Délmagyarország, 1912. november (1. évfolyam, 69-93. szám)

1912-11-24 / 88. szám

2 DÉLMAGYARORSZÁG 1912. november 24. nia az Adriai-kikötőket, akár háború árán is. A helyzet rendkívüli komolyságára vall Lukács László miniszterelnöknek a hírlapok közleményeire vonatkozó tilalmi rendelete, amely tagadhatatlanul az első lépés arra, hogy a lakosság nyugalmát megbolygató, veszedelmes vagy tendendiózus hirek ne kerüljenek forgalomba. Ezután ha valóban háborúba keveredik a monarchia és az általános mozgósítást elrendelik, csak egy intézkedés van még hátra: katonai cenzúra. Lukács László miniszterelnök hirlapi tilalmát a Budapesti Közlöny holnapi számában teszi közzé. Teljes szövegében így hangzik: A m. kír. minisztérium 1912. évi 69.666/M. e. számú rendelete a katonai intézkedések közzétételének tilalmáról fönnálló rendelet tárgyában. A m. kir. minisztérium figyelmeztet mindenkit, hogy a katonai intézkedések hirlapi közzétételének tilalma tárgyában 1909. március hő 20-án 875/909. M. e. szám alatt kelt rendelete most is hatályban van és szövege a következő: „Minthogy a katonai intézkedésekből egyes hírlapok olyan hireket közöltek, a melyek amellett, hogy a lakosságot indokolatlanul nyugtalanítják, a véderő elhelyezéséről, egyes mozgásairól is tájékozást nyújthatnak. A m. kír. minisztérium a fegyveres erők állásáról, mozgásáról, erejéről és működéséről, az erődök és erőditvények állapotáról, továbbá a fegyverek, hadiszeEgy régi-régi tárca. Irta: Kosztolányi Dezső. Egy hórihorgas, toprongyos öreg ember jelent meg a szerkesztőség ajtajában. A szolga előtt mélyen meghajolt, a szerkesztőt karonfogta és bizalmaskodva kacsintott rá. — Egy szóra. A szerkesztő hátrált és tovább ment, Az öreg p'edig ottan állt a nagy terem közepén és nem vette észre, hogy magára maradt. Csontos, sárga kezét még egyre nyújtotta feléje, aki eltűnt és nézelődött, köhécselt, mig lassan és szomorúan — a megalázkodás szégyenében — hátrabillent, viszszabervadt a keze és csöpögő zöld ernyőjén pihent meg. Sokáig tétovázott igy. Pergamentszerii fülei kigyuladtak és szemei ragyogtak. Pirulva hallgatta a szomszéd szobából áthangzó kuncogást. Nem értette a helyzetet. Hozzá siettem. Akkoritnn gyakran láttam ilyen félénk vidéki embereket, akiknek minden lépésük botlás, szavuk becsületsértés és kíméletük gyöngédtelenség. Megsértenek a szívességükkel és megsértődnek a szívességünkön. Ezek azok, akik a szoba egyetlen székét okvetlenül feldöntik. A vendégségben ők törik össze a legdrágább poharat, ők kiabálnak, mikor suttogni akarnak, ők riasztják fel az alvókat, ha lábujjhegyen is járnak és legelőször ők ülnek le a frissen festett padokra, amelyekre oda van irva: „vigyázat". Szegény öreget megszántam: Parancsol? kérdeztem tőle. — Egy tárcámat szeretném kikeresni. Elmosolyodtam. Inkább valamilyen különc prófétát vagy világgyülölő természettudóst sejtettem benne, mint irót. Intettem a szolgának, hogy ad,ia át a régi köteteket. rek és szerelvények mennyiségéről, vagy élelmiszerek hollétéről, mennyiségéről és minőségéről vagy szállításáról szóló hirlapi közleményeket ezennel megtiltja, Az ilyen tartalmú közlemények sajtó utján való közzétételét az 1878*. évi V. t.