Délmagyarország, 1912. június (3. évfolyam, 126-149. szám)

1912-06-27 / 147. szám

1912 til. évfolyam, 147. szám Csütörtök, junius 27 IBzponti szerkesztéséi és kiadóhivatal Sze«ed, »—• Korona-utca 15. szám cm Indapesti szerkesztését és kiadihivatal IV., «a Városház-utca 3. szám cm ELŐFIZETESI AR SZEGEDEN efiész évre . ft 24'— félévre . . . R 12*neeyedévre . K (*•— eay hónapra K 2-Etyes szám ára 10 fillér. HWSW ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKÉN: eeész évre K 28— félévre . . . K neeyedévre . fi 7-— egy hónapra S Egyes szám ára 10 fillér. 14"— 2.40 TELEFON-SZAK: Szerkesztései 305 _ kiadóhivatal 830 interurbán 305 {1. Budapesti szerkesztősei teleton-száma 128^-12 Ijesztésre Játszanak. A Magyarország azt irja, hogy junius negyedike óta egyetlenegy népgyűlés se zajlott le, amelyben sürün ne hangzott volna a közbekiáltás: éljen a köztársaság! Hozzáteszi, hogy itt tömegjelenséggel van dolgunk, mely mint ilyen, feltétlenül figyelmet érdemel. Ahány állítás, annyi ráfogás. Mindenekelőtt is ráfogás az, hogy itt tömegjelenséggel volna dolgunk. Már csak azért sem, mert maguk az ellenzéki népgyűlések sem tömegjelenségek. Olyan gyér hallgatóság verődik ott egybe, hogy a gyülekezésük népgyüléseknek is csak a legnagyobb jóakarattal és mindenesetre csak erős túlzással minősíthetők. Igen közönséges fajtájú tóditás az, hogy juinius negyedike óta egyetlenegy népgyűlés se zajlott le, ahol ne éltették volna a köztársaságot. Legalább a „Magyarország" tudósításai ezekről a közbekiáltásokról mit sem tudtak. De kizártnak is tartjuk, hogy azok megtörténtek. Mert nem tudjuk elképzelni, hogy Apponyi Albert, őfelsége titkos tanácsosa, volt kultuszminiszter, Tóth János valóságis belső titkos tanácsos, volt közoktatásügy államtitkár, Zichy Aladár gróf őfelsége egykori személye körüli minisztere, Mezőssy Béla, volt államtitkár, a Lipót-rend középkeresztese, no meg — Barabás Béla, a delegáció volt elnöke, a felséges urnák, a delegációs dinerken való jobboldali szomszédja, szó nélkül hagyták volna ezeket a közbekiáltásokat. Nem nobilis dolog az a Justh-párt lapjától, hogy ezeket a tiszteletreméltó és kipróbált dinasztikus érzésű férfiakat ilyen furcsa színben igyekszik feltüntetni. Hiszen lehet, hogy Nagy Györgynek valamelyik erősen beszeszelt hive valahol Kajászó-Szent-Péteren éltette a köztársaságot, de ez bizonyára azok közé a „neveletlen emberek" közé sorozandó, akiknek tulkiabálására Apponyi sajnálta a szonorus baritonját. Egyébként teljesen tisztában vagyunk vele, hogy a „Magyarország" az egész témát csak abban a hitben méltatta vezércikkre, hogy akadhat olyan naiv vagy együgy ember, ki komolyan veszi azt. Nem, jó urak, a magyar nép az önök jól megérdemelt megrendszabályozásából ilyen mélyreható konzekvenciákat nem von le, sőt igen hideg közönyösséggel nézi az egész akciójukat. Mi szivesen elhisszük, hogy a fugyivásárhelyi nagypiac vasárnapi népe elfogadta az önök határozati javaslatát, de azt már ne kívánja tőlünk, hogy ezeket az ünnepi kirándulásaikat komolyan is vegyük. Vájjon hányan vannak az ilyen népgyűlésen, akik egyáltalán tudják, hogy az előterjesztett határozati javaslat mit tartalmaz? Ha mi a közhangulatra kiváncsiak vagyunk, akkor sokkal nagyobb súlyt helyezünk az „alkotmány védbástyájának" a megyéknek állásfoglalására. Önök is ezt cselekdnék, ha a megyék történetesen nem a többség és a Házelnök mellett nyilatkoznának, Igy azonban önök a törvényhatóságok állásfoglalását megappellálják a kiskunmadarasi nagypiachoz és cicero-betükkel elmélkednek róla, ha valaki történetesen elkurjantja, hogy éljen a köztársaság. Nem, a magyar nép évezredes dinasztikus érzését nem ingatta meg az, hogy ezentúl a parlamentből kiteszik a szűrét annak a „neveletlen embernek", aki sippal és dobbal akarja túlharsogni az elnök szavát. Olyan polgárt sem igen fog nekünk mutathatni a Magyarország cikkírója, akinek lelkében a dinasztikus érzés megrendült volna, amiért a véderőjavaslatot végre letárgyalták. De hogy néhány komoly politikai szót is szóljunk a témához, rá akarunk mutatni arra a képtelen logikátlanságra, amelylyei a Magyarország a „köztársasági eszme terjedését" megindokolni iparkodik. Szerinte a nép az általános választójogot remélte és várta; ebben a reményében Mozaik. Irta