Délmagyarország, 1912. szeptember (1. évfolyam, 17-41. szám)

1912-09-04 / 19. szám

1912 szeptember 4. DÉLMAGYARORSZÁG igy semmi okunk sincs aggresszivebb lépésre. A mi vállalatunk nem mehet a Máv. után, nem adhat családi pótlékot és bevételi jutalékot, mert akkor az egész jövedelmünket az alkalmazottaknak kellene kifizetni, erről pedig szó se lehet. De azért se adunk családi pótlékot, mert ez a rendszer igazságtalan. Előnyt ad a használhatatlan, rossz munkásnak, csak azért, mert gyermeke van a háttérbe szorítja a kitűnő és szorgalmas alkalmazottakat ha nincs gyermekük. Hát ez nagyon helytelen módszer. Ezért mi a bevételből részesítjük alkalmazottainkat. Igaz, husz esztendőn keresztül jogosan követelőztek alkalmazottaink, mert a Máv. alkalmazottaival szemben nagyon siralmas volt a helyzetük. De most, egy év óta többet elértek, mint azelőtt husz esztendő alatt. Tavaly a mi alkalmazottaink, kivétel nélkül, öt százalékot kaptak a bevételből és a jó munkaerők még jutalmat is elértek. Az alkalmazottak memorandumát a vasutasok szövetsége most juttatta a soproni üzletigazgatóság elé, amely a veszedelemre való tekintettel sürgősen tárgyalja az ügyet. Legnyugtalanabbul talán a Déli vasút alkalmazottai várják a beigért családi pótlékot. Schlosser főfelügyelő kijelentette, hogy a vasutvállalat teljesen méltányolja alkalmazottjainak kívánságát, foglalkoznak is a dologgal, de döntésre még nem került a sor. Egyébként a mostani mozgalomnak sincs különösebb jelentősége, mert hiszen a Déli vasútnál mindig voltak fizetésjavitásra irányuló akciók, amelyeket a lehetőség szerint honorált is a vállalat. Most is csak erről van szó, de pasziv rezisztenciára nem is gondolnak az alkalmazottak. Telefonon felhivtuk az Arad-Csanádi Egyesült Vasutak elnökigazgatóját, Fábry Sándort is, aki igy nyilatkozott: — Csak a vasutas szövetség lármája lehet, hogy nálunk elégedetlenség van, esetleg paszsziv-rezisztencia is lehet. Tessék elhinni, az Acsev. alkalmazottjai teljesen nyugodtak. A mi embereink nagyon tudják, hogy sorsukat jóakaratú igazgatóság intézi, s nagyon jól tudják azt is, hogy családi pótlékukat meg fogják kapni. Itt nincs semmi elégedetlenség, semmi elégedetlenség, semmi bizalmatlanság, mert alkalmazottainknak nincs kétségük abban, hogy jogos követelésüket megkapják. Hogy mikor ? Hát a nyári szünet után, amikor az igazgatóság tagja hazajönnek szabadságukról, és az igazgatósági ülés elé vihetjük az ügyet. Azt hiszem, ugy októberben. Meg kell jegyeznem, hogy mi mindig gavallérosan bántunk alkalmazottainkkal. Tavaly minden kérelem nélkül 10—20 százalék drágasági pótlékot adtunk, körülbelül százötvenezer korona összegben. A teljes lakbért is beszámítjuk a nyugdíjba. Ezt még a Máv. se teszi meg. Én nem félek, hogy nálunk kitör a passzív-rezisztencia. reiimjfn bőrbfitorKHt8nlggcgs€gcKct Kulinyinál Szeged, Kiss-utca, Kiss D.-ház. Szeplöt, májfoltot, pattanást gyorsan eltávolít a GERLE-féle y^cS ^^^ Kapható: a Kígyó gyógytárban SZEGED, Klauzál-tér és Kárász-utca sarkán. Megfenyegetik a román királyt. Bukarestből jelentik : A román államrendőrség hetek óta szenzációs bünügyben nyomoz. Károly román király kabinetirodája ugyanis levelet kapott, a melynek ismeretlen irói a királyt halállal fenyegetik meg. A fenyegetőzésnek olyan komolyságot tulajdonítanak, hogy a király abbahagyta a szinájai fenyvesekben való sétáit s ha elhagyja nyaralóját, detektivsereg lepi el a kastély körül az erdőrészeket. A fenyegetőzés visszhangja annak a dinasztiaellenes áramlatnak, amely ujabban kapott lábra Romániában és amelynek szitója a Fábla cimü lap. Ez az időszaki sajtótermék időről-időre pellengére állitja az egész dinasztiát s a tulliberális román sajtótörvények jóvoltából mindezt bántatlanul teheti. Üdvözlet Budapestről a Délmagyarországnak. — Érdekes képeslevelezőlap. — (Saját tudósítónktól.) A posta ma egy képeslevelezőlapot kézbesített nekünk. Az anzikzs Budapest egyik legfestoibb és leggyönyörűbb részét, a Lánchidat és környékét ábrázolja. Látjuk a monumentális remekmüvet elől a hídfőnél a két hatalmas oroszlánnal és a boltíves, karcsú oszlopokkal, melyek a láncokat tartják. A legkisebb iskolás gyereknek is élénk emlékezetében van az egyszerű és mégis nagyszerű Lánchíd, amely