Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-26 / 64. szám

12 delmagyarorszaCi 1912. október 20. A városok közélelmezése. — Szegeden és másutt. — (Saját tudósítónktól.) Furcsa, de igaz, hogy Szegeden az egyenes hatvány arányaiban drágul minden. A közclelmczés is egyik állandó probléma. Hihetetlen, veszedelmes módon estünk bele- az általános, uzsora-drágaságba. Pedig Szeged volt a termések éléskamrája. Országosan élt a tudat, hogy Szeged a legolcsóbb város: minden téren. Ma: már megfordíthatjuk. Már egyik legdrágább város. Hogy miért? Mert a közélelmezés problémájával senki sem foglalkozik, se hivatalból, se azonkívül. Sehogy. Legföljebb káromkodva és kétségbeesve. Hogy a városok milyen intézmények utján gondoskodjanak a lakosság élelmezéséről, azt ezúttal nem fejtegetjük, csupán annak a megállapítására szorítkozunk, hogy ma már sem a városok vezetői, sem maga a közönség nem várhatja tétlenül az élelmezési viszonyok javulását, mert igy a helyzet csak rosszabbodnék és azok a bajok, amelyek miatt a városok lakói méltán zúgolódnak, a tiirhetetlenségig fokozódnának. Célunk ezúttal, e kis cikk keretében, azon irányelvek megállapítása s azon módozatok megjelölé- j se, amelyek segítségével a mezőgazdasági j termelők szövetkezése a városi fogyasztók j érdekeit is szolgálhatná. A termelőknek — nagyon természetes — szövetkezniük kell, mert máskép teljes lehetetlenség elérni azt, hogy a városi lakosság közvetlenül a termelőktől szerezze be a szükségleteit. Ha a mostani szervezetlen értékesítési viszonyok között sokkal nagyobb is volna az élelmiszer-termelés, a városi piacokon még sem mutatkoznék semmiféle áresés, mert a spekuláció jól érti a módját annak, miképen kell a termelőt és a fogyasztót kijátszani s minden hasznot magának megtartani. Ha azonban a városoknak is lesznek közélelmező vállalatai, akkor a spekuláció szerepe az élelmiszerpiacon teljesen megszűnik, mert a termelők és a fogyasztók szervezetei egymással közvetlenül érintkezhetnek. A drágaság ellen való védekezésben a falu megelőzte, a várost. Körülbelül ezerötszáz községben szervezkedtek már a fogyasztók. még pedig sikerrel. Igen gyakran megtörténik, hogy a városi kirándulók ma már a falusi szövetkezetekben tesznek nagyobb bevásárlásokat. A városoknak tehát a falvak mutatták meg, mikép kell a drágaság ellen védekeznie. Ha pedig a heterogén városi fogyasztókkal bevásárló szervezeteket létesíteni nem lehet, maguk a városok keressék a termelő szövetkezetekkel való közvetlen kapcsolatot. A városok közreműködése, felügyelete mellett közélelmezési vállalatok szervezhetők s ezek gondoskodhatnak a piacok ellátásáról. Ezek azonban ne a részvényesek, hanem a fogyasztók érdekeit szolgálják. Az élelmiszerkereskedők maguk is könynyebben összegyüjthetnék a szükséges terményeket, mert nem kell szenzálokat tartaniok az áru fölkutatása céljából, miután a szövetkezeti értékesítő központoktól mindig tájékozódást szerezhetnek a termelési helyekről és a vevőket váró élelmiszer-készletektől. Sőt a kisebb kereskedők is szövetkezhetnek, hogy a szükségletüket a falusi termelőszövetkezetektől rendelhessék meg. Hogy rnegteszik-e ezt a városi kiskereskedők? Nem tudjuk. De ha nem teszik, akkor továbbra is szolgái maradnak a nagyobb vállalkozóknak. A szövetkezeti értékesítő központok legsürgősebb föladata a már működő szövetkezetekben a termelő csoportokat szervezni, hogy egy-egy községben nagyobb mennyiségű élelmiszer termeltessék. De a termelést vaktában, minden előrelátás nélkül fejleszteni nem lehet, mert akkor egyes cikkekben tulprodukció keletkezhetik. Bármennyire örömmel fogadnák is ezt sokan, mert káros volna a gazdákra, mégis vigyázni kell, hogy a termelés a keresletnek és az igényeknek megfelelő legyen. Ha a városok szervezve lesznek a lakosság ellátására, ha mielőbb megteremtik az élelmiszer beraktározásához szükséges nagyarányú intézményeket, akkor nem a külföld fogja elfogyasztani a magyar földön termelt legjobb falatokat, hanem a mostan leginkább panaszkodó városi fogyasztó. Ha azonban a városok ugy akarnak a panaszkodó fogyasztókon segjteni, hogy a közvetítők sokasága valahogy meg ne haragudjék, ha az élelmiszer szenzálok és közvetítőknek nagyobb befolyásuk lesz, mint néhány millió városi fogyasztónak, akkor minden marad a régiben. Szidni fogják továbbra is a gazdákat, de a táplálkozás olcsóbb nem lesz, drágább azonban — könnyen lehet. Azt az erőt, amellyel némely városok a gazdák ellen küzdenek, fordítsák közélelmezési intézmények szervezésére, hogy az élelmiszerek egyenes és rövid uton jussanak a termelőtől a fogyasztóhoz. Mindez olyan egyszerű. Talán azért is nem látják meg, még Szegeden se, ahol különben tényleg cifra bajok vannak. Magyarkanizsa szenzációja. — Miért halt meg a község főorvosa? — (Saját