Délmagyarország, 1912. szeptember (1. évfolyam, 17-41. szám)

1912-09-27 / 39. szám

2 DfibMAOYARORSZÁq 1912. szeptember 19. pénzügyi politikusoknak, beismeri, hogy ne hezen lehet eligazodni a rendes és rend­kívüli hitelek és hitelcsoportok között, az egyik évről a másikra átvitt tételek labi­rintusában. Ugy látszik nincs egyéb hátra í azzal szemben, mint meghallgatni és el­fogadni. Egy ujabb szinmünek epizód-alak­ja a gavallér, aki roppant sokat költ a sze­mélyére, de azt „beosztja" és meg van győződve arról, hogy a világ legtakaréko­sabb embere. A hadügyminiszter is ilyen. A milliárdok, amelyek évről-évre dagad­nak, „be vannak osztva", ha mindjárt ne­hezen tájékoztatja magát az ember a szám­oszlopok között és a hadügyminiszter, aki megint csak negyven millióval kér többet, elsőrendű „spórmejszter". S ha azokat a milliókat, amelyeket elvont magától, a melyekkel szegényebb a hadi budget, a melyeket az adózóknak meghagyott, a zse­bünkben érezzük, — akkor érheti-e zok­szó Auffenberg Móric lovag gyalogsági tá­bornokot? A Rákóczi-szobor-bizottság kérelme a iakossághoz. Vasárnap délelőlt 11 órakor leplezik le II. Rákóczi Ferenc lovasszobrát. Ebből az alkalomból a szoborbizottság az alábbi kérelmet intézi Szeged város lakos­ságához: Dicső emlékezetű II. Rákóczi Ferenc fe­jedelem lovas érc-szobrát vasárnap délelőtt 11 órakor leplezzük le. Tisztelettel kérjük a t. háztulajdonos ura­kat s általában Szeged város összes polgár­ságát, hogy erre az örömünnepre házaikat már folyó hó 28-án, szombaton fellobogózni s íöldisziteni szíveskedjenek, hogy az ünnepély fénye és disze minél impozánsabb legyen. Különösen is kérjük a Széchenyi-tér ház­tulajdonotait s lakosságát, hogy a házak s lakások föllobogózása mellett az ablakokat s épületek homlokzatát virággal s szőnyegek­kel is disziteni szíveskedjenek. Hazafias üd­vözlettel a szobor-bizottság: Jecllicska Béla dr elnök, tiecsey Károly dr társelnök, Szmollény Nándor főtitakár. A közoktatási tanács Magyar Gábor emlékének. (Saját tudósítónktól.) Szeged városa szobrot fog emelni Magyar Gábornak, a ke­gyesrend közelmúltban elhalt tartományíő­nökének. A kiváló férfiú emlékének azonban nemcsak mi szegediek adózunk kegyelettel. Országszerte szerették és becsülték őt és nap nap után érkeznek híradások, hogy itt is, ott is kegyelettel emlékeznek meg róla. Legutóbb az országos közoktatási tanács, amelynek Magyar Gábor éveken át előadója volt, emlékezett meg róla. A tanács állandó bizottságának e hónap 24-én tartott ülésén (a szünidők után első ülésén) az ügyvivő al­elnök, Fináczy Ernő kegyeletes szavakkal emlékezett meg az elhunyt előadó tanácsos­ról. „Magyar Gábor — úgymond — ebbe a munkakörbe is belevitte egyéniségének két nagy jellemvonását. Egyik törhetetlen ma­gyar hazafisága, melyet áldásos élete min­den mozzanatában bebizonyított, melynek már fiatal korban tanúságát adta, nehéz és válságos időkben, a nemzeti elnyomatás nap­jaiban, amikor ezt a hazafiságot kinyilvání­tani nem éppen könnyű és hálás dolog volt. Ezt a hazafiságot oltotta bele később, mint nagy magyar tanító, mint nemzete történe­tének az iskolában tanítója és hirdetője az ifjú nemzedékek lelkületébe, melyek oly sze­rencsések lehettek tanítását hallgathatni és melyeknek tagjai köziil nem egyet, — olyant is, akinek anyanyelve nem volt magyar — gondolkodásban és érzületben