Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)

1912-04-07 / 82. szám

1912 április 6 DÉLMAGYARORSZÁG 39 Súgva szólt: — Erzsit . . . S én leborultam az ifjú vállára . . . Lázban égve nyögtem: — Szeretem én is! En is! . . . A tisztát, a szentet, Margitot . . . Margit és Erzsi... Jaj Melanie is jön, Ne csókolj Máriám, hallod: ngat Beszélek véle, beszélek róla Ne csókolj Máriám, hallod: ugat Ö volt az én királynőm... Hogy unottan köszöngetelk néiktek az utcán ismerős idegenek, mit gondoltok rólam? ... Sápadt vagyok, nehéz járású, alázatos... Mit gondoltok rólam? . . . Kacagtok, fitymáltok, mig mellettetek elbotorkálok . . . Honnan is tudnátok, hogy ez a sápadt, lomha, vézna ifjú egy száműzött királyfi? . . . ... Az voltam én! Rongyos cipőjű, foltozott könyökű, hatalmas királyfi. Rózsás volt az arcom, ragyogó fekete a két nagy szemeim, hullámmal csapódott fehér homloíkomra fekete hajam . . . s a trón, a trón! Hatalmas aranytrón ragyogott felém. Nagy volt birodalmam, csodásan, mesésen nagy. A szivem, a szivem ... Az volt a legtelibb szív minden szivek között . . . Királynője is volt! Megálljatok. . . . Hogy ott tanítottam a kis szobában, aztán bealkonyult, szomorú voltam ott nagyon. Künn kigyúltak a láimipák s az én nagy szemeim belemeredteik az emberes utcába. Mellettem a leckéjét darálta a fiu, kiért négy forintot fizettek nekem . . . Aztán nagyon keserűnek éreztem a szivemet . . . Sohase fognak az én szemeim ugy eltévedni, mint akkor. Sohase fog az én szivem olyan keserű lenni, mint akkor Sobase látom meg én többé Melaniet, ki nénje azon fiúnak, kiért négy forintot fizettek nekem . . . És nem tudom őt elbeszélni nektek. Szőke volt a haja és köny volt a szemében és én nem láttam őt, csak messziről . . . És hogy nagy szemeimmel néztem a sebeket és hogy keserű volt az én szegény szivem, azt nem tudhatta Melanie, mert hogy nem ő fizette ki nékem a négy forintokat . . . Én ott a setétben láttam a trónt. Aranyból való trónt, mely vár reám, király fiára . . . Csak hogy nekem a viz még bemegyen a cipőmbe és négy forintból nem csinálnak uj ruhát. De végre is királyfi vagyok és majd meglát engem Melanie és virág lesz a hajában és könytelen lesz a széme . . . Igy gondolám, mig nagy szemeim belemeredtek a setétbe, de kiszakadt a lárma a közelső szobából. Mintha ugatott volna szűkölő kutya, mintha a szivembe (harapott volna valaki és ijedten rántogattam a leckehadaró fiu ivarját. — Ki az? Szólt a fiu: — Melanie sir. A néma . . . . ... És akkor éjszaka lidérc ült rám s egy kutya harapta a szivemet. Aranyból való trónon láttam magamat. Jobbomon ült Melanie, a néma és igen-igen sirt . . . Most csókolj Máriám! Oh gonosz éjjel, Bus éjjele bus való meséknek, Máriám, gyújtsd fel a vérem Jaj, jönnek a mesék, Máriám, Máriám... BIRÓ LAJOS Biró Lajos ezdket mondta kérdésünkre: — Tizenhét éves voltam, amikor egy boldog szép szeptemberi estén egyszerre jelent meg egy-egy versem az Üstökösben és a Magyar Figaróban. Barátaim hevesen rábeszéltek, hogy adjam rá magamat egészen a versköltészetre. Ln inkább novellákat irtam, különösen azután, hogy a nagyváradi Szabadság szerkesztőségében összekerültem Ady Endrével és Nagy Endrével. Novellákat irtam, de kevés sikerrel. A budapesti szerkesztőségek nem is felelteik a levelemre. Abba akartam hagyni ezt