Délmagyarország, 1912. november (1. évfolyam, 69-93. szám)

1912-11-28 / 91. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Nappali-telefon: 305. Éjjeli-telefon: 10-83. Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24-— félévre.... K 12-negyedévre K 6-— egy hónapra K 2-Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K 28-— félévre.... K 14'— negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9 ••••a Kiadóhivatali-telefon: 305. Kiadó telefonja: 81. Széped, 1912. I. évfolyam 91. szám. Csütörtök, november 28. Komoly órák. Apponyi gróf a nyáron még méltatlankodva tiltakozott az eféle közbekiáltások ellen, „éljen a köztársaság" s a „nemzeti ügy" ellenségének jelentette ki azokat, akik ily kiáltásban törtek ki. Ma fájdalmas rezignációval hallgatnak, vagy igen kétszínűén tiltakoznak. Vagy nem kétszínű módja-e a tiltakozásnak az a mód, — ahogy a szövetkezett ellenzék hivatalos Írásban megcselekedte, — hirdetni az ellenzék lojalitását, erősítgetni, hogy minden ily törekvés távol áll tőlük, de egyszersmint megállapítani, hogy ez a kiáltás: „éljen a köztársaság!", gyakori Tisza és Lukács „ideje" óta? Hát ez az eljárás: a köztársasági eszme terjedését hirdetni, népgyűléseken ez eszmék terjedésének hamis látszatát előidézni, azzal az igazán ostoba számítással, hogy majd ügyük érdekében sikerül a dinasztiát megfélemlíteni, kissé ízléstelen. Az újból összeverődött koalíciónak egyébként is gazdag tapasztalatok állanak rendelkezésére abban a tekintetben, hogy a trón magasságáig nem érnek föl az ő karjaik. A magyar kommandó jelszavával hozták lázba, vitték el csaknem a forradalom széléig az országot, amely többséget adott nekik a politikájuk kersztülvitelére. S mi lett szenvedélyes fogadkozásuk gyászos vége? A világ egyik legnagyobb derékbeadása és legcsufosabb fegyverletétele. Ezekben a komoly órákban súlyosabb megítélés alá esik minden politikai tényezőnek és minden pártnak a lépése. Aki ilyenkor valamit tesz vagy elmulaszt, azért fokozottabb mértékben felelős, mint egyébkor, amikor csak az ország nyugalmáról lehet szó s nem az or§£ág exisztenciális érdekeiről. Ha olyankor folytat az ellenzék más külpolitikát, a hivatalostól élesen elütőt, mikor békét élvez a világ, s mikor az ily külön uton járó különc külpolitika nem tesz kárt másban, mint legfeljebb az illető politikusban, vagy pártban magában: akkor azt mondjuk rá, ártatlan időtöltés. De kikötőt kinálni Szerbiának, amikor ez állammal minden pillanatban mint ellenséggel állhatunk szemközt; a belső viszálykodásnak, sőt a pártütésnek a rémét festeni a falra s igy gyöngébbnek tüntetni föl az állam erejét olyankor, amikor e magatartásunkkal csak fölbátoritjuk a monarchia ellenségeit, amikor lovat adnak vele nemzetellenes törekvések alá: az ilyen eljárás nem tarthat számot arra, hogy alkotmányvédő és hazafias küzdelemnek tekintessék. Ugy védeni az alkotmányt, hogy Sámson módjára minden oszlopot megrázzunk; ugy folytatni hazíias küzdelmet, hojy az veszedelmesen hasonlítson a hazaáruláshoz, ugy férkőzni a király szivéhez, hogy a köztársasági mozgalom nem létező veszedelmének brutális kiszínezésével üdvös félelmet igyekezzünk benne gerjeszteni: boldogtalan, oktalan és gyermekesen naiv politika, amelynek más hatása nem lehet, mint az, hogy a szövetkezett pártok értéke, erkölcse és államfentartó súlya, a nemzetet környékező veszedelmek ez órájában megméretett és könnyűnek találtatott. Andrássy Gyulában a külpolitikai bonyodalmak láttára fölébredt a hazafias lelkiismeret. Lapjában arra intette az ellenzéket, hogy függessze föl a belső viszálykodást addig, amig külső veszedelmek leselkednek határainkon. Minthogy azonban szavának nem lett foganatja s a féllépések és félelhatározások dolgában e kiváló politikus Apponyi grófhoz kezd hasonlitani, ő is elment Kassára s bár „lelkében csak a béke él", nem is egy, de két éles karddal verekedett. A kassai beszédekkel különben alig érdemes foglalkozni. Mig a tapasztalt szónokok ugyahogy vigyáztak a nyelvükre, a társaságnak egy miniszterviselt tagja vigyázatlan szavaival