Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)

1912-04-07 / 82. szám

8 DÉLMAGYARORSZÁG 1912 április 6 de ami reám különösen hatást gyakorolt, az volt az ő nyájas kedvessége, melylyel velemszemben viseltetett.' Észrevette rajtam a but, a bánatot, feltűnt neki magambavonultságom, szótlanságom és egész szomorú viselkedésem és többizben faggatott annak oka után. Elmondtam neki életem történetét. A leány erre persze rögtön kapott az alkalmon és mindenféle vigasztaló, hízelgő és mézes-mázos beszédeivel igyekezett velem elhitetni azt, hogy feleségem nem szeret, hogy van valaki közöttünk, aki neki kedvesebb mint én s felhasználta elkeseredett helyzetemet a saját javára, ő — úgymond — egy ilyen férjjel, mint én vagyok, elmenne még a világnak legsötétebb végére is, ugy tudna engemet szeretni. A nőnek szép, vigasztaló szavai persze nem maradtak rám hatás nélkül. Kezdtem már felejteni lassanként nőmet és már már azon is járt akkor elmém, hogy tán e nő az, akit kerestem min. dig, aki megjelent álmaimban, de megtalálni csak most tudtam és már azon gondolattal is keztem megbarátkozni, hogy magamévá teszem e nőt, bár helyzete távol helyezi őt tőlem, de kiemelem őt a sárból, a szennyből ós oldalamra ültetem őt, hites nőmmé teszem. De dacára ennek) az első nőm iránti szeretet lángja csak mindig fel-felcsapott, újra meg újra visszaemlékeztem reá, kisgyermekemre és ilyenkor valami benső hang figyelmeztetett a kötelességre, mely engem e nővel szemben ós gyermekemmel szemben terhel. Mielőttt egy oly lépésre ragadtattam volna magamat, mely azt mutatta volna, hogy megfeledkeztem férji és apai kötelességemről, még néhány izben felkerestem nőmet leveleimmel, sőt egyizben magam utaztam fel Egerbe, hogy kérjem őt arra, hogy változtassa már meg tervét és jöjjön velem. De nőm csak keményen kitartott szándóka mellett és engem egészen hidegen utasított el, elvéve már most utolsó reményemet is arra, hogy családi életeme^ mógegyszer a rendes mederbe szoríthatomFájó szivvel bár, de visszajöttem Temesvárra, most már azon határozott szándékkal, hogy a leányt magamhoz veszem, vele lakom és a beadandó válóperem elintézéséig csak háztartásban azután pedig házastársi viszonyba lépek vele. De a válóper megindításával megelőzött engemet nőm, ki azt mindjárt Egerből való távozásom után megindította. Én pedig tudomására hoztam leendő nőmnek szándékomat és tervemet, amely úgyis az ő leghőbb kívánságát képezte, kifizettem a fürdőben volt tartozását és egy lakást rendezve be magunknak, most már közös háztartásra léptem vele. Hiába rajzolták elém a bekövetkezendő rossz jövőmet e nővel, hiába vetették szememre a szégyent s hiába jósolták meg nekem a legkínosabb házas életet ilyen nővel, nem volt erőm ahhoz, hógy e nőtől megváljak, ki vezércsillagom, ideálomként lebegett szemeim előtt, sőt szembeszálltam szülőim akaratával, testvéreim kérésével ós azoknak egyenesen ellentmondva, mi több, velük valóságos harcba lépve, követtem érzelmeim kiszabta útját. Azonban nőmmel Temesváron lakni nem akartam de nem is tudtam volna, mert ott mindkettőnket — engem mint meglehetős jómódú, tisztesságes család sarját, őt pedig mint ez erkölcsiség utolsó fokán hágót — mindenki nagyon jól ismert, sőt nem ritkán ki voltam téve a leggunyosabb megjegyzéseknek is. Ezért jöttem el onnan Szegedre — meg rokonaim miatt is. Itt azután sikerült egy állást elnyernem, ahol havi 170—180 korona jövedelemmel voltam alkalmazva. Csakhogy nőmnek ez az élet nem volt inyóre. Váltig azt hangoztatta, hogy vegyünk át egy éjjeli mulatót, amit én persze határozottan elleneztem, mert nem akartam becsületemet'és e nő által már amúgy is tönkretett hírnevemet egészen aláásni. Végre engedve ezen aljas kívánságának is^ fiiadtam Pesten az üzletet és eljöttem Temesvárra bátyámhoz, ahol bátyám nekem már részvételt biztositott egy szép jövedelmet igórő vállalkozásban. A feleségemmel megállapított közös terv az volt, hogy ott bátyám utján szerzek majd oly összeget, amely egy ilyen éjjeli üzlet megszerzéséhez szükséges. Engedve tehát nőm akarátnak, eljöttem Szegedre, hngy érdeklődjem ily üzlet iránt. S az alkalom csakhamar kínálkozott is egy ilyennek megszerezhetésére, mert éppen akkor halt meg a Galamb utca 4 számú éjjeli üzlet tulajdonosa Erdélyi. Az özvegy öregasszony nem akarta azt tovább vezetni egyedül, igy hát eladási szándékkal járt kelt a városban. Én ezen üzletet feleségem intencióival megfelelőnek véltem, referáltam neki eljárásom eredményéről és el is jöttem vele együtt azt lefoglalózni, ugy hogy még ugyanazon év (1904) november hó 22-én át is vettük. Az üzleti jog persze, erkölcsrendészeti törvényeink értelmében, csak nőm nevén lehetett s igy én a lakást bútorokat és minden egyéb tulajdonunkat is az ő nevére