Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-26 / 64. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon 305. o • • Cl Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24 — félévre.... K 12-— negyedévre K 6-— egy hónapra K 2-— Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28-- félévre.... K 14 — negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. • • Telefon 81. a • Szeged, 1912. I. évfolyam 64. szám. Szombat, október 26. Tüntetnek. Meglepetést kelt országszerte az ellenzéknek az az elhatározása, hogy a király Budapestre való megérkezését tüntetésre akarja fölhasználni. Tüntetésre, mely szóljon egyrészt a király mellett, másrészt a kormány ellen; mely lojális legyen a korona viselőjének fenkölt személye iránt, de akaratát, mely a törvényhozásnak egyenjogú fele, utcai zsivajgással befolyásolni próbálja. Ildomtalan és politikai szempontból hibás eszköz volna az ilyen akkor is, ha a koronával szemben a törvényhozás másik fele tévedne ilyen útra. Hátha még meggondoljuk, hogy akik ezt a kényes utcai zenebonát rendezni akarják, a szövetkezett ellenzéki pártok nemcsak a törvényhozásnak nem fele, hanem az országgyűlésnek (a főrendiház és képviselőház együttesének) sem, sőt még a képviselőháznak is csak kisebbsége. Egyelőre nem kutatjuk, miféle céljai lehetnek a tüntetésnek. Nem nézzük, hogy az obstrukció ismét kivonul az utcára. De egyet igenis megkérdezünk: meggondolta-e az ellenzék ezt a meggondolatlan tervet. Meggondolta-e, hogy a tüntető, zajongó tömeg a legnehezebben dirigáló hangszer, a melyen a történelem legnagyobb népvezérei is benső aggodalommal játszottak? Tudják-e azt, milyen az utca akusztikája? Hogy két érzületnek egyszerre való kifejezése szinte lehetetlen anélkül, hogy félre ne értessék; hogy a királyt éljenző és a kormányt kárhoztató hangok disszonáns hangzavarba olvadnak össze? Meggondolták-e és számoltak-e azzal, hogy ez a kisérlet könnyen olyan eredménnyel járhat, amit egyetlen jó magyar ember sem akarhat: jogos megütközést kelthet a koronás királynál. Vagy tán éppen ezt akarják elérni? Tán éppen az a cél, hogy a parlamenti obstrukció taktikáját kivigyék az utcára? Tán puszta kellemetlenkedés a cél, vagy az a dőre hit, hogy ilyen módon elérik egyetlen politikai céljukat, az egyetlen gondolatot, mely egész valójukat eltölti: a kormánybuktatást? Nem a kormány és pártjának szempontjából vetjük föl ezeket a kérdéseket. Hisz velük szemben az ellenzék minden módot és eszközt megpróbált: a nyilvános és titkos ijesztgetéstől és denunciálástól kezdve egész a példátlanul makacs botránykeltésig, a véderő fejlődésének megakasztásától az utcai véres zavargásig, a fölfelé való kinálkozástól a lefelé való mézeskedésig semmit sem hagyott kiaknázatlanul, csakhogy ezt a célját elérje. Megszámlálhatatlan kudarc után most azt a végső eszközt ragadnák meg, hogy a koronás király jöttét használnák föl utcai zajongásuk központjául. Akiben van lelkiismeret és felelősségérzés, el kell, hogy Ítélje az ilyen kísérletnek még a gondolatát is. Hogy milyen veszedelmes játék az, a mit terveznek, annak legerősebb bizonysága azok az előhangok, amelyek például a szociáldemokrata sajtóben ezt a tervezett fölvonulást bevezetik s amelyek a király személyét egészen illetéktelen módon vonják bele a napi politikába és a pártharcok vitás kérdéséseibe. A nemzeti munkapárt és kormánya mindenkor irányelvül vallotta a korona és a nemzet közötti benső viszony ápolását. Jelentőségét ennek elismerte az ellenzék is, különösen a koalició óta, amikor súlyosan érezte a benső viszony megbolygatásának következményeit maga s az ország is. A tüntető kisérlet, amelyet a király fogadására terveznek, vájjon fontolóra vette ezt a nagy nemzeti érdeket? Vagy tán azt hiszik, hogy ezzel az utcai fogadtatással megtévesztik a királyt az ország közhangulatát illetőleg. Az utca nem az ország, a parlamenti ellenzék még