Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)
1912-04-07 / 82. szám
12 — a Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesületének kebelében. Ez kissé különösen hangzik, de azért van benne ráció. A magyar szőlősgazdák harcot indítanak a — pálinka ellen. Tiszta, jó és olcsó bort akarnak nyújtani, azzal a korlátozással, hogy a mértékletességi egylet tagja naponta csak egy litert fogyaszthat, hogy ellensúlyozzák a leggyilkolóbb alkoholnak: a pálinkának óriási mértékben való fogyasztását hazánkban. Kitűnő bortermelő ország vagyunk, hát igyók a magyar jó, tiszta és olcsó bort, s ne gyilkos és drága pálinkát. Bizonyára ez is üzlet, mint minden ezen a világon, de ha tényleg, hamisítatlan, jó és olcsó szőlőnedvet kaphat boralakban a magyar s ha már innia kell, hát inkább igy igyék! (ÁLLAM ÉS TÁRSADALOM.) Az emberek isznak, tehát az államnak egyik legnagyobb jövedelmi forrása az — alkohol. Az emberek dohányoznak, tehát az állam egyik legnagyobb jövedelmi forrása a — dohány. S olyan forradalom még nem volt, mint amilyen keletkeznék, ha az állam egy napon az összes vendéglőket, korcsmákat, pálinkás boltokat és dohánytőzsdéket egyszerűen becsukatná. Mert ez nem történhetnék meg csak ugy „egyszerűen". Eltekintve attól, hogy az állam nem bolondul meg máról-holnapra: nem mond le „humanizmusból" legnagyobb jövedelmeiről (hiszen viszont ezekkel humánus intézményeket is létesít és szolgál), az emberek kénytelenek volnának második természetökké vált szokásaikról hirtelen lemondani. Csak egyszer élünk s bizony hozzá még elég rövid is ez az élet, hát még csak ne is ihassunk egyet-egyet s ne is dohányozzunk?! Az alkohol- és dohánynélkiili társadalom utópia. Az állam nem kivámja, de talán nem is kívánhatná, hiszen nem dhitja maga. a társadalom sem. Az alkoholellenes mozgalmaknak tehát magából a társadalomból kell kiindulniok s az államnak csak támogató szerepe juthat, mint pl. Svájcban, ahol az alkoholadóból befolyt jövedelem egytizedét alkoholellenes mozgalmak és tébolydák segítésére fordítják. (Alkoholzentel.) A társadalomnak kell küzdenie az alkohollal való visszaélések ellen, erkölcsi ráhatással, az ivási szokások (s így kényszerek) csökkentésével s mondjuk, hogy nem méreg a jó bor, a jó sör, alkalomadtán egy-egy pohárka konyak, hanem orvosság: hát legyen orvosság, nyujtsuk ám az elismerés babérját neki, de maradjon is orvosság, már pedig olyan „orvosság" a világon nincs, amelyből ki-ki tetszése szerinti mennyiséget a legnagyobb mértéktelenséggel is önthet magába. Rosegger Péter, a németek kisebb-kaliberű Mikszáthja, egy pohár rajnai bort naponta léleküditőnek, gyógyszernek tekint, de csakis ennyit, soha többet és óva inti népét, hogy ne essék az alkohol gyilkos karmai közé. Ki vetne azért magára keresztet, hogy egy derék, munkás férfi délelőtt egy-egy pohár sört, ebédhez, vacsorához egy-egy ásványvizes vagy akár tiszta bort is űrit, ha szervezete birja, ha idegeit nem bántja? Az ilyen bizony nem iszákos, még csak nem is alkoholista, hanem egyszerűen természetes, józan mértéktartással élvezi azt, amit az élet ily alakban is élvezeteset nyújt s ami lelkének-testének meg nem árt. A részegen hentergők kedvéért ezektől nem követelhetjük, hogy mondjanak le az alkoholról a példaadás kedvéért. Az iszákosokra ezek a példák ugy se hatnak. (AZ ALKOHOL BETEGEI.) Természetesen egészen másként áll a dolog, ha az alkohol nagyobb mennyiségben való rendszeres fogyasztása megrögzött szokássá s később betegséggé fajul. Ezt a megszokást lehetőleg meggátolni kellene s ezt a betegséget gyógyítani kell. S az alkoholizmusnak van is egy, egyetlen egy gyógyszere: a