is. Mielőtt abbahagytam volna — mintegy végső kísérlet gyanánt — elküldtem két novellát Vészi Józsefnek, aki akkor a Budapesti Napló főszerkesztője volt. ö nemcsak elolvasta, hanem ki is adta őket. Ettől fogva azután állandóan novellákat írtam. Ma is még. A kiváló iró első müveiből rendelkezésünkre bocsátotta a Mámorban cimü novellát, amely egy Bálvány rombolók cimü kötetben jeient meg 1901-ben. A kötetről egyetlen egy budapesti lap irt: a Budapesti Hirlap. Mámorban. Tar Balázs igy szólt a feleségéhez: — Leona, augusztus huszonötödikén lesz harminc éve, hogy a feleségem vagy. Felállott az asztaltól és kiegyenesítette hatalmas, délceg termetét. Büszkén, az erejének az ön tudatosságával ismételte: Harminc éve! Az asszony, akin csak a nyomai látszottak meg hajdani szépségének és aki egészen megöregedett hatalmas erejű férje mellett, öszszébb húzta azt a nagykendiőt, amelybe még a meleg nyári éjszakán is burkolózott és fáradt mosolylyaí intett: Harminc éve. Tar Balázsban, amint ránézett a megöregedett, gyenge asszonyra, felcsattant soká tartó ifjúságának tüzes kedve. Mulatni fogunk Leona! Hazajönnek a leányok! Itt lesz az egész vármegye. Az asszony ijedten pillantott a férjére, de nem mert ellent mondani. Egész életén át hozzá szokott, hogy parancsnak tekintse a férje szavát, azét az erős, tomboló kedvű, örökifjú emberét, ki százszor is megcsalta őt, akiről tudta, hogy ugy válogatja a szeretőit, mint a ruháit, de aki iránt megmaradt benne a menyasszonykora rajongása és imádata. Pedig nagyon szeretett volna szólni. Azt nem bánta, ha mulató társaság csődül a házukhoz, de hántotta az a gondolat, hogy hazajönnek mind a lányai. Mert a lányok az apjuk vérét örökölték. Csodaszép vöröshaju asszony volt mindegyik és mindegyik megcsalta az urát. Békében éltek ugyan és a férje imádta mindegyiket, de ország-világ tudta mindegyikről, hogy szeretőt tart. Nem is egyet. Az bántotta az asszonyt, hogy ha hazajönnek a leányai, akkor mindnyájan, egyszerre, itt az ő szemei előtt, meg sok idegen szeme előtt fognak kacérkodni, szeretkezni — nem a férjükkel. De nem mert szólni. Tar Balázst pedig egyre jobban lelkesítette a terve. Meg akarta mutatni mindenkinek, hogy most, amikor harminc éve házas ember már, van olyan fiatal, mint akármelyik fiatalember. ... És csakugyan meghívta az egész vármegyét. A csinos vidéki kastély nagy ebédlőjében ott volt a vármegye minden vezérembere és jó táncosa, jó ivója, minden szép asszonya és szép leánya. Az asztalfőn Tar Balázs ült a feleségével. Az asszony összehúzódva, szinte megfélénkitve a nagy zajtól, Tar Balázs büszkén, diadalmasan, fiatalos erejének büszkeségében. Lenn a homokos udvaron hamarosan táncolni kezdtek, fenn a teremben még nem kártyáztak. Bontogatták egyre-másra a pezsgős üvegeket. Mindenki Tar Balázshoz ment koccintani és Tar Balázs ivott mindenkivel. Ürítgette egyre-másra a poharalkat gondolkozás nélkül, dacosan, konokul. Meg akarta mutatni, hogy még mindig ő a vármegye legjobb ivója. De ahogy lent egyre tüzesebben húzta a cigány és fent egyre fogyott a pezsgő, Tar Balázs érezte, hogy a fejébe ment az ital. A szeme káprázott és szédülni kezdett. Haragosan riadt fel: i — Hát mégis megöregedtem! Felugrott az asztaltól és kiment a szabad levegőre. A friss levegő lehűtötte egy kicsit, de a bor hatásától nem