Matildé Serao. Teklának hívták. Fiatal volt, kicsiny volt, alakján semmi nemesség, bár fennen hordotta a fejét. Idomiai telték, még sem gömbölydedek s karcsúinak látszott, mert. a 'dereka hosszura nyúlt. Talán megszokásból öltötte magára. a karcsúságnak ezt ia látszatát, mely mintha elválaszthatatlan lett volna egyéniségétől. Mozdulatai könnyedek voltaik, egy-egy kecses fordulásával azt a benyomást keltette néha, mintha egy boldog gyermek állana az emberrel szemben. A természet bájos kerekdedsógii, szép, kissé rövid karokkal ajándékozta meg; vékony kézesuíklói jelezni látszottak, mily finom osontok rejtőzködnek kemény, 'egészséget lehelő húsa alatt. A keze olyan volt, mint a selyemoérna, lágy s mintha nem is volna benne csont; az ember szinte félt, hogy elcsúfítja egy erősebb szorítással. A lába mesteiimü volt: kicsiny, mozgékony, formára előkelő. Ha azt nézte az ember, szinte megfeledkezett a fejéről, e fejről, mely voltaképen egy kész visszásság volt, Csupa biztosság és határozottság. Erőteljes fő, melyen a sürii, nehéz, fekete hajfonatok gazdagsága tornyosult, hosszú, bonyolult, egymásba fonódó, a nyak tájén. felbomló, halmozódó s megint fölfelé törekvő fonatok. Az ember alkarva-akaratliánul, mindig csak arra gondolt, hogy a bajnak ezt a gazdagságát nem győzi fésű anélkül, liogy meg ne hajolna s ki ne hullatná fogalit, A szeme fekete volt, de hideg s mélység nélkül való. A két szemöldöke voltaképen egy szépséghiba. Nagyon is tömött két ív, mely az orr fellett egymásba ütközött. Ez némi gonosz kifejezést kölcsönzött arcának. Az egyehies orr kissé iközel ért. a finom, kissé összeszorított ajakhoz. Az egész arcnak tejszerű, de semmi esetre se beteges fehérsége volt, csak a két oldalán látszott rajta nénit finom pirosság. Különös ismertető jele volt a, kicsiny, finoman színezett gyermekiül, s még egy: az a barna, tetszetős anyajegy az álla közepén. Otthon keskeny vörös, sárga és fekete csíkos hímzett szatinrahát viselt; bővet, nagyon bosszút, a nyakánál régi, sárga csipkéből alakított szegélylyel. A majom ide s tova himbálhatta magát a fakarikában. Még fiatal, egészen sovány, karcsú és vékony majmocska volt. Bizonyára nem is nő már nagyobbra, kicsiny, kedves, formás ós fürge majom marad. Az ember nem ijed meg tőle, nem is utálta, csiak csodálta s azt gondolta magában, hogy előkelő imozdulatai a klis hölgy mozdulataihoz hasonlítanak. Tréfa kedvéért két lyukat fúrtak a fülébe s ia majom két gyöngycsillagot viselt fülönfüggőnek. Ez tetszett neki s ugy rázta fejét, mint egy kielégített ifjú nő. Volt egy kis vörös bársony ruhájla fis. De ma reggel inem akarta magára ölteni. Fáradtan s nyugodtan ült a szoba egyik sarkában, mely napközben megszokott tanyája volt; éjjel az üveggel fedett ítéli kertben aludt, mert a szalon gázlángjai nyugtalanították volna, megzavarták volna álmát. Most megint himbálódzik szép lassan, kis kezét néha-néha a nyakához hajtva, amelyen íklis aranyláncot viselt. Ez volt rabságának jelvénye, inert bármily finomnak látszottak a velencei Iián esze,mecskék, ia, lánc mégis erős volt. Fölösleges vigyázat! A kis majom nagyon nevelt majmocska volt, nem gondolt, szökésre, mert bőségesen meg volt áldva filozófiával. Ha vendég jött, hívást színlelt, de csak fél szemével aludt. Ha diót viagy keserű mandulát hoztak neki, mindjárt felébredt, benne az állati ösztön; nyugtalanná vált, falánknak mutatkozott, bizalmatlan pillantásokat vetett maga körül, mintha valaki el akarná rabolni tőle zsákmányát. Mikor megette a diót, nagyon megvető mozdulatot tett s érzéketlenül önmagába vonult. Legnevezetesebb volt megfigyelni a kis majmot, miikor egyedül és észrevétlenül ő maga adta a hölgyet, előbb kacéran, merő dévajság, felvetve szemét, kacsintva, előkelően, kihívóan, csábítóan, aztán egyszerre mélabúsan, szomorúan, kétségbeesetten, egy láthatatlan lénnyel beszélve, sírva, aztán egyszerre isimét egészen egyedül, nyugodtan s látszólag ismét kipirositva könynyéktől halvány arcát, A hölgy muffja a kanapén hevert, mintha merő gondatlanságból vetették volna oda. Orosz róka prém muff volt, fekete selyemmel bélelve, jó illatú, mint az ibolyaporral szagosított párna. Egészen kicsi muffocska volt, esak azokhoz ia piciny kezekhez való. De bármennyire kicsiny volt is, nagyon sok egy-