teljes absztinencia. Akinek a szesz egyszer annyira megártott, hogy annak betege lett, annak egészen tartózkodDÉLMAÜYARORSZÁÜ nia kell minden szeszes italtól. Mert az ilyen, ha ki is gyógyult, többé egy pohárnál megállani nem képes. Az az egyetlen egy pohár már felkorbácsolta idegeit s ezek „csillapítóul" a második és a többi pohár után nyúlnak. Egy svájci közmondás szerint: az ember először egy pohár szeszt ragad, azután még egyet s azután — a szesz ragadja magával az embert. Kivált a már egyszer volt — alkoholbeteget. Az alkoholizmus betegeit pedig izolálni kell a társadalomtól. Mert ezek veszedelmesek önmagukra s hovatovább hozzátartozóikra is, mert mindinkább hasznavehetetlenek. Addig várjunk, amíg bünt követnek el?! Bármily csúnya is a nyavalyájuk, de betegek s aki beteg, azt gyógyítani kell. Az fekély az egészséges társadalom testén, mely innen eltávolítandó. S mely sok esetben még meg volna tisztítható, meg volna menthető a munkástársadalom részére. (KÓRHÁZ VAGY TÉBOLYDA.) Nálunk az alkoholizmus betegei részére külön intézetek még nincsenek. Vagy kórházba, vagy tébolydába kerülnek. Az előbbi helyen csak rövid ideig tartják őket, amig részegségük, trémoruk megszűnt, a tébolydákban néha aránylag hosszú időt is töltenek (Svájcban az alkoholellenes menhelyen önként jelentkezőnek is alá kell irnia, hogy legalább egy esztendőt fog ott tölteni), de a legnagyobb részük még igy is hamarosan visszaesik, mert nálunk különben is nehéz biztos kenyeret adó állást nyerni s-Kivált annak, akinek egy ilyen állást betegség miatt már el kellett hagynia s mert a társadalom minden „gyógyult" bizonyítvány dacára nagyon elfogult az illyen volt-betegekkel szemben. Az a néhány forint, melyet a „gyógyult elmebetegeket segítő egyesület" részéről a tébolydából elbocsátott kigyógyult álllamköltséges volt-alkoholistának nyújtanak, csak igen rövid időre elegendő s ha azután — még mindig nincs alkalmazása: pumpolni, koldulni kénytelen, a nyomor elöl -— beteg hajlama folytán — az alkoholhoz menekül és — ha szerencsés —- visszakerül a tébolydába, iha nem: toloncházba, esetleg börtönbe vagy künn az életben végképen elzüllik, ö lesz már korahajnalban a pálinkásbolt vendége, ahol télen legalább fűtve van s ahol elülhet órákhosszat is. Ezekről a gyógyult elmebetegekről, volt-alkoholistákról kellene nálunk valami egyesületnek gondoskodnia, hogy miunkát kapjanak, mert a mostani egyesületeink csak jó tanácsokkal látják el őket, hogy ne igyanak és dolgozzanak, de munkához nem juttatják, talán nem is juttathatják őket. Látogatás Gárdonyinál. (Kiküldött munkatársunktól.) Dobó városában, mintha még most is a nagy ostrom fáradtságait pihennék. Nyoma sincs itt annak a nyugtalanságnak, mely mostanában Budapest ideges lelkét költözteti szót az ország még oly eldugott részeibe is. Még a vasút szörnyeteg tenyeréből is csak egy tapogatózó kis uj' nyúlik idáig, egy jámbor vicinális sínpár, amelynek Egeren tul nincs folytatása. De ha az ember csöndességet keres, vagy elmélyedésre késztető nyugalmat, ne is menjen tovább, itt bőven megtalálja. A város közepén, mintha csak ennek szemléltetésére hagyták volna meg a mélázó török minaretet, az előkelő és exotikus magányosságnak ezt a kőből rakott szibolumát az alacsony polgári házak között. Nem jellemző dolog, hogy az egész országban úgyszólván sehol semmi se maradt meg a török uralom emlékeiből a pusztuláson és romokon kivül, csak itt Egerben ez a karcsú torony. Az egriek nemcsak, hogy le nem rombolták, de a mult század elején, mikor erősen omladozni kezdett, még restauráltatták is. Mint egy felkiáltó jel, mint egy fehér határkő, ugy áll most