-c. 456. §-a értelmében öt évig terjedhető államfogházzal s négyezer forintig terjedhető pénzbüntetéssel sújtja. Ez a tilalom a kormány által nyilvánosságra hozott tudósítások hirlapi közzétételére nem terjed ki. Budapest, 1912. november 23. Lukács, s. k. Iparkamarák emlékirata a képviselőházban. — Legyen hajózható a Maros folyó. — (Saját tudósítónktól.) A Maros- folyó hajózhatósága érdekében az érdekelt kereskedelmi és iparkamarák már évekkel ezelőtt mozgalmat indítottak. Minthogy a fölterjesztéseknek és sürgetéseknek eddig a legcsekélyebb eredménye sem mutatkozott, a szegedi, aradi, brassói, kolozsvári és marosvásárhelyi iparkamarák most memorandumot nyújtanak be a képviselőházhoz, hogy a földmivelésügyi kormány 1913. évi költségvetésének a tárgyalása alkalmával mondja ki a Ház, hogy a „Marosnak a torkolattól Marosvásárhelyig terjedő szakasza, megfelelő mederrendezési és partszabályozási munkálatokkal minél előbb hajózásra alkalmassá teendő". A nagyszabású, legaprólékosabban részletező, gondosan elkészített memorandum az elsősorban érdekelt aradi iparkamara müve. A memorandum szembeállítja a magyar viziutak elhanyagolását a külföldi nagyszerű viziutaival szemben. Fölemlíti azt a mostohaságot, amellyel az országban a viziutakat, különösen pedig a Marost intézik. ErdélyAz öreg az előszobába surrant, csendesen egy Íróasztal mellé vackolta magát s egészen elveszett a régi poros kötetek között. Félszemmel figyeltem. Levette téli sapkáját és szelíden ragyogott elő kopasz feje. Most már láthattam az ar át. Ah, a szemei milyen érdekesek. Ezekből világoszöld szemekből komoly és szenvedő lélek tekint ki, amelyben rendkivüli izgalmak bujkálnak. Mostan is nagyon izgatott. Egészen kipirult már. Bizonyosan korán kelt, hogy idején érjen a fővárosba induló vonathoz, a vonat pedig összerázta, megtörte, talán nem is ebédelt rendesen és most gyengéden fáj a feje és mégis folytonosan a tárcára gondol, lázasan szaglászva keresi régi újságok porfelhőjében. Különös ember. Izzadt kezén az évek piszka sárrá változott. Az arca is sáros. Szemei pedig, szelíd, kedves, félőrült szemek, riadtan cikáznak egyik lapról a másikra. Még mindig nem találta meg. Meguntam a szemlélődést és nem törődtem vele. Elmentem vacsorázni. De hogy visszajöttem, az én öregem még mindig ottan ült a szerkesztőségben, egy Íróasztalról lógatva le lábait. Most már érdekelt az öreg. Mit akarhat azzal a tárcával? Miért olyan fontos neki? Megtalálta-e? Még se szóltam hozzá. Telefonoztam, megirtam a cikkemet, cigarettáztam. Mikor azonban hajnal felé haza indultam, újra elém botlott s most már ő szólitott meg szorongó, fátyolos hangján: — Nem találtam meg, kérem. Nincs sehol. Félvállról mondtam: — Átnézte az összes köteteket? — Át. Nem is egyszer. Mégse találtam. — Lehetetlen. Akkor valószínűleg nem is itt jelent meg. Az öreg mosolygott. — Dehogy sem. Határozottan emlékszem reá. A napra is. A cimére is. Mintha nek, nemkülönben a Szegedtől Aradig terjedő vidéknek elsőrangú kereskedelmi és ipari érdeke a Maros hajózhatósága. 