Délmagyarország, 1912. november (1. évfolyam, 69-93. szám)

1912-11-06 / 72. szám

2 dfi "agyarorszag 1912. november f>. A szerb-bánátiak kulturünnepe Szegeden. (Saját tudósítónktól.) A szerb-bánáti vagyonközség kedden kulturünnepet rendezett Szegeden. A vagyonközség ujszegedi internátusának letették az alapkövét és ez olyan iinnepies formában, hazafias színezettel történt, amely az egész országban visszhangot kelt. Az ünnepségen megjelentek Medve Zoltán, Krassószörénymegye főispánja, a vagyonközség kormánybiztosa, Jankó Ágoston udvari tanácsos, torontálmegyei alispán, Issekutz Aurél, krassószörénymegyei alispán, Liikics Szilárd, a vagyonközség elnöke, Somogyi Gyula temesi, Radonits Gyula alibunári, Reinich Árpád dr. fehértemplomi főszolgabíró és a vagyonközség épitőbizottságának kilenc tagja. A vagyonközség elnöke hazafias szavak kíséretében fölolvasta az alapító okiratot és ismertette az alapítvány előzményeit. Medve Zoltán kormánybiztos megköszönte a város támogatását, amellyel sikerült 1T1€ g V cx lósitani a jelentőséges kultúrintézményt. A beszédekre a város inevében Bokor Pál helyettes polgármester válaszolt és örömét fejezte ki, hogy a vagyonközségnek az internátus megvalósításánál Szegedre esett a választása. Lázár György dr. polgármester Medve Zoltán kormánybiztoshoz intézett táviratban kimentette a távolmaradását. A megjelentek aláirtak az alapító okiratot, aztán az alapkő nyílásában elhelyezett üveglapok közé tettek egy husz koronás aranyat és ezüstpénzeket. A vagyonközség tagjainak igen tetszett az internátus beosztása. A szerb-bápáti vagyonközség nevelő- és tápintézete háromszáz növendék részére épül, kétharmad részben fiuk, egyharmad részben pedig leányok részére. A leányok internátusát elkülönítik. Az internátus céljaira a város két hold területet és kétszázezer téglát adományozott. Azonkívül különféle kedvezményekben is részesitik az internátust. Az építkezést a jövő év augusztusában befejezik és szeptember elsején lesz az ünnepélyes fölavatás. Az internátus a népkert és a Temesvári-körut szögletében épül, A vagyonközség a város tiszteletére ebédet adott a Kass-ban, amelyen számos felköszöntő elhangzott. A város részéről inegjelentek az ebéden Bokor Pál helyettes polgármester, Somogyi Szilveszter dr. főkapitány, Thuróczy Mihály dr. főügyész, Balogh Károly és Gaál Endre dr. tainácsosok. Megalakultak a delegációk. — Berchtold expozéja után Affenbergé. — (Saját tudósítónktól.) A magyar delegáció ma délelőtt megtartotta alakuló ülését, megválasztotta elnökségét, tisztikarát s az albizottságok tagjait. Az alakuló iílés minden incidens nélkül folyt le, az ellenzék eddigi készülődése és fenyegetőzése ellenére, az utolsó pillanatban lemondott a tüntetésnek arról a módjáról is, amelyhez Bécsben folyamodott, nem vonult föl a parlament elé, nem követelt bebocsáttatást, de az ülésterem karzatán sem jelent meg, liogy onnan tiltakozzék a bizottság tanácskozása ellen. A delegáció tagjai az alakuló ülés előtt előértekezletet tartottak a munkapárt körhelyiségében s innen vonultak az országházba. Tiz óra után már együtt volt mindenki a delegációs teremhez vivő folyosón. A bizottság tagjai csoportokba verődve beszélgettek. Auffenberg lovag először Láng Lajos báróval diskurált, azután odament Tisza István grófhoz s vele váltott pár szives szót. Sokan körülfogták Berchtold gróf külügyminisztert és Lukács László miniszterelnököt is. Mindenki a legújabb háborús események jelentősége és várható