Délmagyarország, 1912. augusztus (1. évfolyam, 176-16. szám)

1912-08-29 / 14. szám

170 DÉLMAGYARORSZAG 1912 augusztus 29. tetlen ön-leszegező elv-hüsége, mert nem is valami eszme, nem is program az, a mihez oly csodával határos meggyőződéssel ragaszkodik. Csak mások fejét követeli oly szenvedélyesen s csak a fejvételtől való eltérést tartja magára nézve erkölcsi lehetetlenségnek. Ellenben minden elv, eszme, program, közügy, közérdek dolgában bámulatos engedékeny. Ily leleményes módon fejti ki galántai szónoklatában, hogy „a 67 és 48 közötti politikai különbségek ne állíttassanak folyton ugy a nemzet elé." „Nem kell szembeállítani egymással ezt a két évszámot". Ön szerint a legkülönbözőbb meggyőződések között teljes harmónia lehetséges. E téren nincs erkölcsi lehetetlenség. Hiszen ön és szövetséges társai a legeltérőbb elveket egyesitik diszes körükben, 67-esek és 48-asok, szocialisták és antiszocialisták, radikálisok és aulikusok, klerikálikusok ás antiklerikálisok: a Noé-bárka teljes gazdaságát és változatosságát teszik politikailag szemléibetővé. Sőt ön leleményes és még azt követelte, hogy mindez ellenkező felfogást necsak a koalíció bárkája, hanem apártegység erős családi háza kösse együvé, íme, ilyen csekélységekben — elvekben — nem szögezi le magát csak a „fejvétel" ügyében van erkölcsi lehetetlenséghez szögezve. S ez adja a magyará- , zatot a gombról mondott szép hasonla- \ tához. De nem más, hanem ön az a í kiváló férfi, aki egy gombhoz — a saját | személyi indulatához — akarja varratni az országos politika kabátját. Csakhogy nem lehet, mert a gomb — fületlen. Színhatások és szinvakok. — Ahogy a románok poljtizálnak. — (Saját tudósítónktól.) Abba az agitációs hadjáratba, melyet a politikai pártok most egymás ellen országszerte folytatnak, vasárnap uj hangokat vegyitett a román nemzetiségi párt népgyülése. A Délmagyarország szerdai száma részletesen elmondja, hogy ez a nagyilondai gyűlés csak bevezetése annak a népgyüléssorozatnak, melyet a románok most az ország különböző részeiben rendezni akarnak, hogy ádáz keresztesháborut hirdessenek a magyar kormány, a magyar államhatalom, a magyar nemzet és a magyar nyelv ellen. Elmondja ez a tudósitás, hogy a népgyűlésre összecsőditett tömeg külsőségekben is tüntet a román elszakadási törekvések mellett s a rendezőség hogyan próbálta kijátszani a törvény tilalmát, mely az idegen szinek és jelvények használatáról , szól s a magyar nemzeti szin és a magyar , cimer szentségét védelmezi. Román testvéreink, vezérei a képviselők, ügyvédek és bankigazgató urak roppant lele- | ményesek, de ami több : különös érzékük van j olyan színtársulatok iránt, amelyekről jól tudják, hogy sértést, kihívást, gúnyt és arculcsapást jelentenek a magyarságra nézve. A nagyilondai levonuláson egész zászlóerdő ki- ! sérte Mihályi Tivadart és társait, minthogy a | kék-sárga-vörös román lobogót nem szabad tüntető menetekben meghordozni, az ilondai j rendezők ugy segitettek magukon, hogy vörös- l rúdra kék zászlót, kék rúdra sárga zászlót , akasztottak, s ezzel az ötletes elosztással „hoz- j ták ki" a romániai trikolor kék-sárga-vörös szineit. A magyar csendőrség persze észrevette az ártatlan festői csoportosítást, s az egyik le- , génytől elvette a cifra