Délmagyarország, 1912. december (1. évfolyam, 94-117. szám)

1912-12-15 / 106. szám

Szeraesztőség Kárász-utca 9. Előfizetési ár Szegeden Előfizetési ár vidéken Kiadóhivatal Kárász-utca 9 ..... egész évre . K 24-— félévre.... K 12-— egész évre . K28-— félévre K 14 — Nappali-telefon: 305. negyedévre K fr— egy hónapra K 2-— negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Kiadóhivatali-telefon: 305. Éjjeli-telefon: 10-83. Egyes szám ára 10 fillér. Egyes-szám ára 10 fillér. Kiadó telefonja: 81. Szeqed, 1912­I- évfolyam 106. szám. Vasárnap, december 15 A szép kirakatok előtt. Kezdenek megjelenni a kirakatokban a karácsonyi ünnepek minden ékességei. Uj könyvek, uj játékszerek, uj cifraságok tarkái Inak a fényesen kivilágított, csillogó ablaktáblák mögött, néhány nap és fé­ny őgalyak barátságos zöldje élénkiti Sze­ged utcáit. Száz csecsebecse, az emberi találékonyság száz formába öntött gondo­lata emlékeztet bennünket az elkövetke­zendő, nyugodt fehér napokra. A háború, a pénzválság malomköve között megnyo­morított kereskedő feltápászkodik, ara­nyos dekorációt kellemes szemviditó grup­pokban sorakoztatja fel az utca népe előtt. Ezek a kirakatok békét harmatoznak, min­den olyannak látszik, mint tavaly, tavaly előtt, öreg emberek körbe ülik a kará­csonyfát, reumás lábaikat a kandallónál melegítik, pajzán gyermekek katonacsá­kót nyomnak fejükbe, hintalovat nyargal­nak meg, hoppá, majd megvédelmezzük édes hazánkat, ha nagyok leszünk és a hazának ránk is szüksége lesz és az apák boldogak. Fázósan szaladunk el az üzle­tek mellett, minden látvány az obligát ka­rácsonyi képet juttatja eszünkbe. A dolgok külső ábrázata mosolyog; szép, fehér, bi­zsergető, meleg, békés karácsony. Es hogy teljes legyen a perspektiva: ritkás pely­hekben szitáló hó esik, könnyű dér kapasz­kodik az utcákba, fehér karácsony lesz, simára fagy a Tisza és csengő szavú szán­kók suhannak végig a télies alkonyatban. De szivünk alján, érzéseink legbelső gyökerében érezzük, hogy másként van minden, mint ahogy a város fényes, sok­szinü kirakatai mutatják. A merkantiliz­mus száz sebből vérzik. A kereskedő Mi­kulás napján egy csődöt talál a küszöbre kitett cipőjében. Nem merünk hátra tekin­teni, érezzük mögöttünk a fizetésképtelen­ség mumusának fagyos lehelletét. Egyet lépünk, elvérzett üzletemberek hullái fek­szenek előttünk. Nem merjük kinyitni új­ságainkat: ismeretlen veszedelmek sziklái közé zuhanunk. A város szive bágyadtan ver, a halánték feszülésig pattan. Kerüljük az embereket, némán nézünk magunk elé, annyira érezzük a rossz konjunktúrák csapkodó hullámveréseit, hogy hajótöröt­teknek érezzük magunkat és nem is kér­dezzük már, mit hoz a jövő? Hitelezőink könyörögve ostromolnak; lassú szárny­nyal, mint a frissen esett hó, ránk teregeti palástját a nyomorúság. Békés családi élet csöndességét hir­deti nekünk a naptár és soha nem éreztük magunktól olyan távol a békét, mint most. Minden percünk rejtett, szomorú szenzá­ciót pattant fel, minden napunk egy ecset­vonással homályosítja el a képet, melyet zajtalan évtizedek és a gyermeki korszak elénk festett. Kitekintünk ablakunkból az utcára, megbámuljuk ja kirakatokat, de megbámuljuk azokat a gyűrött arcú, ha­vasi legényeket is, akik katonaládákkaí jobb vállukon vánszorognak. Este a szin­házban jókedvű komikusok mókáznak, a rezervista hadnagyok furcsán, félrebigy­gyesztett ajakkal hagyják ott a hivatalai­kat, Íróasztalaikat, a karácsonyt, a fényes kirakatok szépségei elől katonavonatokon száguldanak és mig a kis gyerekek hinta­lovaikon belovagolják a fantázia hősökkel és hőstettekkel teli világát, bádog-kard­jaikkal csatákat nyernek meg és hadvezé­rekké növik ki magukat, addig az apák kardokat köszörültetnek, svettereket vásá­rolnak, lóra alkudoznak. Lehet, hogy ka­rácsonykor körül fogják ülni az öregek a karácsonyfát, lehet, hogy a gyerekeknek az idén is — tüzön-vizen keresztül — de megszerzik hadi játékaikat, de azt ki tud­ná megmondani, hogy mi lesz az apákkal és mi lesz a felserdült nagy gyerekekkel. Csillognak a kirakatok, de a szemek is csillognak. Ott a meleg levegő harmata; itt a meleg könny sós, keserű cseppje. Nagy, szomorú ellentét ez, ki nem látja, hogy Potemkin, mesterséges öröm mindez. De azért nem mondunk le a fehér ka­rácsonyról, a békességes, megenyhült élet­ről. Nézzük a kirakatokat és talán-talán egy napon, talán éppen karácsonykor, leg­szebb karácsonyi ajándékul száz apróság, száz disztárgy között, mint egy gyönyörű ragyogó, mindent elhomályosító drága kő, megcsillan a béke.1 Ozsonna. Irta: Kosztolányi Dezső. Piroska négy éves. Piroska az asztalnál ül a nagyanya ebédlőiében. A virágosvázák, a fehér és fekete torták köziil sápadtan kan­dikál 'ki szőke feje, amely olyan, mintha félig porcelánból, félig cukorból lenne. Okos és hideg-kék szeme lelkesen bámul. Ha lehuny­ja. 