jó magyar em­berré formált. A másik: megvesztegethetetlen becsüle­tessége és igazságérzete. Magyar Gábor nem ismert színlelést, nem ismert álutakat, férfi­hoz nem illő nemtelen eszközöket; lelke egyenes lélek volt, amilyen egyenes az az ál­dott nagy magyar alföld, mely őt szülöttének vallja: az a föld, mely mintegy csodálatos varázserővel leheli bele mindazokba, kiknek bölcseje ott ringott, ezt az egyeneslelkiiséget, ezt a nyiltszivüséget, ezt az őszinteséget. De Magyar Gábor nemcsak egyenes lé­lek volt, hanem harmonikus lélek is. Azok kö­zé a ma már ritka emberek közé tartozott, akikben gondolat, érzelem, szó és cselekedet soha meg nem zavart és el nem homályosí­tott összhangba olvad mindenkor, Magyar Gábor nem tudott másként cselekedni, mint a én szinpadi toalettjeim ehez a pompához ké­pest semmitmondók voltak. Amikor aztán a palota egyik melléktermében csevegő pálya­társaimnak bemutatkoztam, a látvány való­ságos szenzációt keltett. Oh, gyermekek, mi áll még előttem! Este csengőbben énekeltem a kupléimat s már az első fölvonás után viharosan tap­soltak. De amikor a második fölvonásban megjelentem a szinpadon, érez'em, hogy mi­lyen feltűnő kíváncsisággal m -\szti rám a szemét mindenki, csendes susog, hallottam, a nézők előrehajoltak, hogy jo*. ^an láthas­sanak, minden látcsövet felém szögeztek. A mikor a dalaimat elénekeltem, már zavar fogott el s azt gondoltam: minek néznek rám mind olyan furcsán. Ekkor egy páholyból íölhangzó kiáltás szinte megdermesztett. A nézőtéren hangos moraj futott át és mintha mindenkiben egy­szerre érlelődött volna egy meggyőződés, ijedt kiáltásokat lehetett hallani és egyre job­ban kiérthető volt a morajból e név: Donna Serena! Donna Serena! Én tanácstalanul álltam ott! Nem tud­tam mit akarak tőlem? Mit kifogásolnak? A zenekar elhallgatott és egyre liangosabban us liangosabban lehetett hallani a kiáltáso­kat, mintha egy kisértet jelent volna meg: Donna Serena! Donna Serena! Néhány pillanat múlva egy alkád lépett a szinpadra, aki ráparancsolt impresszáriónk ra, hogy azonnal eresztesse le a függönyt. — Ön a Donna Serena ruháját viseli, — mondotta az alkád, akinek arca nagy izgal­mat árult el. Nyomban megismerték. Hogy jutott ön ehhez a ruhához? Én elmondtam neki balesetemet az el­maradt ládával és hogy miképen segített ki a zavarból a francia divatárusnő. Mivel ott volt a nézőtéren, azonnal fölhivatták s aztán a szinpadon ugy hallgatták meg, mint egy gyanusitott vádlottat. Becherellené asszonyt nagyon niegdöb­8entette az eset, elmondta az atkádnak ugyan azt, amit nekem és közölte vele azt is, hogy milyen föltételek mellett jutott hozzá a ruhá­hoz, hogy olcsó áron vette egy embertől. Ez jött hozzá s ő nem ismerte, mert csak né­hány nap óta volt a városban. Azonnal elho­zattak az üzleti könyveit s meggyőződtek adatainak valódiságáról: Február 20.: egy csaknem egészen uj menyasszonyi ruha 150 piaszter. Az eladó neve Diaz Hermandesz. — Ez hamis név, de hiszen önnek tudnia kellett, hogy a ruhának nem százötven, ha­nem tizezer piaszter az értéke. Ezzel be van bizonyitva az ön bűnössége! Parancsot adott letartóztatására. — Csak nem tartóztatnak le engem! — szólt megdöbbenve a divatárusnő. — Hát mit vétettem én? Nem követtem el semmi büntetendő cselekményt! hogyan beszélt; s nem tudott másként beszél­ni, mint a hogyan gondolkodott és