kevésbé az. Ellenben illetékes kifejezője a közfelfogásnak egyebek közt a törvényhatóságok, amelyeknek a kormány iránt való bizalmi s az ellenzéket elitélő nyilatkozatához most két ujabb törvényhatóság csatlakozott. Az örökösnő. Irta: Jules Lemaitre, a francia akadémia tagja. Dimitri Lataniev hat tucat fácántojás miatt halálosan összeveszett a nagybátyja val, Miklóssal. Az öreg Beruzov gróf szeretetreméltó ember volt és Dimitrit is jóindulatúnak és összeférhető embernek tartották. De ha egyszer dühbe jött, akkor nem tudott magán uralkodni, mert különben nem jutott volna a dolog idáig. Mert Beruzov Miklós gróf gyermektelen özvegy ember volt, óriási vagyona volt és Lataniev volt az örököse. Dimitrinek azonban volt egy nagy végzetes szenvedelme: a fácánvadászat, ami már eddig egész vagyonba került neki. A fácántenyésztés óriási összegekbe került és Dimitri féltékenyen vigyázott minden tojásra, minden fiókára. A nagybátya meg akarván szerezni szokott gyönyörűségét a saját birtokán is örökösének, beszerzett titokban hat tucat fácántojást Lataniev erdőmesterétől. A legnagyobb meglepetésére Lataniev botrányt csinált a dologból és elcsapta az erdőmestert. Az öreg gróf összeráncolta homlokát, ajkába harapott és az erdőmestert nyomban megfogadta dupla fizetéssel. * Beruzov gróf boszut lihegett. Már többször gondolt gyönyörűséggel egy-egy üde, fiatal, kékszemű parasztleányra és most elhatározta; hogy magáévá teszi Torna Beruzov legodaadóbb bérlőjének, Akim Petrovicsnak leányát. A gróf a bérlőt egy etse fölhivatta. . ' — Akim. — szólt hozzá — tudod, hogy Isten és a cár után én vagyok a te leghatalmasabb parancsolod? — Ugy van, atyuskám! — Nem voltam-e mindig jóságos urad? — Mindig, atyuska! Még a mult évi rossz aratás alkalmával is elengedted nekem a bér felét. — Fogsz engedelmeskedni, ha valamit parancsolok neked? — Parancsolj, atyuskám és szolgád engedelmeskedik! — Még akkor is, ha bűnnek tartanád! Mert én, a te urad, jobban tudom, mit enged meg, vagy mit tilt el az Isten. — Engedelmeskedni fogok, atyuska, csak parancsolj. < — Jó. Neked van egy leányod, a Tania, aki nekem tetszik. Küld el holnap hozzám, hogy azt tehessek vele, amit akarok. Ha Taniának nem lesz gyermeke, akkor adok , neki húszezer rubel hozományt és férjhez j adom egyik hivatalnokomhoz. Ha azonban áldást ad Isten, akkor én magam elveszem j feleségül, Beruzovné grófné lesz belőle és gyermeke az én általános örökösöm. Mit szólsz ehhez az ajánlathoz? — Atyuska, én ezt közölni szeretnem Annié Ivanovnával, a feleségemmel, aki oko- í sabb, mint én! i — Ha okosabb, akkor nem fog tétovázni. Eridj! * Beruzov gróf ott ült a széles ablak mellett és gyönyörködött az alkonyatban. A tűnő fény mélabússá tette és emlékébe idézte egy rég elhagyott dal melódiáját. Lassan dúdolta. Egyszerre megjelent a küszöbön Tania halvány arccal és izgatottan. A gróf fölállt és bevezette a szobába. — Üdvözöllek szivesen, Tania! Megmondotta neked az édes apád — ? Na, ne sirj, kicsikém, engedelmeskedj szüleidnek. Gyönyörű ruháid leszüek és sok aranyaid és ékszered. Szelíden simogatta meg a leány aranyszőke haját. * Amikor Tania anyának érezte magát, Beruzov gróf beváltotta igéretét, feleségül vette a bérlő leányát és mint úrnőt vezette be a kastélyába. Ámde az öregedő féri minden figyelmessége, az uj rang ragyogása, sőt még az anyaság érzése s szüleinek eszeveszett öröme sem tudott Tania ajakára még halvány mosolyt sem varázsolni. Három nappal kis leánya születése után már meghalt. A gyereket Akszinia névre keresztelték. Akszinia felnövekedett és a szemefénye lett öreg apjának. Igen bájos volt, szeretetreméltó és nagyon okos. Csak, fájdalom, egy kissé gyönge, ideges és túlérzékeny. Az akarata törvény volt a kastélyban. Beruzov gróf megérte a hetvenedik esztendőt, Akszinia pedig a kilencediket. Ekkor az öreg gróf aggasztó betegségbe esett. Az egyetien gondja a gyermeke volt.