lobogót. Mondanunk se kell, hogy ezzel ismét szaporította az elnyomó, . barbár, ázsiai politikának bűneit, melyeket ro- I mén testvéreink rólunk világgá szoktak kürtölni. ' Mihályi Tivadar beszédének az a passzusa is érdekes meg jellemző, amely ujjong a magyar pénzpiac válságán, s ezzel szemben a román bankok győzelmes előnyomulását hirdeti. De meglepő az a határtalan vakmerőség is, hogy a kétszázezernyi görög katholikus magyarság számára külön magyar püspökséget mertünk fölállítani s nem nézzük tovább is tétlenül, hogy az istentisztelet örve alatt eloláhosodjanak. Mindezek régi dolgok : s kinek volna kedve ujra és ujra megkérdezni Mihályi urat és társait : vájjon mit szólna a porosz, az osztrák vagy a román államhatalom, ha a pózeni lengyelek, a trienti olaszok, vagy a moldvai csángók a nagyilondaihoz hasonló szinhatásokkal próbálnak politikai érzelmeinek kifejezést adni. Ez a zászlóhistória valóban méltó módon egészíti ki azt a színjátszást, melyet román testvéreink a magyar állammal szemben már olyan régóta folytatnak. Ez a színjátszás jelentkezik abban, hogy a magyar képviselőházban mellüket verve, magyar hazafiaknak vallják magukat, egyháziak, kulturális intézményeik el fogadják a magyar állam bőkezű anyagi gyámolitását, Nagyilondán azonban egy idegen állam szinei alatt esküsznek össze a magyarság ellen. A magyar politikai pártok most elvakultan, késhegyig menő ujabb dulakodásra készülnek a parlamentben, s már előre hirdetik, hogy nem kegyelmeznek egymásnak. Pedig, ha egy kicsit is elgondolkoznának az ilondai szinhatáson, magukba kellene szállniok a szinvakságuk miatt, mellyel az ellenséget egymás közt keresik, holott az a hátuk mögött feni rájuk mindnyájukra mérgezett fegyvereit. Haragszik Mulej Hafid. Mulej Hafid, a volt marokkói szultán a francia kormánytól négyszázezer frank tiszteletdíját kapott. A volt szultán ezt a pénzt Vichy-fürdőben tékozló bevásárlással már egészen elköltötte. Mulej Hafid rő is a bajuszra? A csók a legjobb bajuszpedrő. De még a csizmájára is uj sarkantyút veretett. A mellén egy csokor rozmaring. Igy szokták azt a násznagyok. Felült egy könnyű kis kocsira, — Tahi János kölcsönadta hires szürkéit, — aztán gyi te! — elindult legényt keresni. Még éltek az öreg pajtások, régi cimborák szerte a vármegyében. (Milyen furcsa az, hogy a legtöbh ember meg nem unja az egyhelyben való maradást. Ott szeret élni, ahol már a nagyapja is lakott. Még a temető földjét is alkalmatosabbnak véli a pihenésre a maga falujában!) Hát az öreg pajtások még megvoltak, ha ugyan meg nem haltak. Dehogy is haltak! Somodi bácsi nem győzött eleget csudálkozni. Nini, a Kaszásnak mintha másfelé volna az utja, nem ami vármegyénkben. Vagy tán azt hiszi, hogy még mindig megvannak a régi restaurációk, amikor az emberek egymást segítették át a másvilágra fokossal vagy bunkóval! Valahogy meg ne súgja valaki a Kaszásnak, hogy a restaurációk már elmultak és a verekedés büntetendő cselekmény. Még az öreg Lackó is él még, pedig tán már százesztendős is elmúlt. Már a fiai is őszbeborultak, mint a téli táj. Hát a többi barát: Csollány János, meg Bobó Sámuel. Körül a vármegyében, a kis falvakban, tanyákon mindenütt meghúzódott egy-egy vén ember a régi gárdából. Somodi Jánost pedig vitte-vitte a könnyű kis