érzett. Ez a teljes összhang meggyőződés és cselekvés közt, ez adta meg lényének a zománcot, azt a nemes egyszerűséget és közvetetlenséget, mellyel mindenkit meghódított, aki közelebb­ről ismerte. Ebből a dus forrásból, ebből a teljes harmóniából fakadt az a nagy nevelő erő, az a szuggesztív hatalom, mellyel tanári munkásságának hosszú tartama alatt annyi ezer és ezer gyermekből erkölcsös, hazáját és nemzetét mindenekfölött szerető, lelkes és hasznos polgárokat nevelt ennek az ország­nak. Fájdalmas érzelmekkel bucsuzunk el tő­le, aki ebben a mi testületünkben is ennek a harmóniának volt mindnyájunk tiszteletétől körülvett képviselője és tolmácsa." Bonyodalmak a kórház építése körül. (Saját tudósítónktól.) Több izben volt alkalmunk rámutatni, milyen bonyodalmak­kal fog járni az, hogy a polgári élet ismét deferálni volt kénytelen a katonai érdekeknek és minthogy katonáék pont azt a helyet jelöl­ték ki a tüzérkaszárnya helyéül, ahova évek óta a kórházat tervezik, uj hely keresésére indultak Szeged égetően szükséges közegész­ségügyi intézménye számára. A kórház és kaszárnya problémájának ilyetén megoldá­sával azonban nagyon sokan elégedetlenek és ma egyik szegedi nagykereskedő — törvény­hatósági bizottsági tagtól a következő soro­kat kaptuk ebben az ügyben: Alig volt a városnak oly ügye, melyet annyira városunk lakosságának érdeke ellen kezeltek volna, mint a kórház ós ennek telke. A legújabb terv szerint ugyanis a régi szesz­gyár helyére akarják a kórházat kitelepíte­ni. Mint a polgármester ur e napokban egy ujságiró előtt kijelentette, 1913. tavaszán kez­dik meg a kórház építését, igy tehát a tizen­kettedik órában bolygatják meg ezt a kér­dést teljesen indokolatlanul. Bármily nyomós okokról lenne is szó, az mind eltörpül oly vitális kultur- és pénzügyi okok mellett, amelyek imperative kötelezővé teszik, hogy a kórház igenis az eredeti terv értelmében a Gedó melletti telekre építtessék. A következőkben felsorolunk néhány ilyen körülményt: Ha a kórházat a Gedó mellett építik, ezen városrész be, egészen a kiskör útig átalakul és hatalmasan fellendül. Eg\ Csak később tudta meg a divatárusnő és kétségbeesetten sirt s én, aki osztoztam bá­natában, hogy a ruha miért keltett kinos föl­tűnést. Három hónappal ezelőtt volt ugyanis Guarajato leggazdagabb emberének, Don Ru­bio-nak a lakodalma. A szoknyán, amelyet a menyasszony viselt, több mint egy évig dol­goztak és a városban híre ment a kincset érő gyönyörű hímzésnek. A nászéjszakán hirtelen meghalt donna Serena s a fiatal aszonyt, aki lakodalomra öltözött, ebben a menyasszonyi ruhában te­mették el. Az egész város népe ott állt a nyi­tott sirnál és fájdalommal búcsúzott el a szép halottól. És most más viselte a ruháját! A halottól tehát elrabolták gyönyörű ékességeit és donna Serena most kifosztva feküdt virággal elárasztott sirjában, anélkül, liogy ezt valaki sejtette is volna. A divatárusnőnek csak nagynehezen si­került a tömeget meggyőzni, hogy ő csak ok­talanul, de nem becstelenül cselekedett. Gondolhatjátok gyerekek, hogy átfutott aliideg verejték, arra a gondolatra, hogy egy olyan menyasszonyi ruhában játszottam, a melyet egy halott viselt. Sok városban meg­fordultunk, amelyeknek még a nevét is el­felejtettem, de arra a guarajatói estére min­dig vissza fogok gondolni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom