Délmagyarország, 1912. június (3. évfolyam, 126-149. szám)

1912-06-06 / 130. szám

2 DÉLMiAOYARORSZÁG 1912 junius 6. képviselők az indítványhoz vagy a házszabályhoz felszólalni akarnak, e kérésüket elutasítja azzal, hogy azt csakis az elnöki javaslat elintézése után engedheti meg. Ily módon nagy zajban megszavaztatja a Házat az ellenzék mindén tiltakozása dacára. Ezen, tárgyalás alatt 80 gyalogos katona tartózkodott a Ház folyosóján, akik szükség esetében hivatva lettek volna biztosítani a rendet, amire azonban szükség nem volt. Hogy az elnöknek ezen eljárása kellő méltánylásban részesült, azt bizonyítja az a körülmény, hogy később ugyanő mint miniszterelnök hat éviig vezette az ország ügyeit. A NÉMET PÉLDA. A harmadik esete az obstrukoió sikeres letörésének 1902-ben a német birodalmi gyűlésben fordult elő 'ama tarifatárgyialás alkalmával, amely jelenleg is érvényben van. Midőn ezen javaslatot az ottani fclotür dacára sem tudták egy esztendő, alatt letárgyalni, azt Kardorff képviselő .indítványára egy rövid javaslatba foglalták össze, amélyben egyszerűen a bizottsági jelentés 'elfogadását in1 ditványozták. Minthogy .az akkori elnök ezt a házszabályokkal megegyezőnek nem tartotta, visszavonult, de a Ház a két alelnök vezetése mellett a javaslatot többszöri névszerinti szavazás után végleg elfogadta. A KOALÍCIÓ PÉLDÁI. Mindezen külföldi példákból tehát azt látjuk, hogy az obstrukció letörése csak ugy volt lehetséges, ha korlátozták az obstruáló képviselők szólásjogát és egyúttal az eredeti javaslatot vagy annak anódositványát szavazás alá bocsátották. Alapjában véve hasonló eljárást követett az 1906—10. évi magyar képviselőház elnöksége*), amidőn a horvát és nemzetiségi képviselőkkel szemben korlátlanul alkalmazta a szómegvonás jogát. E szómegvonás indokolása egyik esetben az volt, hogy „elnök nem engedi a vitát folytonos ismétlésekkel mesterségesen elnyújtani". (1907 december 7-iki ülés); másik esetben az, hogy „egészen logikátlan az, amit mond", vagy pedig „kérem, az egész felesleges beszéd, tessék helyet foglal ni". (1907 november 15-íiki * Justh Gyula, Rakovszky István és Návay Lajos, az úgynevezett koalíciós országgyűlés vezetői. Ilyen eljárás mellett tényleg lehetséges volt az, hogy például az 1907 december 10-iki ülésben az akkori elnök egymásután 47 horvát képviselőtől megvonta a szót, Az elnökség ez eljárását a házszabályok 221 -dk szakaszára alapította, amely eltérőleg más házszabályoktól, a .szóelvonás jogát nem a Házra, hanem az elnökre ruházta. A MAI ELNÖKSÉG ELJÁRASA. Ehez hasonló eljárás jelen esetben alig vezetett volna célhoz és esetleg oly jeleneteket, válthatott volna ki, amelyek a képviselőház tekintélyének megóvása végett mindenkép elkerülendők voltak. Ez már azért sem volt szükséges, mert a házszabálynak van olyan szakasza is, amely ennél egyszerűbb módot nyújt az obstrukoió letörésére. Ez a 236. amely kimondja: „A Ház határozatával szemben semmiféle óvásnak, vagy ellentmondásnak nincs helye," E szakasz magában foglalja a parlamentárizmuis alapelvét, a többségi akarat érvényesülését. Mivel a Ház határozatát egyhangúlag vagy szótöbbséggel hozza meg, nyilvánvaló^ hogy e szakasz értelmében a kisebbség mindenkor köteles elismerni a többségi akarat érvényesülését. Ezek után kérdezhetjük: amióta a véderőíörvényt benyújtották és azt a bizottságban és a Házban tárgyalták, volt-e valaha a kisebségnek kételye az iránt, mi a többség akarata! A szavazások eddigi végtelen sorozata bizonyította azt, hogy a többség mindenkor százat meghaladó