Délmagyarország, 1912. augusztus (1. évfolyam, 176-16. szám)

1912-08-29 / 14. szám

WYMOSMG Szerkesztőség Kárász-utca 9. • p Telefon 305. • • Előfizetési ár Szegeden egész évre. K24 — félévre K 12 negyedévre K 6-— egy hónapra K TEgyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28 — félévre.... K 14 — negyedévre K 7'— egy hónapra K 2'40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. • • Telefon 81. • • Szeged, 1912. I. évfolyam 14. szám. Csütörtök, augusztus 29. Gróf ur ... Gróf ur, Károlyi Mihály gróf ur, ön a galántai népgyűlésre zarándokolt' három grófok egyike. Az ön államférfiúi megnyilatkozása, mint a sípoló nemzeti ellentállás jellegzetes kifejezője, megérdemli, hQgy kellő méltatásban részesüljön. Ön, nemes gróf, mióta a népies ereket magában fölfedezte, tovább haladt a demokrata vértanúság ösvényén s már Galántán „börtönt és halált" vállalt eszméi győzelméért, — amely hiperbola alatt kétségtelenül azt értette, hogy kész — ujabb és erélyesebb hangszerek használata közben — vállát ismét rendőri ujjal érintetni. Elismerjük, hogy ez a gondolat méltán kelt tragikus hangulatot a nemes grófokban s érthetőnek találjuk, hogy ily borzasztó sérelemért csak „fejvétel" nyújthat önnek némi elégtételt. Nem csodálkozunk tehát azon, hogy a nemzet számára a fejvételnél egyéb vívmányt nyújtani nem kiván s legfőbb programként szavalja: „Lukács és Tisza távozását azért követeljük és velük nem békülhetünk". De az ön mély államférfiúi bölcsességére vall, hogy fogyatékos itéletü ellenzéki hivei számára mily módon bizonyltja a „fejvétel" szükségességét. Lukácsnak és Tiszának azért kell visszalépniük, mert irántunk „a Balkán-államok részéről koránt sincs meg az a rokonszenv, mely várható volna". „Nem a külügyminisztériumban van itt a hiba, — folytatja ön, szellemes gróf — itt benn kell keresnünk a hibát, abban a rend| szerben, melyet imént vázoltam". Tehát, ha a mai rendszeren változtatnánk, Lukács és Tisza „feje vétetnék", menten felénk fordulna a Balkán rokon, szenve. Nemes gróf, nem is sejti, hogy í külügyi elmefuttatásban akaratlanul is mily mély igazságot mondott, hisz a balkáni izü „fejvétel" valóban a hasonló gondolkodású balkán törzsek rokonérzését érdemelné meg. Még egy más fontos okot is emiitett ön a „fejvétel" szükséges voltának bizonyításául. Kifejtette, hogy annak azért keli megtörténnie, mert ön, nemes gróf, már annyira exponálta magát ez ügyben, hogy most már ragaszkodnia kell a kívánalomhoz. „Annyira leszegezzem magam, — mondja megható naiv őszinteséggel — hogy erkölcsi lehetetlenség volna, hogy én bármiképen is másféle politikát folytassak, mint eddig." Hát az igaz, hogy eddig irott számtalan cikkében és egyéb nyilatkozatában mindig csak ugyanazt az egy „gondolatot" ismételte ön, s érthető, hogy ennek az ideálnak annyira bűvölete alatt áll, hogy attól eltérni már egyáltalán nem képes. De ez végzetes következményekkel járhat ugy önre, mint szegény hazánkra vonatkozólag. Önre azért, mert ha nemes gróf, rá is jönne arra, hogy más ut a helyes, ha biztos volna is abban, hogy a hová leszegezte magát, ott csak csapás érheti: mégsem térhetne el onnan, hisz önre erkölcsi lehetetlenség az, hogy jobb, helyesebb, üdvösebb belátásra térjen. Ennél sajnálatraméltóbb helyzetben bizonyára még nem volt politikus. Ez az uj fajta leláncolt Prometheus helyzete, aki saját magát szegezte az erkölcsi lehetetlenség kopár sziklájához. Még súlyosabbá teszi az ön tragikumát, hogy saját magával együtt szegény nemzetét is odaszegezte. Hisz bármily csapás, szerencsétlenség érné is a Károlyitól annyira szeretett hazát, ha a nemes gróf megmaradna eddigi álláspontján : — még a hőn imádott hon kedvéért sem térhetne ő más eljárási módra, — hisz neki taktikáját változtatni „erkölcsi lehetetlenség." S annál bámulatosabb az ön törheEgy rossz leányról. irta: Krúdy Gyula. Egyszer még a kacér Enyingi Flóra is [ megokosodott és azon törte magát, hogy férjhez mehessen valami tisztességes, becsületes férfiúhoz. Pedig hát épen Flóráról nem lehetett azt feltenni hogy még férjhez is megy egyszer. Ez a nagy darab, kívánatos, szőke