magyar kocsi a Tahi hires szürkéivel. A rozmaring-bokor elhervadt a mellén, de hát azt még fel lehetett cserélni másikkal, de mit csináljon azokkal a sebekkel, amelyeket a lelkén ütöttek a légi pajtások ? Az öreg Lackó végignézett az unokáin, — volt neki vagy nyolc, hatalmas legény valamennyi, — aztán megsimogatta a szakállát : — Már hogy ezekből adjak a gyámlányodnak, pajtás ? Már mint ezekből ? Nincsen annyi pénze az egri káptalannak, amennyiért szerencsétlenné tenném csak egyiket is. — Nono, — dörmögött elvörösödve Somodi János. — Takaros vászoncseléd az én Flórám is. Az öreg Lackó bólintgatott: — Az a. Annyira takaros, hogy már nem is feleségnek való, hanem szeretőnek. Hej, hogy nyargaltak tovább a szürkék a kis kocsival, Somodi János pedig vad haragjában fokossal fenyegette meg az elmaradó tanyaházat: — A tüz égessen meg! — kiáltotta. De hát hiába. A régi pajtások valamennyien megbolondultak. A lábszárába szállt már az eszük, amikor nem várták marcipánnal a násznagyot. Hogy körül nem cirógatták, hogy a tenyerükön nem hordozták. Medbolondultak ezek az emberek ? Csollány János, az egykori alispán nagy hordófejét ugy rázta, mintha a válláról akarná lerázni és dörgő hangján kiálltotta: — Nem, pajtás, nem . . . Ebben a vármegyében nem találsz már férjet a szép Flórának. Olyan annak a hire, mint a tüz. Eredj tul a Tiszán. Ott, mint hallom, sok a bukott gavallér . . . Somodi felhördült: 1 — Az én Flórámnak nem kell bukott gavallér. Herceget érdemel az, nem eféle boj- : nyikokat, mint itt vannak. De azért mégis átment a Tiszán. Hogy i aztán ott mit csinált, mit nem csinált, elég | az! hozzá, hogy talált hamarosan valami el- i szegényedett Csicserit ott a sárosi dombok , között, azt aztán hozta nagy diadallal haza- í felé. Igaz, hogy már nem volt fiatal Csi- 1 cseri, de öreg sem volt. Egy kicsit kopasz volt a feje, de hát Sárosban mindenkinek kopasz a feje: a gondok miatt. De azért ur volt ám ez a Csicseri. A lovat ugy hajtotta, mintha egyebet se tett volna egész életében, pedig hát Sárosban nem is tudnak hajtani. Mikor Flóra meglátta Csicserit, összecsapta a kezét: — Már hogy ennek az embernek legyek én a felesége? — kérdezte Somodi bácsit. — Igen, — felelt a gyám. — Az leszel, mert én akarom. Elég volt már ebből a cudar életből. A kacér Enyingi Flóra behunyta a szemét. — Hát jól van, — mondta. — Hozzá megyek. * Két hónap múlva aztán már el is szökött az urától Enyingi Flóra, valami vándorkomédiásba szeretett belé, azután ment világgá. Később visszakerült a mi vidékünkre. Hervadó szép arcáról sohase múlott el a kacér mosolygás, a hangja pedig csengett, mint a harang. A darazsak dongtak, dongtak körülötte; kankalin színű haján pedig az őszi napfény megtörött. Sok idő mult el, amig megöregedett. De soha meg nem javult, mert hiába, némely asszony sohasem tud másféle lenni, csak olyan, amilyennek született. Ha jó: jónak, ha az egész világ a megrontására törekszik is. Ha pedig rossznak született, akkor rossz lészen, ha sár°kányok vigyáznak is rá. Az asszony a legfurcsább teremtménye az Istennek. S igy az egykori Enyingi Flóra még öregasszony korában is magasra emelte a szoknyáját, ha az utcán férfiak jártak mögötte. De boldog sem akkor, sem máskor nem volt, vagy mindig boldog vott? Ki tudná?