itt, egykori partvonalán annak a nagy árterületnek, melyet a 1ÖÍ2 április 1 hóditó izlám valamikor Magyarországból elbontott. Mit érezhetne egy konstantinápolyi, vagy szaloniki-i ifjú török ez előtt az emlék előtt. Körülbelül olyasvalamit, mint mi magyarok szent Gallenben, vagy Krakkóban Báthory István koporsója mellett. A bires egri várnak csak egy-egy téglából hányt sánca komorodik még itt-ott a hegyoldalban, de a régi törökbástyák fölött is mindenütt szőlőkarók erdeje tüskézi a lankákat. A szakadékokban, ahol valamikor annyi piros vér patakzott, most piros bort érlelnek a tőkék s a bástyakapuk helyett tágas pinceajtók ásitanak az útra. Ha innen lepillant az ember a városra, messze nagy vidék kitárul előtte s látni, hogy a Mátra völgye ugy tartja szelid, nagy tenyerében Egert, mint az öreg ember a gyermekjátékszert ... Itt lakik Gárdonyi Géza, itt él, itt dolgozik, innen nézi a világot s csak nagy néha mozdul ki hazulról, akkor se hosszú időre. Jóformán maga sem tud számot adni róla, hogy mi vonzotta Egerbe. Se családi, se ifjúkori emlékek nem kötik ide, se régi kedves barátság, vagy ismeretség s mégis itt telepedett meg. Csak ugy ide tévedt egyszer s jártában-keltében megállott azon az uton, mely a várostól a szőlőhegyek felé kanyarodik. Betege volt akkoriban Budapost lármájának, lázas atmoszférájának, futkosó embereinek s menekült előlük valami csöndes zugot keresve. Amint innen a hegyoldaltól végighordozta tekintetét a nyugalomban pihegő tájon, ugy érezte, hogy itt meg lehet pihenni. Igy lett egri polgárrá és háztulajdonossá . .. A Gárdonyi-ház külső tekintetre roppant egyszerű, igénytelen épület, nem palota, még csak nem is kúria, inkább afféle kis polgári hajlék benyomását teszi fehérre meszelt falaival, az útra néző két nagy ablakával, gerendaoszlopos tornácával és pirosra festett rácskeritésével. Igy kivülről ez a ház apró kis szobákat rejtett ripszgarniturával, a szegletbe akasztott aranykeretes tükörrel és a kis asztalon fényképalbumokkal .. . De amint az első szobából benyitunk, nagyszerű tágasság fogad bennünket. Voltakópen egyetlen terem az egész ház, de ez aztán akkora, hogy egy budapesti négyszobás lakás mindenestől bőven elférne benne. A terem két ablaka az udvarra nyilik, a falakat körös-körül hatalmas könyvszekrények támogatják, csupa könyv a padlótól a mennyezetig mindenütt, amerre csak néz az ember. A terem belső részében, mint a templomban az oltár, széles Íróasztal, előtte pihenő kerevet és hatalmas bőrfotelek. Az Íróasztalra felülről árad a világosság, a mennyezeten az üvegházak fedeléhez hasonló jókora ablak van, mely a háztetőn keresztül kapja a fényt. Ezt azért kellett igy csináltatni, mert odalent az öt egri templomban tömérdeket harangoznak s miután a ház körülbelül egyszinten fekszik a tornyok magasságával, a harangszó oly erővel verődik idáig, hogy Gárdonyinak, ha tököletes csendet akar, sokszor az udvarra nyiló ablakok fatábláit is be kell zárnia. — Ha ezeket becsuktam — magyarázza szelid mosolylyal — ugy érzem, mintha a tenger alá sülyedtem volna s valami viz alatt járó hajón laknék. De hozzám persze felülről mindig benéz az ég . . . Ez a nagy elzárkózás, a csöndnek és magánynak ez a nagy szeretete azonban nem jelenti azt, hogy Gárdonyi bújik az emberektől s nem törődnék a világ folyásával. Ellenkezőleg, nincs nála szivesebb házigazda, a helyét is megtörli a vendégnek, de tele van friss és mohó érdeklődéssel az irodalom minden jelensége iránt, figyelemmel kisér és ismer minden uj tehetséget s minden mozzanatot abban a nagy harcban, melyet odakinn, messze innen az ellentétes áramlatok vívnak egymással a mai magyar