Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)

1912-04-07 / 82. szám

40 DÉLMAGYARORSZÁG 1912 április 6 Ugyanaz a termet, ugyanaz a csodálatos vörös haj, amit az anyjuktól örököltek, csak épen a szeme volt kék. Lágy nézésű, gömbölyű kék szem. A többi lányé fekete, villogó: az ő szeme. Csak a férfira volt még kíváncsi. Még néhány lépést tett előre és azután megdöbbenve •állott meg. A lánya, Klára, a legfiatalabb a 'férjévejl ült ott összeölelkeczve szerelmesen, a holdfényben álmodozva. Izzadtság lepte el homlokát és valami szorongó érzés fojtogatta. Agyát egyre jobban megzavarta a sok pezsgő és amint összevissza szökdöstek a gondolatai, igy szólt magában. — Ez nem az én vérem. Dühbe jött. Haragosan, konokul ismételgette: , — Ez nem az én vérem. Az udvarról feléje hallatszott a pattogó tüzes zene és ő egyre biztosabban, határozottabban mondogatta: — Ez nem laz én vérem. Mámoros agyával, ugy tetszett, szinte hallja messziről annak a szilaj, tüzes vérnek a csattogását, amely az ő leányainak laz erei ben folyik. Ennek az ereiben, aki képes holdfényben a férje mellett üldögélni, nincs egy cseppnyi sem az ő fekete, lángoló véréből. Megdöbbent. Első percben nem is érezte tisztán, mit jelent az, amit kimondott és csak azután kezdett gondolkozni rajta. Ez nem az én lányom! Kié hát? Soha egyetlenegy pillanatig nem gondolt arra, hogy őt megcsalhatta a felesége, de a mint ekkor kutatva, töprengve nézett vissza a múltba, eszébe jutott két olyan lágy nézésű, gömbölyű kék szem, mint amilyen ezé az asszonyé, akit ő nem tart lányának. Huszonhárom évvel ezelőtt'... Valami jelentéktelen halvány szőke gyerek, egy liusz éves tacskó járt ide hozzájuk. Ö, iá hatalmas Tar Balázs észre sem vette, nemhogy a feleségét féltette volna tőle. De eszébe jutott, hogy akkor nagyon, nagyon elhanyagolta a feleségét, hogy valahányszor hazajött, mindig itt találta azt a kékszemű, szőke fickót. És egyre élesebben látta a részleteket és egyre tisztább volt előtte, hogy a felesége egyszer megfeledkezett magáról. Csak egyszer, mert azután soha többé nem látta azt a szőke gyereket. A napra is emlékezett. Valami eédia asszonnyal mulatott ő akkor két nap és két éjszaka és mindenki látta, mikor •a kocsiján végigrobogott vele az utcán. Elmondták, természetesen elmondták a feleségének ... és akkor történt. Elvitázhatatlanul, kétségtelenül, tökéletes bizonyossággal tudta már, liogy ez ia kékszemű asszony, aki a férjével ül itt a holdfényben, nem az ő lánya. Eszeveszett harag tombolt a vérének minden cseppjében. A harminc évi gőgös bizalom után most egyszerre szabadt rá a megaláztatás, a megcsalattatás és a szerelemféltés szörnyű kinjia. Ezt az egész életet ugy élte keresztül büszkén, diadalmasan, sokszor megalázva, letiporva másokat, de soha meg nem aláztatva, sokszor csalva, de soha nem érezve megesaliattatást, szégyen és nevetség nélkül és most rázuhan ezzel a felfedezéssel ia megaláztatás, a gyalázat, a szégyen, a nevetségesség egész pokla. És épen ezen a napon, amely diadalünnepe kellett volna hogy legyen az ő örökké tartó, diadalmas erejének. Szörnyű bágyadtság lepte meg. Egy pillanatra azt hitte, összeroskad. De azután újra lüktetett a vére erőszakosan, vadul. Egy fiatal fát rántott ki dühében. Azután megfordult és félig öntudatlanul rohant a terem felé. Bent már csend volt. Kártyáztak a férfiak, a nők pedig körülülték Tar Balázs feleségét és fecsegtek. Tar Balázs mámoros, égő fejjel, vérbe borult szemmel lépett be. Nem tudott gondolkozni, nem fontolgatta, mit tesz. A vére kínosan lüktetett a halántékán. Gdlalépett az asszonyok közé ós megragadta a felesége karját. Az asszony ijedten pillantott rá. Régesrégen elfelejtette azt az egyetlen botlást. És Tar Balázs kiszáradt torokkal, rekedten, ott az asszonyok között odakiáltotta feleségének ezt a szomoru, tragikus banalitást: — Megcsaltál, nyomorult. BRÓDY SÁNDOR a legszükszavubb emberek közé tartozik, de pár szava, amit mondott, sokat kifejez: — Én nem kezdtem, én mindig újra kezdem! . . . LENGYEL MENYHÉRT Maga nyitott ajtót és bocsánatkéréssel. kezdte: — Ne vegye rossz néven, hogy egy félig berendezett lakásban fogadom. Pedig hetek óta nem teszek mást, mint Kalotaszegtől Kecskeméten át Budapestig butorkeres-kedéseket, iparosmühelyeket járok. Most jöttem rá, hogy a lakás olyan, mint a színdarab. A premierig, akarom mondani az első fogadó napig, mindig akad még rajta javítani való. Közben a tágas előszobán át a dolgozószobába értünk. Az ajtóval szemközt az ablak előtt áll az íróasztal, amelynek főékessége egy egészen különös lámpa. Egy antik, egyszerűségében gyönyörű bronz állvány, amelyet isten tudja, melyik régiségüzletben kutatott föl Lengyel Menyhért, alakult át tartóvá, amelyre egy barangalaku, jókora nagy pasztellzöld selyemernyő bornl. A könnyű, fehér függönyöktől ugy tiint el a lámpa, mint egy fehér abroszra ejtett óriási, hamvas körte. — Milyen impozánsan szép és milyen intim ez a lámpa. — Ugy találja. Kissé aggódtam, hogy nem lesz-e tulnagy. — Nem. Az Íróasztalnak elég nagy méretei vannak hozzá. Nagyon szép ez aiz állvány. Nini! és a csillár egészen ugyanaz a minta. — Ha tudná, hogy nézett ez ki, miikor mindenféle rozsdás vasak közül kikotortam. Nézzen csak ki az ablakon. Elhuizta a függönyt és egy szempillantás alatt végtelen mesevilágba jutottunk. Egy tejszinü ködvilágba, amelyből ezer és ezer lámpaszentjánasbogár kukucskált ki. Mindegyik iszentjánosbogárniak más-miás szinü fénygallér volt a homloka körül. Azután a meseország bejáratánál egy óriásra megnőtt szörnyű hid, amelyen tüzes, nagy állatok szaladgálnak ... A gomolygó, sürü levegőben apró, gömbalakot hordozó nyúlványok mozogtak, mert csaknem azok voltak az emberek ... — Különös ugy-e az ott messze és odalenn, — mondta halkan a példátlan sikerét oly szerényen hordozó, olyan egyszerűnek és elragadóan finomnak megmaradt Lengyel Menyhért. — Nem tudok betelni vele. Mindennap százszor fedezem föl magamnak ezt a Dunát, ezt a hegyet, ezt az eget. Leülök dolgozni és rajtacsípem magamat, hogy nézek, újra nézek és ismét mást látok. A világnak is más lesz az arca, ha az ember a saját maga lakásából, a maga külön ablakából, a saját izlése szerint készült ifolőilből nézi. Milyen óriási ut volt ez a butorszalonban bérelt ágytól Párison át eddig az Íróasztalig. — Erről beszéljen, kérem. És mig bejártuk az egész lakást, a valódi antik empire-stilü hálószobát, a szalónt, a melynek minden darabja egy művészi tanulmányra volna érdemes, Lengyel Menyhért halkan mesélt. — Nemsokára regényben fogom ezt megírni ... Tizenkét esztendős voltam, mikor az első dühösen függetlenségi versem nyomta táisban jelent meg egy miskolci lapban. Al. kortól kezdve irónak készültem. Különben a mióta az emlékezetemet tudom, mindig iró akartam lenni. Ahogy az érettségit letettem, kijelentettem otthon, hogy most fölmegyek Budapestre és ott iró leszek. Persze, hallani sem akartak róla, de mikor látták, hogy itt minden ellenvetés hiábavaló, adtak tizenöt forintot az útiköltségen kivül. Én tehát elindultam tizenöt forinttal a zsebemben a világot meghódítani. Egy rokonommal utaztam, aki még az uton elcsalt tőlem, nyolc forintot. Laktam a többek közt egy butorszalonban. Öten béreltünk itt ágyat, amelyek aszerint változtak, bogy napközben kiét vásárolták meg. Egész nap jártam a várost, mert a lakás nappal természetesen üzlet volt. Mikor azután leengedték a redőnyt, mi hazamentünk. Az óriási butorraktárban a legfantasztikusabb álmokat szőttük. Én darabokat irtam, amelyet eljátszottunk. Közben egy „Népvezér" oknü lapban irtam bőszen függetlenségi verseket. Vérszomjas hazafi voltam. A „Népvezér" szerkesztője harminc forintot igért, de egy garast sem adott. Csak később tudtam meg, hogy az egész vállalat egy csaló bandáé volt. A hét forintom már regen elfogyott. Éheztem, nyomorogtam a leghallatlanabb módon. Megálltam ós meszsziről bámultam az irodalmi kávéházat, a melynek ajtaján ki-bejártak a „nagyok". Hogy Csodáltam őket isten... írtam egy hosszú költői elbeszélést és beküldtem az „Uj Idők"-nek ... Azontúl minden héten eljártam az Andrássy-uti hirdető táblához megnézni a szerkesztői üzeneteket. Nem volt annyi pénzem, hogy bemenjek egy kávéházba megnézni, vagy hogy megvehessem ia lapot. Szerencsétlenségemre az oldal befelé volt fordítva ... Nyolc hónapig tartott ez a Kálváriajárás, amelyet nem akarok részletezni. Akkor összerogytam testemben-lelkemben, haizamentem Kassára... Hivatalt kaptam és hivatalnokoskodtam, ujságiróskodtam Kassán tiz éven át. örökös lelki harcok vajúdtak bennem, Pestre vágytam, előre, előre akartam menni. Mikor a Nagy fejedelmet megírtam, megmutattam a kassai direktornak és nem találta elfogadhatónak ... Hegedűs Gyula kitűnőnek találta, de a Vígszínház igazgatósága nem fogadta el és kísérletezésnek találta Beöthy is. Hevesi Sándornak délben adtam át a darabot, délután három órakor már megegyeztünk és két hét múlva a Thália bemutatta. A többit már tudják ... Igen, a többit tudjuk és ami még ezután következik, sejtjük ... Milyen csodaszép írások fognak kivirágzani ebből a művészi, férfiasan szép és mégis otthoniasan lágy környezetből, amelybe Lengyel Menyhért egészen beleszerelmesedett. — Minden darabban külön gyönyörködöm. Imádom ezt az otthont, amelybe az idegem az oly rettenetesen megunt hotelszobák után eljutottam. Hogy szeretek itthon lenni! Milyen kedvem van itt ülni és irni. Ezer és ezer tervem van. Most, most fogok én dolgozni! MOLNÁR FERENC Hosszú kutatás után a Szabadság-kávéházban sikerült fölfedezni Molnár Ferencet. Mikor meghallotta, hogy néki itt most nyilatkozni kell, olyan boldogtalan lett egyszerre, .mintha a világ minden fájdalma szakadt .volna szellemes, okos ifejére: — Ne, csak azt ne, az Istenért! . . . Nézze üljön le és beszélgessünk. Tudja mit, beszéljünk inkább önről. Mondja el ön nekem, hogy hogyan kezdte a pályáját . . . Jó? . . . — De kérem . . . — Ne . . . ne . . . Nézze, egész szerencsétlenné tesz . . . Irtózom az ilyesmitől. Biró Lajos közbeszólt: — Nézd, nem is olyan szörnyű az eset. Látod, engem is megkérdeztek . . . — És te mit mondtál? — Én . . . én . .. nem mondtam semmit... — Hm . . . Nagyszerű ... És én mondjak! . . . — Jó, de én megígértem, hogy megírom....