ugyancsak bevilágított a szövetkezett ellenzéki pártok fazekaiba, hogy mi föl, sistereg bennük? Hát nagy most, a szlávvilággal való esetleges mérkőzés küszöbén, szlávbarát külpolitika „A germán faj, — Wilde Oszkár. Irta: Színi Gyula. i. A londoni Saint-James-szinházban, ahol a „Lady Windermere legyezője" először került színre, a közönség tapsvihara közt megjelent Wilde Oszkár, 'hogy égő cigarettával a kezében a következő kis dikciót intézze a publikumhoz: — Örömmel konstatálom, hogy önök el vannak ragadtatva a darabomtól. Remélem, hogy ezentúl méltányolni fognak. Szólt és távozott, mint egy félisten. Akkor volt dicsősége zenitjén, a londoni társaságokban akkor ünnepelték modern Alkibiádeszként, de előkelő allűrjeivel, főként azonban óriási szellemi fölényével annyi ellenséget szerzett már magának, hogy ezek csak a kedvező alkalmat lesték, amikor lecsaphatnak prédájukra. Az alkalom nem soká késett. London félistenéből, akinek a darabjait egy napon egyszerre három-négy színház is játszotta, félév múlva a Reading Caol kopaszra nyirt, darócruhás fegyence lett. 1895. május 25-én két évi kényszermunkára Ítélték és azóta a legújabb időkig Londonban még a nevét sem ejtették ki. Sok idő kellett hozzá, hogy az angolok megbéküljenek az emlékével. Már kezdtek nevetségessé lenni csökönyösségükkel, mert egész Európa, élükön a franciákkal és németekkel olyan érdeklődéssel kutatja Wilde életét és irását, amelyhez képest az angolok hallgatása, „splendid isolation"-je szánalmas erkölcsbiráskodásnak látszott. Wilde Oszkár végre Európán keresztül másodszor is meghódította Londont. Nemcsak a darabjait adják újra elő, hanem az angol kiadók újra kinyomtatják müveit, amelyeket annak idején az állam konfiskált, vagy amelyek Wilde életében is olyan kis számban jelentek meg, hogy eredeti példányuk ma ritkaságszámba megy. A franciák, akik közt oly szivesen forgott, valamivel jobban szeretik és csaknem jobban ismerik. Mindazok, akikkel még életében érintkezett, akiket a párisi szalonokban, később a párisi lebujokban hedonikus világfölifogásával, kápráztató mesével, ékes beszédével elbűvölt, csaknem egyhangúlag arra a meglepő Ítéletre jutnak, hogy Wilde Oszkár müvei szinte szegényesek ahhoz képest, amit ő magában rejtett és ami beszédein, mint tudás és szellem átcsillogott. — A müveiben, — írja Ernest La Jeunesse — alig lehet őt megtalálni. Szellemesek és előkelők, de kicsinyek •hozzá mérten. És ő maga is igy szólt egyszer André Ciidehez: — Tudja-e, mi az én életem nagy tragédiája? Hogy a zsenimet az életembe fektettem, a müveimbe csak a talentumomat helyeztem belé. Ezek a kijelentések annál meglepőbbek, mennél inkább bámulja az ember Wilde müveiben költői nyelvének pazar gazdagságát, mese-invenciójának kiíogyhatatlanságát és szellemének örökös feszültségét, amelytől aforizmáinak villámai cikáznak szakadatlanul. Ha az, amit betű őrzött meg számunkra, kicsi ahhoz képest, ami az élő emberben volt, csodálkozva kérdezhetjük: milyen volt ez az ember és milyen volt az élete ünnepe, amely Páris legnagyobb szellemeit is elragadta. Ez az élet, amelyet hellén félelmetlenséggel és angol idegzettel élt, a franciák szemében impozánsabb volt, mint az irása. De ez volt egyszersmind a tragikuma is, ha annak szabad nevezni. Wilde egyszer magamagát the King of Life-nek, az élet királyának mondta, nyilván tréfásan. De a jelző pontosan ráillik. Az élet királya volt és ezért sújtott le reá leghamarább az élet végzete. Az élet koldusait, — akik néha bíborpalástban is csak alamizsnákból élnek, — ez a csapás nem érheti utol, mert elbújnak előle. Wilde ama ritka emberek közé tartozott, akik szembe mernek nézni az élettel, az emberekkel. És róla mondják, hogy „álmodó" volt! Ilyen értelemben Napoleont is álmodónak lehet nevezni. 0 is elbukott, mint Napoleon és negyvenöt éves korára már szellemi és testi romot csináltak belőle. Az, aki az életet is, mint a művészetet magamagáért, ,yla vie pour la vie" élte, a művészetet volt kénytelen elhanyagolni, hogy az életben csalódva, újra meg újra visszatérjen hozzá.