Délmagyarország, 1912. július (3. évfolyam, 150-175. szám)

1912-07-05 / 153. szám

1912 III. évfolyam, 153. szám Péntek, julius 5 AGYARORSZÁG glzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, r-i Korona-utca 15. szám c=j ladapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Városház-ntca 3. szám •—• ELÖF1ZETESI AR SZEGEDEM egész évre . & 24-— félévre ... K 12' negyedévre . K 6'— egy hónapra K 2' Egyes szám ára 10 fillér. - ! ELŐFIZETÉSI AR VIDEREN: egész évre K 28 negyedévre . K 7 Egyes szám ára 10 fillér. T TELEFON-SZÁM: félévre ... A I4-— | Szerkesztősei 305 madóhivatal 834 egy hónapra K 2.40 inxerurban 305 i Budapesti szerkesztöseg leieion-szamj 128—12 Justh, a sztrájkhős. Justh Gyula, mielőtt gyógykurára ment volna, még egyszer belerúgott a politikába. Azt hitte, megint gólt rug. Tetszik táján tudni, miről van szó. Nem. Tessék elolvasni a lapokat. Nagy garral kürtölik világgá, hogy Justh Gyula közvetlenül a királyhoz intézett levélben lemondott a titkos tanácsosságról. Szó sincs róla, szokatlan eset és beletartozik abba a beteges evolúcióba, amelyen Justh Gyula politikai pályáján keresztül ment, amelyen tudja isten, hol fog megállani s amelyen hol közismert fékezhetetlen indulatai, hol kicsinyes hiúsága, hol meg környezetének befolyása ragadták tova. Ebbe a fejlődésmenetbe beállítva a Justh Gyula hühós lemondása, csak egygyel több a sok aberráció közül. így áll az eset akkor, ha fölös komolysággal vesszük. Ámbátor ezt egyáltalán nem érdemli meg. Mert évtizedek multak el, amíg ilyen tipikus kortes'épés történik, aminő Justh Gyula lemondó levele. A szándék olyan átlátszó, a hatáskeltés célzata olyan kétségtelen, hogy be keli rajta teljesednie a német aksziómának: „a szándékot észreveszik és kedvüket elveszítik." A politikai risszhiszemüség ezenfelül is nyilvánvaló ebben a lemondásban. Nem tudjuk, hogy született ez a lemondó-levél. De inkább mulatságos, mint lesújtó irás és sem tartalma, sem formája nincs összhangban a benne közölt „nagyszerű" elhatározással. Felpanaszolja Justh Gyula a királynak, hogy őt a parlamentből eltávolították közrendőrök karhatalmával s ezzel megsértették a titkos tanácsosi méltóságát. Hisz akkor, legalább Justh Gyula számára, egyénileg kész a restutició in integrum: a méltóságot megsértették, ő tehát leveti azt, mint a rossz ruhát s egyénisége sértetlen. De Justh Gyula elfelejti, hogy a méltóságot ő már rég levetette. Eldobta magától nem a titkos tanácsosi, hanem az államférfiúi, a politikai méltóságot, amikor dobolt, fütyült, trombitált, tudva kényszeritette a többséget a házszabályokban és a törvényben előrelátott szigorú rendszabályok alkalmazására, — amelyeknek kényszeritő szükségét eddig soha senki fel nem idézte, még a legvadabb politikai viharok között sem. Levetette Justh Gyula méltóságát, a vezérit, amikor modellt állott kihurcoltatási pózban mindenféle mozinak és fotográfusnak, amikor utcahosszat tüntető suhancok orditozásával muzsikáltatta magát, amikor nap-nap után visszatérő és egyre fokozódó kómikummal ugyanazt a frázist szónokolta el a rendőröknek és a katonáknak. Nem bizony: Justh Gyula nem panaszkodik a rajta esett brutálitáson, Justh Gyula dicsekszik vele. És milyen esetlen módon cselekszi. ,,Az utcán sincs biztonságban" — mondja. Hát nem kivételesen bántak vele? Bárki más halandó olyat cselekszik, amiket Justh Gyula az utcán, a katonákkal és a rendőrökkel szemben, kordon előtt és kordon mögött, nap-nap után elkövetett, súlyosan meggyül a baja. ö büntetlenül tehette. Ep oly tévedés ez, mint az a másik frázis, hogy őt ,,a nemzet bizalma" küldötte a képviselőházba. Nos hát tisztelet, becsület Makónak, — de Makó még nem a nemzet. Van azonban a sok tévedés, ténybeli és stiláris botlás között (egyik diszpéldája ennek az a szólam, hogy ,2Felséged titkos tanácsosa erőszak tárgya") egy őszinte beismerés. Ugy kötelessége — irja Justh Gyula — szolgálni a haza és a trón érdekeit, „mint a múltban tette", a király által is „elismert módon". Vagyis ugy, a hogy akkor tette, amikor a titkos tanácsosságot kapta. Akkor pedig obstrukcióellemsen, házszabályvitát meg nem engedően, tömeges szómegvonóan, az ellenzéki szónokokat leültetően, minden