szavazattal ellenezte a kisebbség elodázó kísérleteit. Ezzel szemben természetesén azt az ellenvetést lehet tenni, hogy a többség akarata még nem határozat és. az említett szakasz csakis az utóbbira alkalmazható. Ez esetben azonbn el nem képzelhető, miképen jöjjön bármily határozat létre, h.a mindkét fél mereven félfogásához ragaszkodik? Ennek következményeit nem lehet jobban vázolni, mint ahogy azt Andrássy Gyula gróf tette 1908 február 5-én tartott beszédében, amelyet, mint belügyminiszter, a házszabályimádiositásról szóló vitában tartott. Ha e szerint a többség nem akarja alárendelni akaratát a kisebbségnek, ami különben is a parlamentárizmust. nem talpra, hanem feje tetejére állítaná, nem marad szániára más mód, mint a kisebbség klotürjének eltávolítása és a, kérdés szavazás alá bocsátása, amint ezt külföldi példák is igazolják. Ezzel nem történik egyéb, mint az, liogy egy házhatározat, amely in posse már előre meg van, végleges határozattá alakul át. Ha ez tényleg megtörtént, a többségnek kétségbe nem vonható akaratmegnyilvánulása álapján az ellen a kisebbségnek lényegileg további kifogása nem lehet. Ha ellenben kifogásolják a határozathozatalnak alaki létrejöttét, ez ellen viszont felhozható az, hogy az eltérés csakis a szokásos eljárás megröviditésébcn mutatkozik, amelynek szükségét a rendkívüli és mesterséges akadályok indokolják. A TANULSÁG. E szerint tehát nemcsak a külföldi példák, hanem saját házszabályaink alapvető tételei is feljogosítják az elnököt arra, hogy legszigorúbb értelmezésben kezelve a házszabályokat, az obstrukció további lehetőségének véget vessen. A házszabályok ezen szigorúbb alkalmazása és annak további fokozása, ellen ugyan két érvet szoktak felhozni, amelyet érvényesnek azonban el nem ismerhetünk. Hogy é tekintetben házszabályaink szerint az elnöknek meg van a kezdeményezési joga, az kitűnik a házszabályok 255-ik szakaszából, amely a rendzavarásról szólván, ezzel szemben megállapítja az eljárást akkor, ha „rögtöni intézkedés szüksége nem forog fenn". Hogy ép a legutóbbi betek tapasztalataiból kitűnt az, hogy az elnök e szakasz legszigorúbb alkalmazásával sem képes a tanácskozási rendet biztosítani, ez esetben az elnök diszkrecionális joga ugy eljárni, amint azt meggyőződésével és elveivel megegyezőnek startja. Az egyik az, hogy különleges közjogi helyzetünk 'mellett szükségünk van különös óvintézkedésekre, amelyek módot nyújtanak a kisebbségnek komoly akadályokat, gördíteni az elnyomó útjába. Ezzel szemben csak az lehet a válasz: a nemzetnek sorsa nem intézményektől, hanem emberektől függ, akik a nemzetet alkotják. Akármi]yen lazák a házszabályok, ha nincsenek arravaló férfiak, akik A két zsugori. Irta CATULLE MENDÉS. A két öreg zsugori ott lakott a ikis város utolsó utcasorán. Szolgája, cselédje nem volt. A két sötétszürke, otromba ház, melyben laktak, közvetetlenül egymás mellett állt, az egyik olyan volt épen, mint a másik, csak nagyritkán nyilt ki a flamand házajtó rozsdás vasrácsa, mely a két lakás közös bejárója volt. A két szomszéd nem járt. egymáshoz, sohasem láttak maguknál idegent s nem mentek ők se máshoz. Az utca hirhordói tudták, hogy a két ember ott lakik, de azt is inkább hallomásból tudták, nem pedig saját tapasztalásukból; mert az a két ember sohasem mutatkozott a háza ablakán s bevásárolni is kora reggel mentek, mikor még senki se járt. az utcákon. A nagyanyák emlékeztek rá nagyon homályosan, hogy a két jóharát nemsokára egy polgárháború után vonult a két házba, a polgárháború után, mely elpusztította, a vetésekot, kifosztotta az uradalmakat és hamuvá égette a kastélyokat.. Kiszolgálóul egy félkegyelmű koldusasszonyt fogadtak magukhoz, az hordott nékik vizet, tisztogatta szobáikat, főzte ebédjüket, vacsorájukat, melyet. együtt költöttek el. Az asszony azután meghalt, nem is tudott egyebet a gazdáiról, mint hogy Anzelmnek és Jeannak hívták őket. Más cselédet aztán nem fogadtak többé, de még néhány esztendeig Anzelmnél ebédéltek és Jeannál vacsoráztak együtt. Ebéd s vacsora idején egyqpaásh^ 'tartani őket s esté az egyik ház ablakában gyér világosság látszott. Aztán nem látogatta többé egymást a két szomszéd. Az emberek hiába várták, hogy lássák egymáshoz menni őket. A két néma, isivár lakás egy ideig még foglalkoztatta a kíváncsi fecsegőket, 'de utóbb ez az érdeklődés ás megszűnt. Anzelm egy este az ágyában ült s a fali polcon álló kis lámpa vlilágossá'ga egy nagy, nyitott szekrényre esetit. Réz-, ezüst- s főkében aranypénz fénylett, ragyogott, csillogott abban. Francia Louisdor, német buszmárkás arany Frigyes király képével, angol és spanyol pénz, forint, dán birodalmi tallér, spanyol aranypénz, piaszter, crusado, dukát, guinoe, shilling s minden elképzelhető pénznem. Képviselve volt rajtuk minden uralkodó képe, a. különböző pénzdarabokról a világ minden nyelvén szólt a felírás, a legkülönbözőbb évszámokat lehetett olvasni rajtuk s mindez a kincs egy hajórakományihoz hasonlított, melyet valami kalóz hordott össze, aki bekalandozta az egész világot s ide töltötte együvé egész gazdagságát. Az európai pénzek közé japáni és kínai pénzdarabok vegyültek, dollárok halmozódtak, szóval egyesült itt a világ minden pénzneme s gazdag, csillogó, szépen zengő balom volt az egész! Szerelemesen, mámoros szemmel nézte Anzelm, megérintette, megcsókolta s az arany a kezében, az ajkán, a szeme előtt volt, Gyorsan ledobta magáról a ruhát, anyaszüz meztelenen a szekrénybe vetette magát, mely oly nagy :s oly széles volt, mint a fürdőkád, oly mélyen feküdt belé, atmenmydne csak lehetett, meghernpergette magát benne, kék foltokat ütött miagán, meghásogat'ta. a bőrét s boldog volt, hogy oly sebeket szerezhetett, melyek ben az aranypénz mint megannyi drága persely helyezkedhetett el js végre ugy kimerítette az öröm, liogy halkan rebegve elalélt. De a lezárt szemhéjai mögött megőrizte a ragyogó látományt ss boldogan aludt el az aranyon, mint a szerelmes, kinek erejét vette a szerelmi láz. Az éjszaka csendjén ekkor halk, recsegő nesz zördült meg. Az egyik ablaktábla megmozdult és kinyílt, A nyilason át előbb egy fej, aztán két váll, egy test nyomult be a szobába. Jean, a másik zsugori volt, aki óvatosan belépett. Lábujjbegyen, kezét előrenyújtva, mert'félt, hogy beleütközik valamibe és zajt okoz, tapogatva ment a szekrényhez, amelyre ráesett a lámpa fénye, megvilágitva a ragyogó pénzt s a meztelen alvót. Ez, fel sem ébredve, mégfordult; hanyatt feküdt és horkolt. Jean egy tükörfényü, bosszú, hegyes kést vont elő a zsebéből. Halkan és óvatosan térdre bocsátkozott, mint az anya, ki a bölcsőnél akar virrasztani. Megszorította a kés markolatát, fölemel te a fegyvert, aztán megint tétovázott. Szeméből valamelyes részvét sugárzott. 'Semmi kétség, e két férfiút, kiknek egyike most is meg akarta, gyilkolni a másikat, szoros kötelékek fűzték együvé, melye-, ket az idő sem tehetett semmivé tökéletesen Bizonyára közösen kiállt veszedelmek emléke ébredt fel a gyilkosban, eszébe jutott, hogyan szenvedtek együtt a közösen elkövetett bün súlya alatt, oly érzések lettek úrrá rajta.