épitészeti szempontból a világ legelsőbbrangu remekmüve. Egyszer láttuk már képen és természetben e nagyszerű hidat és mégis, mikor a levelezőlapot megkaptuk, örömmel és mohón kaptunk az öreg hid fotográfiája után. Ki küldötte nekünk a kedves képet? Sehol egy aláírás, sehol egy irott sor a levelezőlapon. De nini, hirtelen megakad a szemünk két, piros betűkkel nyomtatott mondaton. A nyomtatott sorok fenn vannak elhelyezve az anziksz sarkában. A nyomtatott sorok igy szólnak : Merénylet a művészet ellen. A világhirü remekmüvet át akarják alakítani. A levelezőlap másik oldalán pedig a következő sorok állnak : Művészeti remek minden nemzet féltve őrzött közkincsei. Merényletet követ el, aki azokon változtat. A lánchíd, az Opera világhirü remekmüvek, Mégis át akarják alakítani! Minden kulturember tiltakozzék e barbarizmus ellen. E képeslapot titkos kezek küldték szerteszét az országba. Az üzenetet mi is megkaptuk és készséggel adjuk tovább a Délmagyarország olvasóközönségének. Ugy hiszszük, hogy a mi publikumunk is méltó felháborodással veszi tudomásul azt, hogy a magyar nemzet legszebb és legféltettebb emléktárgyát, a Lánchidat, kontár kőművesek el akarják torzítani és tehetségtelen mázolók uj színekkel akarják beronditani. A világ épitőmüvészetének ezt a remekmüvét modernizálni nem engedhetjük. Ha a Lánchidat renoválni kell, renoválják ugy, hogy a hid régi formáján még egy milliméternyi változás se essék. Azon, hogy az Operaházat ne bántsák, már nem lehet segiteni. A feljajdulás későn jött. A kőműves csákányok már megszentségtelenítették a remek épület nemes körvonalait. Most tehát csak az marad hátra, hogy a Lánchidat teljes egészében megmentsük az utókor számára. hírek Limonádé Valahol kint, a városon tul, Most hullanak a levelek. Hervadt füböl bus illat árad S én viccecskéket nevelek. Fáradtan tarka őszi szépség, Ó őszi nap, ó drága nap . . . A levelek puhán szitálnak, S mind a szivembe hullanak. A levél, ami nem jön. Reggel — sepernek már — gondolom a kávéházban: — Mostan majd hazamegyek, a kaput kinyitom, belépek, fölmegyek csöndesen a lépcsőn — még alszik ilyenkor mindenki — belépek a szobámba, a kabátom leteszem, odamegyek a villanygombhoz, fölcsavarom és körülnézek: ott a levél az asztalon. — Ób, hogy vártam ezt, hogy akartam már látni az édes-drágám irását, szerettem volna csókolni a gondolatait, vártam, hogy simogasson a szavaival — és most nem bontom föl a levelet. Előbb levetkőzöm szépen, meggyujtam a szivaromat és lassan, óvatosan — bogy dobog a szivem: — leszedem a boríték szólét. A levél csücske már látszik, a tejemen átfut: — Mindennap kérdeztem, van-e levél, megfogtam a postást, hiába, a levél nem jött. Apró ravaszságokat, kabalákat csináltam, jártam kéményseprőt és tarkalovat látni az utcasarokra, aztán azt is megpróbáltam, bogy — ha nem várom, jön — nem is kérdeztem a levelet. Most megjött, — rögtön elolvasom. Nagyon jó lesz ez nékem, talán sirni is fogok egy kicsinyt, nevetni biztosan, a drága, bolondos, hihetetlen kis csodám irásán. Ilyeneket — jóságból alázkodik — ir: — „jó volna most mellé bújni a meleg ágyba és csöndesen a szivére tenni a szám, hogy föl se ébredjen, csak érezze, hogy ottan vagyok. A kezébe csúsztatnám a kezem, a fejem a mellére fektetném, ha fölébredne, csak hallgatnék és néznék föl az arcára." Most fölkelek az asztaltól, megyek haza, a levél otthon van, el kell olvasni. Fölhúznia kabátot, kalapot a fejre, rágyújtani az utolsó cigarettára és meghajtott fejjel, görnyedt derékkal sietni haza. Már két utcát mentem, már hármat, még tiz lépés. Ott vagyok a kapunál. Ahogy a kulcsot keresgélem, eszembe villan: — Borzasztó lenne, ha most ott lenne a levél és benne pedig a kedves, jóságos, szerelmes szavak helyett kegyetlen mondatok tőle: hogy nem kellek már, hogy nem jól látott, hogy csak a saját szerelmét szerette meg bennem. Ez azonban nem lehet, hisz ugy szeretett, ugy ragaszkodott hozzám, ez valami hihetetlen buta és ostoba dolog lenne . . . Épen azért, ilyen minden magyarázat nélkül való váratlan dolgok, felbőszítő butaságok rontanak el legtöbbször mindent. . . Most már hiába, biztos, egészen biztos, az asztalomon a levél, benne pedig, hogy a dolognak vége, felmond, nézzek más, szebb és jobb után.