következményei iránt érdeklődött. A delegációk megalakultak. Délután mondotta el Berchtold gróf, külügyminiszter az osztrák delegációban ekszpozéját, melyről külön cikkben számoltunk be, a háborus liirekkel kapcsolatban. Az elnök bejelentette ma, hogy a delegáció holnap délelőtt tizenegy órakor megy föl a várba a trónbeszéd meghallgatására. Holnap délután hat órakor a hadügyi albizottság tart ülést, amelyen Auffenberg hadügyminiszter mondja el ekszpozéját. Az ülésről ez a tudósítás szól: Tizenegy órakor nyilt meg az ülés. Az iilés megnyitása után Lukács László miniszterelnök a következőket mondotta: Tisztelt uraim! Mivel uj költségvetés fog beterjesztetni és ennek következtében uj alakulásra van szükség, kérem, méltóztassék intézkedni, liogy korelnök vezetésével az alakulás megtörténjék. Felkérem a legidősebb delegátus urat, báró Harkányi Frigyest, hogy foglalja el a korehiöki széket. Harkányi Frigyes báró a delegátusok éljenzése közben elfoglalta az elnöki széket és igy szólott: — Mint korelnök üdvözlöm a tisztelt delegátus urakat és az ülést megnyitom. Korjegyzőül felkérem gróf Csekonies Sándort. Csekonies gróf 'felolvasta a királyi kéziratokat, azután következett a megalakulás. Elnökké egyhangúlag Zichy Ágost gróf főrendit lázi tagot választották meg. Alelnökké Láng Lajost választották meg. A választás alatt a terembe lépett Tisza István gróf és a munkapárti delegátusokkal beszélgetett. Előbb Vojnits Istvánhoz fordult, majd Kakás Ferenchez 'lépett, mosolyogva kezet nyújtott .neki, hosszasabban beszélgetett vele. Jegyzők lettek: Csekonies Sándor gróf, Werner Gyula és Nyegre László, háznagygyá pedig Telegdy Józsefet választották .meg. Harkányi báró átadta helyét Zieliy Ágostnak, aki ímejgköszönte megválasztatását ós örömét fejezte ki, hogy a király a delegáció tanácskozása alatt Budapesten tartózkodik. A delegátusok felálltak, a közös miniszterek is és az elnök szavai után harsány éljenzés hangzott. Az elnök elparentálta ezután Gaál József főrendet, majd jelentette, liogy a király szerdán déli 12 órakor a budai várban fogadja a magyar delegációt. A delegátusok 'a parlament delegációs helyiségeiben 11 órakor gyülekeznek és együttesen mennek fel a várba. Berchtold Lipót külügyminiszter ezután magyar nyelven a következőket mondta: — Van szerencsém a közös minisztérium nevében az osztrák-magyar monarchia 1913. évi közös előirányzatát előterjeszteni, kérve, bogy tárgyalás alá venni méltóztassék. Az iilés igy határozott, azután pedig az albizottságot választották meg. Az elnök kihirdette a választás eredményét, mire az ülés háromnegyed tizenkél órakor véget ért. akinek kitűnő ötlete támadt, félig hangosan, odasúgta az újságírónak: „Kérem, el ne eressze a világért sem" és elrohant. A költő és az újságíró egyedül maradtak. Sokáig hallgatagon nézték egymást, de az újságíró végre egyet köszörült a torkán és az öreg fülébe hangosan mondta: — Egyik Lelkes tainitványa vagyok a nagyságos urnák. A öreg szeme kerekre nyílott és rábámult az ifjúra. Az serényen a zsebébe nyúlt és egy papirosivet vett elő, hogy szó nélkül átadja a költőnek. Az öreg nem sokáig habozott, a lámpáshoz vitte az ivet és elkezdte olvasni. Nagyon közel tartotta az orrához az irást, de szemüveg nélkül betűzte a sorokat. Elolvasta őket sokszor és egyre nagyobb lett a zavara, irult-pirult és törülgette az izzadt homlokát. Harminc év óta először esett meg vele, hogy eléje állt egy ember é$ a szeme közé mondta: „én a tanítványod