Délmagyarország, 1912. május (3. évfolyam, 101-125. szám)

1912-05-05 / 104. szám

* ,il- évfolyam, 104. szám Vasárnap; május 5 Sízponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, cj Korona-utca 15. szám c=a Ssdapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., a Városház-utca 3. szám c=> ELÓFIZETESI AR SZEGEDEN egész évre . K 24'— félévre . . . fi 12' negyedévre . K 6*— egy hónapra fi 2* Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKÉN: egész évre fi 281— félévre ... fi 14-— negyedévre, fi V— egy hónapra fi 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZAM: Szerhesztőseg 305 „ Riad6hivataJ „fr Interurbán 305 Budapesti szerkesztőseg telefon-száma m-l Tisztviselők. A különböző tisztviselői egyesületek sajtóorgánumai már hosszabb idő óta visszhangozzák az álllami, íörvényhatósgi, községi és magánalkalmazottak drágasági, családi pó.tíék, fizetés és státusrendezés, nyugdijtörvényrevizió iránti, egyre sűrűbbé váló törekvéseit, kongreszszusi megnyilatkozásait, mondhatnánk azt is, hogy segély, sőt vészikiáltásait. Nem csoda. Az élet oly drága és a fizetés oly csekély, hogy abból megélni alig és csak lemondással lehet s igy is valóságos művészet keli hozzá. Az állam a különböző időben és helyen tett kormány-nyilatkozatok szerint a lehetőségig segíteni kíván a bajokon; ha még egyáltalában hinni lehet, a szükséges törvényjavaslatok már elő vannak készítve és csakis az obstruikció, no meg a tisztviselőkkel szemben rendszerint alkalmazott különböző taktikai szempontok gátolják meg a javaslatok beterjesztését. Az állami tisztviselők várhatják tehát a politikai jó időt, az talár: nekik is meghozza borura a derűt. Nem igy a vármegyék. Nap-nap után olvashatjuk a hírlapok közigazgatási rovatában, hogy X. vármegye 10, Y. 15, sőt 20 százalék drágasági pótlékot ajánlott meg alkalmazottainak, hol pótadóból, hol egyéb rejtett alapokból, a háziasszonyok nyelvén szólva — gombostű pénzekből. Jól teszik a vármegyék, ha tehetik. Ez erkölcsi és anyagi kötelességük. A drágasági pótlék azonban nem minden és nem elég. Kell, hogy a tisztviselők is mérsékeljék igényeiket és utalnunk kell annak a kiváló államférfiunak szózatához, aki nagy nemzetének néhány év előtt odakiáltotta: „Vissza a puritán egyszerűséghez és takarékossághoz, ha lejtőre nem akarunk kerülni." Mi is azt mondjuk, vissza a puritán egyszerűséghez, a takarékossághoz s ne áldozzunk fel mindent a modern kulturéleí nagy étvágyú molochjának, az ,,Igény"-nek. Mert megajánlhat az állam, vármegye, takarékpénztár, magánvállalat stb. családli és drágasági pótlékot, a mennyit csak elbír, nem lesz annak sok helyt addig foganatja, amig a túlfokozott „Igény" istenség szobrát össze nem zúzzák és ki nem dobják. Hála Istennek s ez a tisztviselők becsületére legyen -mondva, a tisztikarok legnagyobb részében meg van a komoly életfelfogás, az otthon és család szeretete, amely kellő lemondással párosulva a mai nehéz viszonyok között is felszínen tartja az egzisztenciális viharok által akárhányszor megtépett és hánytorgatott élethajót. Ezek a tisztviselők rendszerint a közélet hamupipőkéi. Nem láthatók, vagy csak nagyon ritkán a színházban, korcsmákban, kávéházakban és vigasságokban, hanem a munka csendes műhelyében és a családi tűzhely mellett töltik el gondteli életüket. Ezeket a becsületes dérék tisztviselőket azonban a mai léha, rothadt életfilozófia akárhányszor megsajnálja, lekicsinyl!, nem tartja kulturembernek s főleg nem „uri" embernek. S a tisztviselők ezreinek és ezreinek, akik puritán életükkel és becsületes munkásságukkal leghasznosabb tagjai a társadalomnak és államnak, a sok lemondás mellett nem egy esetben még a lekicsinylés és mellőzés keserűségei is osztályrészül jutnak, amelyek a többi bajokat tetézve nem egyszer -az elégületlenséghez, de mindenesetre az elfásuláshoz vezetnek. Ezt a tisztviselőt segíteni, támogatni kell, mert megérdemli s mert jól használja fel a segélyt. Ezzel a tisztviselő tipussal szemben találunk azonban a tisztviselői albumban más fotográfiákat is, amelyek egy idő óta veszedelmesen szaporodnak és félő, hogy rossz példaadással