tudott megszabadulni. Azt mondá magában: — Nem megyek be, mig egészen ki nem józanodom. Azután bemegyek és iszom újra és azután táncolni fogok. Megmutatom, hogy fiatal vagyok. Ez a gondolat fészkelte be magát az agyába: megmutatni mindenkinek, hogy fiatal még. Megállott egy bokor mellett és nézte a táncolókat. Az első percben a könnyű fehér női ruhák összekavarodtak zavaros szemei előtt a félhomályban. Csak ahogy erőlködve élesen nézett bele a táncolók tömegébe, látta tisztán az egyes alakokat. A lázas tánc-zene megbizseregtette a vérét és önkénytelenül ütötte lábával a taktust. Felcsapkodtak a régi tomboló vágyai, táncolni szeretett volna eszeveszetten, pokoli szilajsággal, ugy, mint valamikor régen. De a feje szédült egy kissé. Nézte a táncoló asszonyokat, melyiket ölelje meg, melyiket kérje táncra. De akármerre nézett, mindenütt a lányainak lángvörös hajához tapadt a szeme. Az ő leányai emelkedtek ki a tömegből, az ő lányai mellett megsemmisült minden szépség, őket leste, nézte mindenki, az ő szemük járását, az ő mozdulataikat, az ő táncukat, az ő vörös hajukat. Tar Balázs elfelejtette, hogy táncolni akart. Már azért sem dühösködött, hogy fejébe ment a bor, csak nézte félig mámorosan a lányait. A vörös hajuk olyan volt, mint az olvasztott arany, sötéten izzó, lángoló hullámokkal. Délceg termetük meg-megrezgett azzal a csodálatos rezgéssel, ahogyan csak kiválasztottak tudhak táncolni. A szemükben pedig ott égett az a tüz, az élvezni, mulatni, tombolni vágyásnak az a feneketlen pokoli tüze, amellyel ugy látszott, minden férfit felgyújtottak ott. Tar Balázs egy percig haragosan inézett feléjük. Boszantotta, hogy egyik mellett sincs ott a férje, liogy mindegyik más férfira néz bolondítóan, odaadóan, szerelmes tűzzel, hogy mindegyik mással ölelteti magát. De a mámoros fejéhen egyszerre más gondolat támadt. — Ez az én vérem, — mondotta csendesen, és kifeszítette a mellét. Soha nem érzett büszkeség, a teremtőnek, az alkotónak isteni büszkesége emelte a fejét. Szeretett volna leborulni a lányai előtt, hogy hódolattal csókolja meg férfibolonditó szoknyájukat és szerette volna odakiáltani az egész nagy társaságnak : — Az én lányaim ezek, akikért holondültok, akikért őrjöngtök, ha ők akarják. Akik tipornak rajtatok, ha ugy akarják, akik uralkodnak felettetek most és mindenkoron. Az én leányaim ezek: vér. az én véremből. — Emma... Aranka... Irén ... Polin ... Ez a négy. Az ötödik lányát kereste, a legfiatalabbat. — Hol van Klára, ismételgette türelmetlenül, hogy nem találta őt a táncolók között. Haragos lett. Ugy tetszett neki, hogy kötelességet mulaszt el a lánya, hogy meghazudtolja őt, az apját, akinek száz szeretője volt, aki száz asszonyt bolondított el. Elindult keresni a leányát, Klárát, a legfiatalabbat, aki két éve asszony már. Befordult a kertbe, mert az jutott eszébe, hogy hátha elvonult valakivel a leánya... álmodozni. Egy kicsit ingadozva ment végig a kert homokos utain. És ebben a percben örült volna, ha a lányát ölelkezve találja valakivel, aki nem a férje, mert mámoros fejével ugy érezte, akkor volna méltó hozzá. A holdfényben egy férfit és egy nőt látott meig egy padon. Azok nem vették észre őt és ő lassan, reszkető óvatossággal ment előre, megnézni, kik azok. A lányát hamar megismerte. Csodálatosan hasonlított a többire.