Délmagyarország, 1912. szeptember (1. évfolyam, 17-41. szám)

1912-09-08 / 23. szám

1912. szeptember 13. DÉLMAQYARORSZÁQ 285 Szeged harca a pénzválság ellen. — Pillich Kálmán indítványa. — 0 (,Saját tudósítónktól.) A pénzkrizisnek, amely a tönk szélére sodorta ennek az országnak üzleti életét, napról-napra fojtogatóbb az ereje,. A nerprégen még fényes vállalkozások kipusztulnak, az ujabb alakulásokat pedig még csirájában megöli a hitelviszonyok megdöbbentő sülyedése. Rombadől a közgazdasági élet igen sok pompás alkotása, amelyeket évtizedek lázas munkája építtet, kárbavész minden nagyszerű elgondolás, amely a közgazdasági életet kiragadhatná a feneketlen sártengerből. Mintha meszet cseppentettek volna a gazdasági élet vérkeringésébe, ugy összeroppant és kihűlt a test. A Délmagyarország már több izben rámutatott arra a kinos helyzetre, amelyben a szegedi pénzpiac sínylődik. Vállalatok, amelyek a legjogosabb reménnyel indultak útnak, már a küzdelem kezdetén kitűzik a gyászlobogót. Napról-napra szaporodik a csődök száma. Arról nem is beszélünk, hogy ebben a városban alig akad vállalat, amelyet megkímélne a hir, fizetési zavarokkal küzd. Mert képtelenség legyőzni az akadályok számtalan fajtáját, amelyet elibük gördít a pénzválság. Az üzleti élet csapásának ez a szédületes rohanása arra indította az illetékes tényezőket, hogy a kormány fülébe harsogják a veszedelmet. A tétovázás, a pénzkrizis csapásainál való céltalan botorkálás csak elősegítheti a veszedelem romboló hullámzását. A türelem és az értéktelen, üres találgatás már a tetőfokára ért: cselekedni kell! A közvélemény fölriadt, mert a pusztító erejű, válság legközvetlenebbül, ekzisztenciájában érinti. A kereskedő és a tanító, a biró és a kishivatalnok ugyanolyan súlyos mértékben megérti a krízis hatását. A kétségbeesésének kifejezése az az indítvány, melyet a Délmagyarország akpiója nyomán Pillich Kálmán törvényhatósági bizottsági tag terjeszt a szeptemberi közgyűlés elé. Pillich Kálmánnak az a javaslata, hogy Szeged város törvényhatósági bizottsága föliratot .intézzen a kormányhoz a pénzoiac helyzetének a szanálása érdekében. Az indityány ügyében munkatársunk beszélt Pillich Kálmánnal, aki a következő igen érdekes nyilatkozatban indokolta meg az indítványát : — A napqkbpn olvastam Széli Kálmán cikkét, a Magyar Pénzügyben, amelyben a pénzválsággal foglalkozik. Megdöbbentő az az összehasonlítás, amelyet a volt miniszterelnök Franciaország és Magyarország pénzügyi helyzetéről közöl, Amig ez az ország úszik az adösságbaji és tehetetlenül vergődik a közgazdasági élet, addig Franciaország polgárságának három és fél milliárd franc megtakarított pénze a vagyona, amit kamatoztat. A szükségletek bőséges kielégítésén kivül ilyen horribilis összeg gyümölcsözik a bankokban és más, különösen Oroszországi vállalatokban. És alig van arra remény, hogy a francia milliárdokból ebbe az országba is jusson valami. — Alig van remény, kétségbeejtő és megdöbbentő az a helyzet, amelyben Magyarország pénzügye sinylődik, Valami viharszerü bűntény vonul végig az országon, amely megsújtja a közgazdasági élet tényezőit. Már is borzalmas a kép, de még nem jutott fölszinre az a sok csapás, amely a pénzkrnisből ered. Különösen Szeged helyzete kétség brePő. Az ország második városa, de betétek d algában csak a hatodik vagy hetedik helyen áll. Amig Arad lakosságának nyolcvan millió korona betétje van a bankokban, addig Szegednek csak negyven-negyvenöt millió, annak is a javarésze a Szeged-Csongrádi Takarékpénztárban van, amely legjobban markában szorítja a pénzt. — A pénzkrizisnek mindjobban érezhető a nyomasztó hatása és ezzel szemben az uj adótörvény még súlyosabb terhet ró a lakosságra. Szegednek különlegesen súlyos a helyzete. A rekonstrukció idején ötven százalék pótadót róttak ki a városra, az uj házak azonban adómentességben részesültek. A város, hogy kimutassa az erejét, az uj házak után is készségesen fizette a pótadót. A királyi biztosság idején ez az összeg mintegy háromszázötvenezer koronára rúgott, ma pedig nyolcszázezernél nagyobb ez a suma. Itt van aztán a házbér-fillér adó, a vízórák fölállítása következtében a vízdíj emelkedése, az értékemelkedési- és az ingatlan átruházási adó, csupa újdonság, amely súlyos terhet ró a polgárságra. — Pang a kereskedelem, az ipar, az építkezés, mindenki sir, panaszkodik. Nincs pénz! A bankok bevonják a hitelt, ujat pedig nem adnak. Csak egy-két év előtt is milyen nagy volt a vállalkozási kedv, — most pedig rémítő a csönd. Már addig jutottunk, hogy több a kínálat, ment a kereslet. Az újságok apróhirdetéséből is látható, hogy mindenkinek van valami eladni valója, uj életpálya, kényszerítő körülmények és kitalált címeken, venni azonban alig akar valaki. — A termés is kedvezőtleu, szemben a hencegő statisztikai kimutatással, még nyolctiz métermázsáról beszél. A valóság az, hogy például a tápéi búzaföldeken, amelyet október elsejétől háromszoros haszonbér mellett adott bérbe' a város, csak három-négy mázsa a termés, annak is a negyedrésze bors és piszok: — Az indítvány, amelyet a szeptemberi közgyűlés elé terjesztek, ugy gondolom, hogy kifejezője lesz a közhangulatnak. Most már csak a kormány támogatása segíthet, amely nem késhet sokáig. Nikita protezsál. Velencéből jelentik: Tarnovszka grófnő Nikita montenogrói király közbenjárására kapott kegyelmet az olasz királytól. A grófnő távoli rokona Nikitának, aki hivatkozott arra, hogy az elitéltnek két zsenge korú gyermeke van és igy sikerült részére a kegyelmet kieszközölnie A montenegrói király tudvalevőleg apósa Viktor Emánuelnek és igy Nikitának elég könnyű dolga lehetett királyi veje szivét meglágyítani. Az érdekes leleplezés Olaszországban nagy feltűnést kelt. •mHN«NMM»M«MIMMM*MNi > ! NEMÉN YINÉI | FOGMÜVESTERME; | Kárász-utca 6a. sz. j !