leányzó, aki már kisleány korában olyan gömbölyű volt, mint valamely vérbélii menyecske, soha sem látszott olyannak, mint aki még férjhez is megy egyszer. Talán épen a külseje, — ez a nagyon kívánatos külső okozta, hogy ugy dongták körül a férfiak, mint a darazsak a rózsa kelyhét. Körüldongták, aztán továbbrepültek más kertek felé. A rózsa azonban megmaradóit szépnek, illatosnak. Mert hisz mit árt az a rózsának, hogy a darazsak lakmároztak mézéből? Azért a rózsa tovább is kitárja kelyhét a nap felé és méze épen olyan édes marad; ha idegen darazsak vetődnek e tájra, zümmögve ereszkednek le a gyönyörű rózsára, mert hisz a darázs sem törődik azzal, hogy már mások is jártak a kertben. Igy aztán multak az esztendők és Flórának soha sem jutott eszébe, hogy van szomorúság, van bánat is a világon és a bánatot a csúnya nőknek találták ki. Azok megszépülnek a bánkódásban. Érdekesek lesznek. De ugyan mit bánkódjon egy gyönyörű, ropogós leányzó, akinek annyi az udvarlója, mint ahány gyürü van a kezén ? Gyürü pedig volt azon egy tucat. Csupa kacérság, bűbáj és rafinéria volt a Flóra egész élete. Önmagának tetszelgett rossz hírével és dehogy is sírna, ha az atyafiak összecsapják a kezeiket: — Fióra, Flóra, senkise mer már téged elvenni. Szerelmes beléd az egész város. Az első udvarlóid már régen családos öreg apák, de hát igaz, hogy mindig akadnak ujak, fiatalabbak, mindig fiatalabbak. De elvenni egyik sem mer. Flóra ezen csak nevetett. Már hogyne nevetett volna, amikor ezek az atyafiak olyan bolondokat beszélnek. Már hogy őt nem mernék elvenni. Csak a kisujját kell kinyújtani, hát repülnek a házasulandó ifjak. De hát csak hadd menjenek tényleg a szegény leányok, a szomorú, csúnya leányok, akik agyonsirják magukat egy-egy jelentéktelen férfi után, aki azonban az ő életüknek mégis nagyobb hőse, mint a milyen Toldi Miklós volt. (De hát furcsa is volna ha csupán a Toldi Miklósok után busulnának a leányok! Néha bizony a fegyvernökök is elcsvarják azokat a szegény leányfejeket.) Hát nem is lehetett Flórával bírni nagyon sokáig. Ördög bújjék a férfiakba Ö ugyan nem lesz egynek sem a szolgálóleánya. Talán még mosson is rája és hurcolja a gyerekeit ! Az esztendők pedig multak, mert a rózsa akármilyen szép, az időt megállítani még ö sem tudja. Az öreg Somodi bácsi, a gyámja Flórának, már olyan öreg volt, hogy meg-megbotlott a sarkantyújában. Igaz, hogy azelőtt is botorkázott, ha Flórát látta, de akkor már nem a vénségtől botorkázott. És azelőtt nem is merészkedett volna ugy beszélni, mint ahogy beszélt: — Te leány, vagy asszony, — magam se tudom már, hogy mi vagy, én kihúzogatom szálánkint ezt a boszorkány-hajadat, ha ne" , kem férj után nem : nézel. Eluntam már a kacérságodnak a hírét hallgatni. Rossz pénz a híred, rossz pénz vagy magad is. Hogy kitől örökölted ezt a huncut természetet! Az öregasszony, a megaszalódott, csendes, félős kis öregasszony ilyenkor bólintgatni merészkedett, mikor Somodi bácsi fujt, fujt, mig vörös lett, mint a rák, Flóra pedig csak nézte őket és magában halkan nevetett. — Majd férjhez megyek, majd szolgáló leszek, csak várjatok. Eljön még az én időm is amikor megver az uram. — Jól teszi, — tüzelt Somodi bácsi. — Én is megvernélek, de hát csak a gyámod vagyok. Szerencsétlen meggyötört gyámapád, akinek hogy minél rövidebb legyen az élete, eleget rajta munkálsz. Az öregasszony pedig bólongatott kis madárfejével és zümmögött is valamit, amig Flóra rávetette napsugaras nagy szemét. Aztán már csak egy cserép rozmaringról tépegette az elszáradt leveleket. — Hát jól van! — mondta egyszer Flóra, mikor már Somodi bácsinak a sarkantyúja is megrozsdásodott. - Hozzatok valami embert. i Dobolja ki a városi hajdú, hogy Enyingi Flórának van két gyönyörű karja, amely ölelni szeretne, van szép kelengyéje és pénzecskéje, mely gazdát keres. Kell ezt kidobolni! Somodi bácsi többet ér száz dobosnál. Még a bajuszát is kipödörte, pedig az a pipafüstön kivül husz esztendeje nem látott már semmit: se asszonycsókot, se pedrőt. Avagy nem is jól mondom, mert ha asszonycsók vagyon, kell-e még akkor ped-