tudósítónktól.) Magyarkanizsai levelezőnk irja: Tegnap reggel szenzációs öngyilkosság liire hozta izgalomba Magyarkanizsa közönségét. Roxer Gyula dr városi tiszti főorvos pillanatnyi elmezavarában főbelőtte magát és azonnal meghalt. Roxer Gyula dr ötvenhat éves, kiválóan képzett orvos volt, akit huszonhárom évvel ezelőtt választottak meg Magyarkanizsa tiszti főorvosává. A rendkívül agilis ember általános közbecsülésben állott a kis város lakói előtt, mert nemcsak mint orvos, hanem mint társaságbeli ember is egyike volt azoknak, akiknek működésé a társasélet élénkségén sokat lendített. Magyarban izsának nem volt egyetlen olyan jótékony intézménye sem, ia*nelynek megalakításában Roxer Gyulának nem lett volna része és azonkívül is ő volt a lelke a jótékonysági egyesületeknek. A Vörös kereszt, az Erzsébet tüdővész-szanatóriuim kanizsai fiókjait ö vezette, a keresztény nőegyletnek és a miipártolók körének ő volt a titkára. Bánni— Ki fogja Aksziniának gondját viselni, ha ér. nem leszek többé? — gondolta gyötrelmei közepette. Akim, a nagyapja, meghalt, az özvegye öreg és megtört. Dimitri az unokaöcsém, bár nem gonosztevő, de Aksziniu végül is ott áll közte és az óriási vagyon között. Itt most gondoskodni kell arról, hogy Akszinia sorsa teljesen biztossá tétessék. Miklós gróf elhivatta a kóziegyzöt Kievből és napokig tartó tanácskozás után a következő végrendeletet tette: Minden ingó és ingatlan vagyonom örökösévé egyetlen gyermekemet, Akszinia leányomat teszem a következő hagyományok levonásával: Százezer rubelt kap Leonid Bobortlyn, a kievi kormányzóság rendőrfőnöke; ötvenezer rubelt Koraniev Szergiusz orvos; ugyanennyit Saskievics Vaszili ügyvéd, Tabulkhin a kocsisom, Taupinier Emil a szakácsom, Levasseur Mária a leányom társalkodónője; húszezer rubelt kapnak Antal atya a papom, továbbá szolgáim és istállógyerekeim Pál, Dydimus, Qnochon és Wladimir; harmincezer rubel jusson Groszmann Katalin ápolónőnek és Sándor házi udvarmesternek, Kleofás pincemesternek és Trifon kertésznek; húszezer rubelt kap a három szobaleány: Draskovia, Lidia és Besty; tizenötezret a többi szolga: Jakab, András, Konstantin és Dimitri. Kapják pedig csakis a következő föltételek mellett: Először: Az összes hagyományokat csakis Akszinia huszonkettedik születése napján fizetik ki. Másodszor: Csakis azoknak az örökösöknek fizetik ki, akik addig a születésnapig Akszinia leányommai együtt laktak a Polsztok kastélyban. A záradék második pontja nem terjed ki Bobortlyn rendőrfőnökre és Paskievics ügyészre. Ezeknek csak akkor kell a polsztoki kastélyban megjelenni, ha hívják őket. Mindezek után még egy nagy sorozata következett a végrendeletben a záradékoknak. Beruzov gróf az egész végrendeletet sa~ játkezüíeg irta s aztán két tanú jelenlétében irta alá és látta el pecsétjével. Három nap múlva csöndesen megtért őseihez. * A kilencéves Akszinia nem kevesebb, mint harminc millió rubel készpénz és tízezer hektár ingatlan vagyont örökölt. Gyermekre még nem vigyáztak olyan gondosan s gyermeket még nem ápoltak olyan sokan és aggódva, mint azt. Minden babájának az áráért meg lehetett volna venni egy lovagvárat, különb ruhái voltak, mint a carevnának és ugy leborultak előtte, mint az oltár előtt. Természetes dolog, hogy futkározni, vagy ugrálni nem volt szabad, a levegőre : csak délelőtt mehetett, a hideg víztől és a friss gyümölcstől eltiltották.Ha egy kissé temperamentusobban viselte magát, összenéztek: — Láza van! Ha viszont csöndben ült az asztal mellett, akkor az orvos ezt a véleményét fejezte ki: — Akszinia vérszegény! Nem engedték meg neki sem a lovaglást, sem az evezést, sőt vonatra sem ülhetett. Mind a huszonhárom örökös oda helyezkedett kérve és parancsolólag az ő személye és kérései, óhajtásai közé. Amikor Akszinia elérte életének tizenötödik esztendejét, akkor heves hangon jelentette ki, hogy táncolni akar s rendezzenek ünnepségeket is. Ám az örökösök ugy vélték, hogy nem lesz ajánlatos fiatalembereket hívni a házhoz. Akszinia könnyen beleszerethei tett volna valamelyikbe, aminek házasság lett volna a vége. Akkor nehezebbé válnék a. szigorú felügyelet. Mellőzni kellett a fiatal leányok társaságát is, mert kacérságuk és hamis beszédük izgatta volna Aksziniát. Így aztán csupa öreg, tiszteletreméltó dámát hivtak meg és még öregebb, ha nem is oly túlságosan tiszteletreméltó férfiút. Hagyták volna inkább csöndesen önmagának élni Aksziniát! De még ettől is megfosztották. Ha sétálni ment a parkba, akkor negyvenhat szem leste, fürkészte minden lépését, mozdulatát, tekintetét. Ha inni akart a forrás vizéből, vagy letépni a iáról egy szép gyümölcsöt, mindjárt óvatos, intő kezek nyuladoztak feléje, hogy megmérjék a viz hőmérsékletit és hogy megvizsgálják, vájjon elég érette-e a gyümölcs?