vagyok". De viszont a vers irgalmatlanul rossz volt és hazugságot még jószívűségből sem tudott volna mondani. Az élettől elzárkózott ember volt és nem ismerte azokat az udvarias formákat, amelyekkel az alkalmatlankodókat le lehet rázni. Hol az ifjúra, liol a papirosra nézett. Egyszerre csak fölpattant az ajtó, amelynek mind a két szárnyát tágasra 'nyitották. Két munkás egy nagy, egyszínű árnyékolással festett „hátteret" cipelt be, amilyent fotográfusok használnak a fölvételeiknél. Ez a háttér egy luxuriózus termet ábrázolt, a melybe góthikus iveken át esik a nappali fény. A munkások után maga a fotográfus lépkedett és egy nagy jegesmedve-szőnyeget vitt a hátán. Mosolygott, jókedvű volt, szinte szerette volna megveregetni a saját vállát. A „hátteret" ugy állította föl a szobában, liogy eltakarja vele a szegényes butorzatot. Egy ócska pamlagra ráborította a jegesmedve bőrét, aztán az öreghez fordult: — Méltóztassék a szőnyegen lezser végigdőlni, könyvet a kezébe venni és gondolkodni. Az öreg kétségbeesve nézte a jegesmedvét és rápislogott a fotográfusra: — Hát muszáj ennek meglenni? — kérdezte bátortalanul. Elgondolkodott: hosszan és azzal az ékesszólással, ameíy az öreg embereket hoszszu hallgatás után egyszerre meglep, igy szólt a fotográfushoz: - Alapjában véve öninek van igaza. Mi , köze az embereknek ahoz, hogyan élünk, milyen cellában tengetjük napjainkat? Mi köze hozzá, liogy élünk? Amit írtam, külön él tőlem. Sohasem mondtam és sohasem fogom mondani, hogy könyörüljenek meg ezen a kétlábú tollatlan állaton, akinek valaha szárnyai voltak étlierek és magasságok számára. Ami bennem szép és fenkölt volt, fölszállt belőlem, mint minden szép, légies dolog a világon és talán tul fog etngem élni. Ami visszamaradt, az por és salak, amely nem érdemel figyelmet és amelyet csak nekem van okom szeretni, senki másnak. Ez a festett tündérpalota, ez a levegővár itt a hátam mögött és ez a jegesmedve, a mesék csudaállata, amelyen pihenek, az enyém volt valaha. £s a ki látni akar, lásson így, ebben a csalóka világban, amely a költő világa. Az a szegény és csúnya ember, aki voltam és vagyok, amíg élek, csakugyan nem érdemes rá, hogy a világ érdeklődjék iránta. Még a fotográfus is meg volt hatva, az ujságiró pedig ösztönszerűleg jegyzett egy majdan megírandó nekrológ számára. A fényképész még a stereotip „kérem, bartáságos arcot" is elfelejtette, mert az, a liogy erős magnéziumfénytől megvilágítva az öreg ember a jegesmedvén pihent és a saját szavaitól megittasulva az étherek és magasságok iránya felé tekintett, a véletlennek egy csodálatosan ihletett pose-a volt. A gép egyet kattant, a felvétel készen volt. A magnéziumfények lassankint kialudtak, újra a petróleumlámpa sárgállott az elsötétült szobában, ahol csak a fotográfus motoszikálása hallatszott. A jegesmedve nagy, fehér színfoltja, mint valami mesebeli állat, felhősen szétterjedt és szinte a magasba emelte a költőt. Talán a tizenharmadik vers régóta vajúdó formái voltak születőben. A múzsák halk, szférikus léptekkel hozták már az aranytollat . . .. De egyszerre csak erős kezek ragadták meg a jegesmedvét, visszarántották a földre, t mielőtt a magasságokba szállhatott volna és az öreg ember újra a piszkos cellában volt, a tizenharmadik vers pedig örökre elnémult. A fotográfus intett és a munkások, mint valami lelógó hullát, cipelték ki a fehér medvét, a mesék csodaállatját, melyet a vaióság mindig agyonütött, a mióta költők vannak, a világon.