alatt létezik. Készít mindenféle | fogmunkákat kaucsukban és aranyban. Vidékiek 24 óra alatt Í

lesznek kielégítve. - Bármilyen javitás hat óra alatt elkészül. 522' MiMnniiimiiiiminnmiii A szinház dolgairól. 1910. évi május hó 3 án Almássy Endre, mint a szegedi városi szinház művezető-igazgató j a benyújtotta a város tanácsához a városi szinház bérbevételére vonatkozó pályázatot, s dacára annak, liogy a pályázat elöljárójában kijelentette, mikóp „különleges igé reteket nem tesz", mégis nagyjában vázolta mindama, törekvéseit és ígéreteit, amelyeket „művészi becsvágya megvalósítani kíván". A színház általa ismert tradícióira hivatkozva, abbeli óhajának adott kifejezést, hogy „ennek a nagyrahivatott városnak művészetszerető közönsége megtalálja minden irányú igényeinek teljes kielégítését". Elismeri a szegedi közönség jogos igényeit és kívánságait és annak értelmében óhajtjá társulatát szervezni, főleg tekintettel arra, hogy olyan énekes személyzete legyen, amellyel a szerződésben kikötött operai előadásokat, nemcsak kötelességszerűen, de valóban elsőrendű együttessel adhassa elő s megvalósítani fögja abbeli elhatározását, hogy a szegedi színháznak 17—20 betanult operája legyen. Hangsúlyozta továbbá, hogy a fővárosi színpadokon hajléktalanná vált népszínművet és népdrámát erősen kultiválni fogja és végül a rendezői állásra vonatkozólag azt az ígéretet tette, hogy országos nevü, teljes irodalmi tudásu egyént kiván alkalmazni, akinek alkalmaztatására nézve előzően ki fogja kérni a szinügyi bizottság és illetve a város tanácsának beleegyezését. Hogy e nagyhangú kii jelentésekből a később szegedi színigazgatóvá vált pályázó mit ós mit nem váltott be, azt a szegedi közönség, sajnos, a legjobban tudja, valamint azt is, hogy más szellemi szórakozás hiányában kénytelen a színházba járni; akármilyen fogyatékos és sokszor lésujtó kritikát provokáló előadásokat kénytelen végignézni. A szegedi szánház tradíciói azonban aligha ismerősek' a színigazgató előtt, mert különben nem merne visszagondolni 27 évvel ezelőtti időre, amikor Nagy Vince szinigazgató társulatában Vadnay Vil'ma, Hunyadi Margit, Láuczy Ilka, Nagy Ibolyka, Ditrói Mór, Engres Kálmán, Szirmai Imre és Ditrói Sándor országos hirü • művész egyéniségek foglaltaik helyet.' Minthogy a színigazgató pályázatában különösen kiemelte az operai előadásokat, azoknak szándékolt magas nívóját és a betanult operák tekintélyes létszámát konstatálnunk kellj hogy ebbeli1 igéréténél alaposan adós maradt, mert sem a kellő és helyes szereposztással, sem pedig a megfelelő énekes személyzettel, még ke vésbbé a betanult operák sorozatos létszámával találkozni nem volt szerencsénk, Sőt az elmúlt • esztendőben megtörtént az az eset, hogy a pályázat hangzatos ígéretei mellett csak ugy volt lehetséges egy operát előadni, liogy az aradi színháztól kellett két énekest • kölcsön kérni. Arról pedig - nem is kell 'bővebb eszmecserét folytatni, hogy az énekes gárdájának tenoristája nem volt1, de még az idén sincs. Hasonlóképpen adós maradt a színigazgató a „hajléktalanná vált népszinmü kultiválsáával", amely műfajnak ápolását pedig elsőrendű tervének tartotta, nemkülönben a „csupa uj és modern díszletek beszerzésével." Minderre visszatérni pedig azért volt szükség, mert a pályázat hangzatos Ígéreteinek megvalósítását nem kötötte a színigazgató abbeli szándékához, amelyet beköszöntésekor rögtön megvalósítani kivánt s amelyet a második szinházi évad küszöbén sikerült is keresztül vinnie. A szinházi helyárak jogosulatlan felemelésére kivánunk ezzel rámutatni, amely tényével a legkétségtelenebbül illusztrálta a színigazgató a már eddigelé is a köztudatba átment abbeli elvitázhatatlan momentumot, hogy a szinház meg szűnt kultúrintézmény lenni és azzal az igazgató a közönséges üzleti vállalkozás terére lépett. Elismeri ezt egyébként maga Szeged sziab. kir. város tanácsa is, amikor a máso-