1895-ben 7.6 millió koronát engedélyeztek a Maros szabályozására, amelyekből azonban csak alig három milliót használtak föl. Ellenben a Szamos és a Kőrös szabályozása előirányzott hitelt milliókkal túllépték. A memorandum egy-egy része igen érdekes adatokat ad. Szembeállítja például a vízi utak elhanyagolását az államvasutak fejlesztésével. :A vasúti beruházásokról szóló 1908. törvénynek az indokolásában bejelenti a kereskedelemügyi miniszter, liogy „A budapesti pályaudvarok rendezésén kívül, a legközelebbi öt évben legkevesebb háromszáz millió koronát fog kiitenni az összeg, amelyet a m. kir. államvasutak teljesítőképességének biztosítása követelni fog." „Az a. háromszáz millió — mondja az emlékirat — amelyet a törvényhozás a. kormány rendelkezésére bocsátott, a nagyszabású, rengeteg költségbe került reformmunkálatnak csak a legkezdetlegesebb ótape-ját jelenti." Ez a túlhajtott ifarvorizáiíás pedig teljesen indokolatlan, mert „ma már a külföldi példák által minden kétséget kizárólag bebizonyított valóság, — folytatja az emlékirat — hogy a tömegáru forgalomnak az igazi lebonyolítója nem a vasút, Inaméin a viziut; ezt a viziut mindenek előtt olcsóbban és a nagy tömegekre nézve még gyorsabban is tudja megoldani, mint a vasút." „A Duna—Tisza csatorna ellensúlyozásául a Maros folyó hajózhatóvá tételét okvetlenül sürgetnünk kell. A csatornánál ugyanis — mondja az emlékirat — a sziléziai szeneknek a viziut nemcsak Budapestig, hanem egészen Zimonyig, Belgrádig és Akhmáig is nyitva áll és ínig ma csak OderbergtőT—Zsolnáig 47 fillér terheli a sziléziai szenet, addig a viziuton egészen Budapestig csak mintegy 80 fillér fogja azt terhelni. Ilyen szállítási viszonyok mellett Budapesten még a pestvidéki hányák széntermébei sem fognak versenyezni tudni a sziléziai szenekkel. Ha mármost a Duna—Tisza csatorna Budapesttől Szolnokig megépül, az osztrák szénhajók akamost is magam előtt látnám. Le volt nyomtatva. A májusi napfényben ragyogtak a fekete betűk. Negyven éve lehet. Akkor husz éves voltam. Az ajtó újra kinyilt és most éles, hideg léghuzam söpört át a szobán s kigyöngyölitette a lázas füstfellegeket, a porzó és a tinta savanyu szagát, a viták visszhangját, az átélt gondolatok és harcok foszlányait, a melyek még mindig köröttünk lebegtek. Aludni ment a szolga is. Egyedül voltunk. A szememből pedig egyszere kiszállt az álom. Egy hirtelen elhatározás szegzett oda az Íróasztal mellé, hogy végzete legyek ennek a gyámoltalan embernek és dacra feszülő inakkal, összeszorított szájjal, az erőfeszítés végső ájulatában tovább vezessem valamilyen ismeretlen pont felé és nem tudni miért, egész magamévá tegyem az ö titokzatos, kusza ügyét. — Ha én azt megtalálnám! — sóhajtozott és összekulcsolta a kezét. — Nem tudja, mit adnék érte. Az életemet is odaadnám. Ilyen szépet sohase írtak. Soha, soha! A fiatalságomat írtam meg benne. Évek óta járkálok mindenfelé. Éjjel és nappal kutatom. Most idejöttem. Ez az utolsó állomás. Itt kell lennie. — De miről szólt a tárca? Az öreg két nagy ivet irt a levegőbe, végtelen szeretettel. Lehunyta a szemét. — Nem lehet elmondani. Szép volt. Nagyon szép. Gyönyörű. Pokoli éjszaka volt. Egymás után dobáltuk le a puffanó, porzó, füstölgő köteteket. Kezünk mohón, szinte buján turkált a lapok közt és valami hihetetlen vakbuzgalommal, az őrület lihegésével kerestük sárga lapok közt egy ember életét, azt, ami még értékes neki, az utolsó rongyot, az utolsó hazugságot. Siettünk. Ugy, mint néha sötét lépcsőkön sietünk minden ok nélkül, a félelem ösz-