'hasonlít a komoly és illedelmes alvóba­bákhoz. A délután ideges zavarban mult el. Alig ebédelt meg, a bonne a kis szobába cipelte és fejét sokszor egymásután belemártotta a gőzölgő vizbe. A víz sütötte és a szappanhab huncutul osipte a szemét, ugy hogy sokszor kellett hunyorgatni, mig újra látott. Arra is emlékezett, hogy 'a padlón széles aranytó­csákban folyt össze a napfény. Azután a tü­kör elé állitották. Itt a bonne elővette az anya fehér elefántcsontfésüjét és sokszor egymásután végigtépte nedves hajtincseit s ez nagyon fáit. Végül elkészültek, beültek egy kocsiba és a nagyanya lakomájára men­tek. Félnégy lehetett. Ekkor már az utcákra csokoládészinü félhomály ereszkedett. Piroska fejecskéiét a kocsi ablakához nvo-mta s nyugtalanul nézte az elsuhanó házaikat. Fiile pirosra gyulladt az izgalomtól. A sötét kocsiban olyan volt, mint két picike láng. Szeretett volna sirni, de félt, hogy az anya megharagszik és ő saj­nálta az anyát. Hogy ne okozzon neki fáj­dalmat, inkább dobolt az ablakon és nagyo­kat és őszintéket nyelt. Mire megérkeztek, imár gyújtogatták a lámpákat. Hideg délután volt, korán sötétedő. Piroska gyorsan felsuhant a lépcsőn és ki­nyitotta az óriási üvegajtót. A nagyanyánál egyáltalán minden üvegből van. Egy pillanat alatt végignézte a folyosót, amely a szobából kirakott bútoraival ünnepi izgalmat keltett s sokáig bámulta az asztalon a mayonnaise­ihalat, a rákpástétomot, a tortákat és a sajtot a különös üvegboritóval, valamint a köpcös, vörös rumosüveget, mellette a kék cukor­tartót, amely máskor mindig a kredencen állott a gyertyatartók mellett. Ez egy kissé nyugtalanította. De igy van ez mindig de­cember másodikán, Aurélia napián, mert ak­kor a nagyanya nevenapja van. Ezen a na­pon a porcellántálakon sárga piskóták állot­tak, amelyekbe apró mandula- és mogyoró­szemecskék voltak belesütve, üvegszerüen csillogó birsalmasajtszeletkék, rubinpirosak, vagy halvány rózsaszínűek, marcipánok és gyümölcskenyerek. Benn a túlfűtött és lan­kadt levegőt rózsafüstöiő cukrozta, amit az izzó vaslapátra vetett a 'cseléd, végigjárva vele a szobákat. A kanári a forróságban alél­va csipegett kis kalitkájában. Fönn az állvá­nyon a kitömött evet szőre majdnem tüzet fogott. Meggyuitották az összes gyertyákat és a lámpákat, az óriási petróleumlámpa­kolosszust is, amely az ebédlőasztal fölött lógott és csak ilyen ünnepi alkalmakkor égett, mielőtt a rokonság különböző tagjai — napokkal előbb — megvizsgálták, vájjon nem mond-e csütörtököt a nagy estélyen. Csak kevesen értettek hozzá. Piroska elkáprázva állott a fénytenger­ben. Egyenesen a szalonba ment ahol sok asszony, leány és fiu lármázott. Megállt a pi­ros szőnyeg közepén. A fiatalemberek fel­ugráltak, kezet csókoltak az anyának, de őt nem vette észre senki. Percekig állt igy duz­zogva, várakozva és kémlelődve. Végre Tusi, az unokanővére észrevette, — Hogy vagy, Piri? — kérdezte és to­vább ment. Piroska felelni akart, de nem jött szájára szó. Zavarban volt és nem értette, miért kér­deznek tőle olyast, amelyre ugy sem várnak feleletet. Torka összeszorult a méregtől. Fájt neki, hogy milyen jól mulatnak nélküle is Már az anyja. se törődik vele. A'leányok, íby, Iky és Mary ott ülnek a teaasztalnái két ka­tonatiszttel és reá se hederitenek. A bonne megfogta kezét. — Allons chérie ... A zöld diványra ültette. Piroska most nézte a leányokat. A ka­tonatisztek cigarettáztak és udvaroltak, kü­lönösen Ibynek, aki a legyezőjével hadoná­szott s folytonosan kacagott. Egyik ihadnagy, a szőkebaj uszu; ritkábban szóló ., de mihelyt kinyitotta a száját, a leányok majdnem szét­pukkadtak a nevetéstől. Most is mondott va­lamit. Elkérte Iby legyezőjét és legyezni kezdte magát. Piroska erősen figyelt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom