Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)

1912-04-07 / 82. szám

1912 április 6 DÉLMAGYARORSZÁG 13 litteraturában. Gárdonyi elfogultság nélkül nézheti ezt a harcot, mint aki fölötte áll e máról-holnapra váltakozó külömböző irányzatoknak és divatoknak. Érdekes, hogy ez az iró, aki a reális élet meglátásának olyan pompás remekeit adta novelláiban, regényeiben s szindaiabjaiban nem szereti a piszokban turkáló naturalizmust. — Nem tudom megérteni a mi fiataljaink közül azokat, akik ha egy palotába lépnek, nem a festményeket látják meg, hanem nyomban a sötét szögleteket., a köpőláda környékét fürkészik. Ezek a naturalisták a paraszt életében is csak az alacsony ösztönbk garázdálkodását veszik észre. Pedig a paraszt nemcsak káromkodik és szeretkezik, de fütyürósz és nótát is költ. Miért kell csak az egyiket meglátni, a másikat nem. A Zola aljas francia parasztja ép oly hamis és torz alak, mint a régi magyar népszínmű érzelgö betyárja . . . — Azután nem szomorú, liogy a mi fiatal, tősgyökeres padupesti irónemzedékünk nem ismeri és nem szereti a természetet, köteteket végig olvashat tőlük az ember, sehol semmi nyoma, hogy a természet valóban meghatotta volna őket. Gárdonyi nem is volna igazi egri polgár, ha vendégeit bucsuzóul nem a maga-szüretelésü borával kínálná meg. Szives szó közben tölti meg a poharat s várja, mit szólunk a „vinkóhoz". — Azt elhiszem, hogy jobbat ittak már, de drágábbat aligha. Két esztendővel ezelőtt rossz idő járt az egri szőlőkre, mindent elpusztított a peronospora. Négyszáz forintba került a magaménak a megmunkáltatása s száz liter bor lett az eredmény. Igy fizet a magyar Írónak a sors, ha a maga mestersége mellett szőlőgazdaságra adja a fejét. — Óvakodjanak a szőlőtől — teszi hozzá mosolyogva — mert a szőlő talán még az irodalomnál is hálátlanabb ... — y i — A Napkirályné, a Cárnő és Krikay bácsi. (Saját tudósítónktól.) A Lipótmezőn jártunk. Ezerháromszázat láttam az élő halottak közül. Ezerháromszáz embert egy délután, akik közül mindegyiknek más és más rögeszméje van. Olyanok voltak — az Isten bocsássa meg ezt a hasonlatot — mint a megkergült birkák egy csordában. Henteregtek a poros udvaron, keringtek, ődöngtek, üres szemekkel bámulták a semmit, hebegtek, dadogtak, állati hangon üvöltöztek. Rémes, hogy milyen állat az ember, ha a nagyszerű gépezetben meghibban valami. Három volt a legérdekesebb a "legkevésbé, szánnivaló köztük : A „NAPKIRÁLYNÉ" Szép elegáns szalonjában, a drágán fizetett külőnosztályon, ült a napkirályné, körülötte udvarhölgyei, az az holdjai. Mikor közeledtünk hozzá, gőgösen elfordult. A kisérő doktor, aki udvariasan kalauzolta a társaságot, megállt a háta mögött három lépésnyi távolságban tőle. Mélyen meghajolt. — Fenség, alázatos szolgája .. . — Mit akar? De nem fordult vissza. — Megengedi, hogy hődolatunkat bemutassuk. Visszafordult. Egészen fiatal arca volt, amelyet ízlésesen koronázott a Stuart-Mária frizura. Elegáns öltözékében, fenséges tartásával meglepő benyomást keltett és ha erősen kitágult pupillái, keskeny szája körül a megmerevedett mosoly nem tette volna olyan idegenszerűvé, olyan riasztóvá arcát, azt lehetett volna róla hinni, hogy egy odatévedt királykisasszony. Kegyesen bólintott, de rögtön visszahelyezkedett előbbi tartásába; Örvendek, hogy megjelentek jtten, — Köszönjük, fenség. Boldogok vagyunk, hogy ránk sugároztatja ragyogó fényességét. — Szivesen, hisz én vagyok a fényforrás és hőforrás ... Én vagyok a napkirálynő, aki megkoronázta a világot. Büszke öntudattal hangsúlyozta szavai után hirtelen megfordult. — Mehetnek, — szóit vissza . . . És menni kellett. Elfoglalta trónusát — az ablakmélyedóst. A CÁRNŐ A cárnő egy lugasban ült. Óriási vörös legyező volt a kezében, amelyet előkelően befelé görbített karral tartott és ugy legyezgette magát lassú mozdulatokkai. Ezek a mozdulatok jellemezték a nagy, kövér, fekete asszonyt, akinek fején szóles karimájú, vörös rózsás kalap bigyeszkedett. Mintha csak a szinpadon látott volna valahonnan a hátsó sarokból sleppes ruháju álhereegnőket, akik a magukra mázolt előkelőséget abba a rosszul ellesett mozdulatba öntötték. A cárnő, akinek összes előkelősége a vörös legyezőjébe szorult, különben igen tiszteletreméltó, derék asszonyság, olyan, mint egy jobb ruhába öltöztetett gazdasszony. Nagy tokája kedélyesen rezeg, amig kegyesen elfogad bennünket. — Alázatos szolgái vagyunk. (Jóakaratú bólintás.) — Köszönhetik is, hogy elfogadni méltóztattam magukat. — Köszönjük, felség. — Az igaz, hogy fenség vagyok. Husz országnak vagyok koronás királynője. Az én nagybátyám az orosz cár . . ! — És melyik országoknak az uralkodónője, felség? — Franciaország, Németország, Angolország, Svédország és a többié, mindé. — És