagy és eltorzította az arcát. . Viharos kacagás. — Rudi, — mondta egyik leány — magából gyönyörű leány lenne, — Igen? Ezt már sokan mondták nekem. Szavai most is harsogó nevetésbe vesztek. Tényleg ugy mondta ezt, mint aki kicsit biztos a sikerében s tudja, hogy szellemes, kedves és elragadó. Piroska azonban az egészből semmit sem értett. Miért kell ezen nevetni? A hadnagy a levegőbe dobja zsebkendőjét, a lányok újra kacagnak. Piroska előrehajolt, fejecskéjét képtelen gondolatok szorongatták és szégyelte magát, hogy ilyen buta. Közben a zavar egyre nőtt. Rettentő SOÍkan jöttek. Először egy sápadt nagyoru hölgy az urával, egy vörösszakállas kövér úrral. Azután sok-sdk leány és még több fiu. A lárma már oly nagy volt, hogy egymás szavát sem értették. Mindenki beszélt és senkisem figyelt. Zongoráztak, hegedültek, énekeltek, fütyültek, kukorékoltak és sípoltak. A sápadt kis leány pedig íreménytelenül, sóvárgó szemmel várta, hogy végre észrevegyék. Átment a másik szobába is. Ottan egy öreg urat és egy öreg nénit figyelt, akik németül beszélgettek. A divány sarkába húzódott s halhatatlan megvetéssel méregette őket. Ezt gondolta magában: — Érthetetlen, milyen gyerekesek ezek a nagyok. Most játszanak előttem és fontoskodnak, hogy értiik egymást, holott egész bizonyos, hogy ezt a beszédet senki a világon se értheti. Hiszen én se értem. Ekkor a nagyanya kézenfogta és bevezette az ebédlőbe, ahol egy hosszu fehér asztal volt felterítve a lakomára. A többiek ott ülték mind. Piroska az anya mellett kapott helyett. Itt már kissé érdekesebb volt a társaság. Közvetlenül előtte ott csillogott a tortakés, amit kezébe is vett de az anya nyomban letétette vele és igy csak az angyalos tányérban gyönyörködhetett. A többiek különben éppen olyan értelmetlenségeket beszéltek, mint előbb. Egy pufók, zöldruhás hölgy, aki — mint Piroska észrevette — a békához hasonlított, állandóan a rokonairól fecsegett. A másik mindenkitől azt kérdezte, hogy érzi magát, de akárcsak Tusi, nyomban el is fordította fejét. Ez a hölgy most a mamához fordult: ., g — Hogy van a kicsike? — Köszönöm, elég jól. — Csák el ne rontsa a gyomrát... Piroska nézte a nénit, a sok tarka ruhát, a szines tortákat, a tányérokat és türelmetlenül feszengett a székén. A néni beszédén annál inkább csodálkozoft, mert látta, hogy az ozsonnán ő esziik 1 legtöbbet. A többiek is borzasztó sokat ettek. Megitták a haboskávét, azután jött a pecsenye, a torta, a gyümölcs, a sajt és még mindig nem laktak jól. A pufók hölgy, akinek mindenki bókolt, mennyit megsoványodott a nyáron Marienbadban, már harmadszor vett a habostortából. Egyébként még nagyobb zaj volt, mint ozsonna előtt. Most az öreg urak már kurjantottak »js. A körszakállas bácsi — kezében egy pohárral — felkelt és beszélni kezdett. Piroska nagyon figyelt, de egy szót sem értett belőle s nem tudta, haragszik-e a kövér ur, vagy csak bolondozik? Száját szélesre tátotta, homlokát elöntötte a vér. Kiabált. Kékeslila erek dagadtak a húsos homlokán. Szemöldökei pedig kísértetiesen ugrálták, villogtak és cikáztak. — Az a barátság, amely bennünket ehhez a házhoz füz, helyesebben az a szeretet, amely mindenkit elfog, midőn -•- ha szabad ' magam ugy kifejezni — ebbe a szentélybe lép ... ebbe a szentélybe, amely ... Piroska erősen nézte az orditó urat. Az apához hasonlított, mikor szidja a cselédeket. De a többiek mosolyogva néztek rá és nem sirtak, hanem integettek, helyeseltek'és zörögtek a villáikkal. Piroska hol a kövér úrra, hol a vendégekre nézett. Nem volt tisztában, nevetni kell-e vagy sirni? Az orra viszkedett, szeme égett s a mellét valami különös félelem csiklandozta. Künn a konyhában pedig a villamoscsengők szüntelenül berregtek. Cselédek jöttek-mentek, ajtók csapódtak. A szavak, hiába próbálta elhesselni, mérgesen zümmögtek szája körül, mint a darazsak. Füle csengett. Azután á kövér ur magasra emelte poharát és kitört a beszéd a vendégek felkeltek, az üvegtányérok újra ugy csörömpöltek, mintha millió apró szilánkra törték volna. A másik szobában bútorokat tologattak. Az egész egy rossz álomnak látszott, amelyből nemsokára fel fog ébredni. De hiába mereszgette szemét. Még min dig előtte voltak a vendégek. A folyosón feltűntek a cigányok. Gyantázták a vonót, hangolták a hegedűiket, tust'húztak a beszédre. Attól tartott, hogy a plafon a fejére szakad, kőpor hull a társaságra s a ház összedől. Orrában a kénesgyufa émelyítő füstjét érezte. Egy fiatalúr a zongorához ugrott és dühösen rácsapott, mintha bántalmazni akarta volna. A bus macskazenébe kétségbeesetten hangzott belé az urak dörmögése, a lányok és aszszonyo'k vihogása. Piroska fel akart kelni, de nem bírt. Kék szemét rémülten jártatta körül a szobán. Arca halálsápadt lett. — Hisz ezek bolondok! — gondolta magában. — Hisz ezek egytől-egyik meg vannak őrülve,,, Aztán torkaszakadtából elkezdett sirni.