nem egy jó embert romlásba döntenek. Ezek az urak mindenütt ott vannak, ahol mulatni lehet; a pénz az mellékes; van a takarékpénztárnak, meg az egyébként lenézett zsidónak, Félelem. Irta: Henri Lavedan. Diákkoromban, m-int a Quartier Latin lakója, egy kis korcsmában reggeliztem és ebéd-eltem' minden nap, a St. Michél-beuleivardon. Az -étterem törzsvendégei közt feltűnt nekem egy hosszuhaju, sápadtképü, k'issé züllöttnek látszó öreg emlber, aki télennyáron felgyűrve^ hordotta a felöltője gallérját. Mindig a közelemben levő asztalnál ült. Bár meglehetősen hallgatag ember voít s egészen -odaadta magát a hus-összeivagdosás foglalkozásának, mégis sikerült néhanapján megszólaltatnom ; ugy vettem észre, nem tetszem vissza neki, nagy néha -barátjának is szólított. Megtudtam róla, hogy ötvenkilenc éves, Miohaud Oktávnak hívják, gyermektelen özvegy ember s vagyonának jövedelméből él. Csak a reggeli és ebéd idején találkoztam vele s olyankor sohasem volt társaságban. Keserves, fakó arcán mindig valami bánatos kedv, lelki szenvedés kifejezése honolt. Több ízben megkérdeztem t-őle, nincs-e titkos bánata . . ., valami szerelemhistória? . . . — Nincs! — Tehát anyagi gond bántja? — Szó sincs róla! — Akkor hát mi? E kérdésre lassan lehorgaszíotta fej-ét, oly mélyen, Ihogy felöltőjének gallérja .majdnem -egészen eltakarta a fülét, az ő nagy, sápadt, Jaiposra nyom-ott fülét és sóhajtva felelte: — Igen, igen, ugy van! Aztán visszaesett mozdulatlanságába s valami láthatatlan -ponton akadt meg a tekintete. Egy este, mikor együtt hagytuk oda a vendéglőt, -ezzel a váratlan kéréssel fordült h-ozzá'm: — Nem jönne el hozzám egy kissé? Cseveghetnénk egymással! Elfogadtam a meghívást. Ő kocsit szólított s azt mondja a kocsisnak, hogy az Avenue d'e Champs-Elisétesre vigyen bennünket. Útközben 'egyetlen egyszer sem nyitotta ki a •száját. Végre megállt a kocsi egy nagyon szép ház előtt, melynek ablaktáblái mind zárva voltak. Fák vették körül és enyhe szellő lebegtette a futó növényeket, melyek az erkélyre kapaszkodtak fel. Nagyon meghökkenve mondottam: — Voltakélpen hol vagyunk? — Otthon, nálam!! — felelte. Beléptünk s miután felmentünk -egy keskeny lépcsőn s átkeltünk több termen, melynek rendkívüli fényűzését határozottan megéreztem, bár a sötétségben ném vettem észre (mást, mint azt, hogy vastag .szőnyegeken járunk, végre az ajtóhoz értünk. Idáig a ház ura a kezemnél fogva vezetett, de most eleresztette kezem, meggyújtott egy szál .gyújtót s elöreboesáto'tt: — Ez itt az én szobám! Elképedi ve álltam meg. A -tizenkilencedik század kiváló s elmés gráciája, kacér kényelme, or-cátlanul frivol ízlése mintha találkozót adtak volna egymásnak e helyen . . . ,S itt, e szoba csendjében, közömbösen .minden igézettel szemben, melyet a környezet árasztott magából, házigazdám lassan, na. I gyon lassan kivetette m,agáról a feszélyezettségét. — iEl kell mondanom valakinek szomorúságom titkát! Évek *sorá óta egy -örök szorongás ,az életem.! . . . Ugy-e nem találja el, műért? . . . Nos, megmondom önnek!.. . , Egy gondolatról van szó, mely itt megfészkelte magát ... — uj-jával megérintette a .homlokát — s amelytől soha többé nem szabadulhatok meg! -Lehajolt hozzám, megrázta vállamat s egészen halkan, mintha mélyen 'beszélvén, azt súgta a fülembe: — Félek a haláltól! Megborzadtam. Ekkor újra beszélni kezdteti és hangsúlyozva minden 'egyes szótagot, hogy jelezze ezzel szavainak egész borzasztó jelentőségét, igy szólt: — Félek ... a . .. . haláltól! Megérti most már, hogy milyen szerencsétlen vagyok? A hang, melyen -ezt a .vallomást tette, egészen olyan volt, knint egy beteg gy'erineké, aki semlmi't se kivan ugy, mint azt, hogy megsajnálják. Félbeszakitottam: Hiszen nem ön az egyetlen . . . hiszen mindenki jobban szeret élni . . . még p'edig oly soká, ameddig csak tehet. ö megrázta ifej-ét s igy felelt: — Nem ugy, ön nem ért meg engem! . . . Nem az élethez 'való ragaszkodásról van szó . . . hanem a .halál félelméről! . . . Megtennék én mindent, csak hogy ne legyek kénytelten tovább élni ... d.e csak ne kellene meghalni! . . . arra soha se leszek k'épes rea-