most itt nyaral, felség? — No . . . Ugy . . . Engem most idezártak az ellenségeim. Itt akarnak tartani, amig meghal a nagybátyám, a cár. Engem akarnak már az ő életében kinevezni, azért csukatott ide. Be akarták nekem beszélni, hogy ón bolond vagyok. De most már kiszabadítanak a hiveim. — Ha kiszabadul, felség, remélem, megajándékoz engem egy országgal ? Fölényesen nevetett: — Igy akarnak engem becsapni. Nagyon jól tudom, hogy azt az embert az ellenségeim bérelték fői. Ha ón most azt mondanám, hogy odaadom az országot, persze rögtön bezárnának a bolondok házába. De én okos vagyokÉn tudom, hogy egy országot nem lehet csak ugy elajándékozni. Éa tudom, hogy ahhoz népeim beleegyezése kell. Ha ők akarják, jól van^ nem bánom. — És nekem mit ád fels 'g? — Semmit. Miért adjak én maguknak ajándékot. Fizetek minden évben tízezer forintot, mint udvari orvosnak. Elégedjék meg vele . . . Még a kert túlsó végéről is láttuk a vörös legyező ingerült röpködését.. . KRIKAY BÁCSI ... — Eljöttünk hozzád világszellem, egyenesen Londonból, mert odáig jutott nagy híred, hogy lábaidhoz borulhassunk . . . Panyókára vetett rövid kabátjában, makra pipájával borostás bajusza alatt, borvirágos orrával, afféle kedélyes, falusi kántor benyomását kelti.. . ••• ••• — No, annak nagyon örvendek, hogy Londonban már hallanak rólam. Ott volt egy kollegám, a Sekszpir. Az is világszellem volt. Most én következtem ... Én vagyok a világszellem... Egy évezred száll a sírjában . . . És pattognak a hexaméterek, jambusok és daktylusok pattogó összevisszaságban .. . — És mond, világszellem, hol vannak nagy alkotásaid ? — Elzárva tartom őket, Most irom a nyolcvanhatodik füzetet, Ugy fogja beragyogni a világszellem fénye az egész emberiséget, mint a Jézusé. Eddig volt egy Messiás és lészen még egy. Itt van mindjárt egy. (Ujabb daktylusok, jambusok, stb.) Kurta, kövér lábával üti a taktust és most ismét olyan a hangulat, mint egy kicsit pityókás falusi kántor körül. A világszellem különben senkinek sem árt és ha nem volna meg az a rossz szokása, hogy a csöndes járókelőkre méltóságosan rászól: „Hódoljatok a viiágszellemnek" 1 Akkor nyugodtan útjára engednék . . . Igy azonban biztos helyen őrzik Shakespeare utódját, aki most a nyolcvanhatodik füzetet írja . . . Nagyon boldog bolondok ők miud a hárman. Egy világ fölé emelkedett meghibbant agyvelejük és ugyan hányan érik ezt meg józan fejjel? Egyesüljenek-e a szegedi jótékony egyesületek? Szegedi úriasszonyok nyilatkoznak a jótékonyságról/a jótékonyság terén megvalósítandó intézményekről és arról, hogy egyesüljenek-e a szegedi jótékonysági egyesületek. (Saját tudósítónktól.) A társadalmi fejlődés, az ipari és kereskedelmi élet forgataga mind élesebb határvonalat ékel a társadalmi osztályok közé. Amennyire fejlődik a tőke, ugyanabban az arányban fejlődik a nyomor is. Hogy az ismert természeti hasonlattal éljünk, minden fénynek van árnyéka. Mennél jobban vagyonosodnak egyesek, mennél nagyobb a gazdasági fejlődés, annál nagyobb a nyomor is. Az élet harcában csak az erősek, az életre, a harcra edzettek állhatnak meg. Csak azok érvényesülhetnek, akikben meg van a rátermettség, az intelligencia, a tudás, akik rendelkeznek azokkal az eszközökkel, amelyek az életre, a vagyo* nosodásra, vagy legalább is a megélhetésre képesítenek. Akikben hiányzik ez az „életre valóság", az elbukik az élet harcában. És sokan, nagyon sokan vannak azok, akik elbuknak ebben a harcban, akik nem tudnak megélni a maguk tehetségéből, akik csak Ínségben tengődhetnek és 'akik rászorulnak tehetősebb embertársaik jóindulatu támogatására, adományaira, mert különben még a legszükösebb, a legínségesebb módon sem képesek magukat fentartanf. És nagyon hagy, óriási azoknak a tábora, akik kegyelemre, segítésre szorulnak. A proletárok óriási serege ez az Ínséges tábor, amely annál inkább növekszik, mennél jobban haladunk a technikai fejlődés utján. E bajnak íőoka kétség kívül a társadalom berendezésében rejlik. A társadalmi viszonyokra vezethető vissza, annak rideg, szer» vezetlen beosztása okozza, hogy oly sokan nem képesek megtalálni az életben az őket 'megillető' helyet. És épen, mert oly sok ember nyomorúsága a társadalom bűne, — a társadalomnak kötelessége, hogy a nyomorgók, az ínségesek, a védtelenek helyzetét javitsa, fájdalmukat enyhítse, és haladásukat elősegítse. Ennek igazságát érteti meg velünk a józan ész és érezteti velünk a romlatlan, érző sziv. Világszerte mindenütt, ahol nagy a fény — és nagy az árny, vannak nagy filantrópok, humanisták, akik alapvető módon, horribilis összegű alapítványokkal igyekeznek enyhíteni a nyomorgó emberiség sorsán. A nyomorgók balsorsa kiváltotta a jobbak rokonérzését, fölkeltette maga iránt a r*<<.