ellentmondást elfojtóan, az engedetleneket kizáróan, házszabályszigoritóan, minden technikázást, sőt még a tárgytól való eltérést is megákadályozőan és megtorlóan s ilyen kiáltásokkal, hogy — „nem tűrök visszaélést a házszabályokkal" — szolgálta a haza, A mesebeli ifju. Irta HEGEDŰS SÁNDOR. írnok trónján ült Kelet fejedelme, előtte arany pajzs feküdt s míg tépelődve nézett maga elé, agáit gyűrűjével játszott. Szóles homloka volt, keskeny arca, gyenge teste, — egy nagy család utolsó sarja. Mellette lábánál ült tanácsadója és barátja a, hóhér. Mert öröme volt a másak szenvedését látni. Körötte a szönyegdus kereveteken nőik hevertek s?iminiai selymekben de mindez őt nem érdekelte csak akkor villant fel kissé a szeme, mikor egy csapat rabot hoztak, akik fölött most Ítélkezni fog. .Intésére remegve léptek eléje az áldozatok. Lrihorgasztott fővel álltak előtte valamennyiem, csak egy volt köztük nyugodt, merész és büszke, egy busz évesnek látszó ifju. Amint belépett, nemhogy összegörnyedt volna az élet-halál ura előtt, de mint «gy. vasszobor, ugy kiegyenesedett s tekintetre sem méltatva az egész környezetet, vágyó szemekkel kereste a painlago heverő nők között azt az egyet, aki miatt rabságba került. Egy szép tavaszi reggel volt, miikor meglátta őt. Még Szíriában, ahonnét a rabnő idekerült s ő azári gyalogszerrel futott idáig, hogy felkutatva, újra lássa őt. Egy holdas éjjel bemászott a nagy fakul s letarolta a királyi kert virágait, hogy azokat mind bedobálja az édes, a szent ablakon. Ekkor fogták U s; halálra szánták. De .mit bánta ezt ő. Csak nézte-nézte azt a csuda nőt, ki nagy szemedV«1 érdeklődve tekintett felé. Csend volt. A felség intett s a hóhér jelentette: — Kegyet kell nektek jelentenem, elitéltek, a felség megengedi, hogy kivégzéstekhez oly ki.nkaláit választhattok, amilyet .legjobban szerettek, sőt tovább megy ma a felség kegye, halála előtt mindenik kérhet valamit s utolsó kérése teljesítve lesz. Halk zokogással felelteik a rabok, csak az ifju kiáltott lelkendezve fel: — Hozsánna, neked, bölcs biró, hozsánna neked, nagy király! — Ki ez a fickó, — kérdezte a felség, — hogy halála órájában ennyire rajong. — Egy szíriai ifju, — felelt az őr —'aki abból a messze távoli országból egy futással gyalogolt ide, mert elhoztak onnét egy rableányt, akiire, ugylátszik, ő szemet, vetett, s akit látni életénél többre becsül. A felség intett, az ifju közelebb lépett. De nem a trónt nézte ekkor sem, hanem Nérót, a ra'Meáuyt. Mindaz a diszes pompa, aniridaz a királyi fény eltűnt előtte abban a szempárban, mely ott ragyogott a finom homlokú Néra fejében. — Nos, — szólt a felség — halljuk először, minő hálált akarsz? — Oh, uram, — felelt az ifju — én azt hiszem, nekem egy uj, nagy gondolatom van, amli majd talán tetszeni fog neked. — Uj gondolat, na halljuk ezt, nos, miből áll? — Felség, metszesd elevenen fel testemet s aztán tüzes parazsat Csepegtess még élő szivembe. így haljak meg én. A felség bágyadt kézével a zöklszinü bronz trón karjára ütött s kissé feléledve mondta: — E fickó tetszik nékem, inert forró a vére, s úigylátszik, tudja, mit akar. 'Ez itt marad, a többiekét vigyétek. Pár pillanat múlva iá felség újra szól: — Mondd, te fickó, s e szép kii n halál ért, melyet ifju agyadban kedvtelésemre ily jól kieszeltél, imiuő jutailinat kérsz? — Egy őz nyomén járok én, jó uram, mely Sziriábó! vándorólt ide, e szép kis őz most kertedben él s ő érte én mindenre képes vagyok. — Ali, értelek, egyik rabníím tetszik neked? — Igen, felség s egy csókjáért bármily halálra. kész vagyok. A felség nevetett. — Ez a flickó bolond! — Nem, felség, én józan vagyok, mert tudom hogy mit akarok. — Józanság étlen- szomjan a halálba menni? Legyen eszed, előbb egyél, igyál, Aztán a te nagy lakomád után ugy menj arra a másikra, amelyen már nem te eszel, de téged esznek. De egy ilyen semmiséggel menni a másvilágra, ez ostobaság, mert nem éri fel a halált, mely mégis nagy és fenséges! — Oh, felség, te nem érted azt. A hiba benned vau és nem bennem, ha te tudnád, hogy mit becsülsz le, akkor nagyon megbecsülmél engemet! — Jer közelebb, — intett a felség — s ülj ide az arany pajzsra, lábam elé. Te érd"-