írattam, mert elöször is halvány sejtelmem sem volt akkor még aljas tervéről, azután meg nem tudtam volna őt a bizalmatlanság ilyetén kifejezésével megsérteni, hogy ne Írassak nevére mindent. Igy tehát minden rendben lett volna már most, de ezzel egyidejűleg lényegesen megváltozott nőm is. ő ki eddig tárt karokkal várt engem haza, ki mézes-mázos szavakkal ringatott engem boldogságomban, hirtelenül hideg és egészen közönyös lett irányomban. De ezt csak az üzlet vezetózével járó nagy elfoglaltságnak tulajdonítottam, de mégis tudakozódtam több izben, hogy mi az oka ennek. Panaszkodtam neki, hogy nem tudom miért, de nem érzem már magamat olyan boldognak, mint amilyennek eddig éreztem magamat. Erre ő mindig csak azzal felelt, hogy bizony nem is leszünk boldogak addig, amig nem leszek neki az esküdt férje és nem térek ki zsidó hitemből a keresztény hitre. Meg is esküdtem vele polgári uton, egyházilag nem, mert hiszen nem voltunk egy hitűek. De ezzel ő nem érte be, hogy neki becsületes tiszta nevet adtam. Ki kellett keresztelkednem hitemből is, amit pedig mindenekfelett becsültem, s áttérni a keresztény vallásra. Meghoztam neki ezt az áldozatot is, bár nehezen, meggyőződésem ellenére, de hiába, ismét csak nőm akarata volt, melyen az én akaratom fegyverei megtörtek, Mikor igy céljait ós törekvéseit szép egymásutánban elérte ós végcéljához közeledni gondolt, egészen megváltozott. Az eddigi rideg, közönyös viselete durvasággá, mondhatni állatiassággá fajult. Nekem egy nap Makón volt dolgom. Kimentem a vasúthoz, ahová feleségem is a legnagyobb szivólyességgel kisórt el, s ahol ő nekem még azon ígéretet is tette, hogy holnap ha vissza fogok jönni, akkor meg fog engemet várni. Megérkezve Szegedre, csodálatomra nem találtam nőmet a vasútnál, de azért mit sem gondolva mentem haza. Éhes voltam és kértem vacsorát, amire ő egészen ridegen azt felelte, hogy nincsen. Erre én el akartam menni valameljik vendéglőbe, hogy egyek valamit, de ő ezt a leghatározottabban megtiltotta nekem. Elkezdettt velem kiabálni a leányok előtt, amire persze most már én sem maradhattam hallgatag, hogy a dolog annyira jött, hogy a keletkezett harcban ismét ón maradtam a vesztes, feleségem a hajsütővassal bezúzta fejemet és utána a vérző sebet még egy bottal is ütötte. Amfkor reggel felébredtem, a legnyugodtabb hangulatban, szép szavakkal igyekeztem én őt kibékíteni. Előhoztam neki, hogy ez nem élet egy házaspárhoz illően, mint kutya macska folytonos veszekedéssel. Erre ő rögtőn kapott az alkalmon ós azt az ajánlatot tette nekem, hogy hagyjam őt magára. Egyezzük meg és váljunk el. ő átadja nekem az éppen kéznél levő pénzt — 600 koronát — én pedig a kir. közjegyző előtt egy okiratot irjak alá neki airól, hogy tőle soha többé semmi követelni valóm nincsen. Én akkor annyira le voltam sújtva a történtektől, hogy nem is tudtam, hogy mit teszek. Beleegyeztem ebbe is. Este amint bánatomban ültem a kávéházban, egyszer csak kiszólít a pincér, hogy egy nő van kint, aki beszólni óhajt velem. Roppantul csodálkoztam ezen, mert olyan nő ismerősöm Szegeden nem volt, akiről feltételezhettem volna, hogy még a kávéházba is utanam jön ós nem is akartam kimenni azt mondva a pincérnek, hogy bizányára tévedés van a dologban. De a pincér másodszor is jött, most már azzal, hogy feleségem az, aki ki kéret. Sietve és csodálkozással mentem ki, mert nem tudtam elképzelni, hogy mi indíthatta nőmet e lépésre. S tényleg feleségem volt. ő mindjárt azzal kezdte, hogy bocsássak meg neki és jöjjek ismét vele haza, amit ón a legnagyobb örömmel meg is tettem, nyomban átadtam neki a 600 koronát és azután egy pár napig ismét rendjén volt minden. De a civakodás csakhamar ismét kezdetét vette s igy talán még hat hétig voltunk együtt, addig amig egy napon ismét ugy elkezdett velem veszekedni, hogy kénytelen voltam sötét éjnek idején lakásomat elhagyni, mert különben ki lettem volna téve annak, hogy életemet veszthetem. E fölötti elkeseredésem és bánkódásom szülte azután azon rögeszmémet, hogy elvesztettem boldogságomat, hogy részemre az élet már csak sivár pusztaság, hol semmi öröm sincsen már. Elhatároztam tehát, hogy életemet veszem. Igy sorra elajándékoztam ruháimat, drágaságaimat és egyéb holmijaimat is. A nap, melyen tervemet végrehajtani akartam, elérkezett. Fegyverrel a kezemben, elszánva az utolsóra, eszembejutottak ismét a szép és boldog percek, miket nőmmel együttlétünk kezdetén töltöttem, az iránta vató szeretetemnek ismét egy lángnyelve csapott fel szivemben és azon elhatározást fogtam, hogy felkeresem, hátha kibékül, hátha megtér mégegyszer. Nem bántam, hogy most már elprédáltam mindenemet, mert ha nőm kibékül velem, pótolva lesz minden, boldog leszes ismét, mert mit ér nekem a világon minden kincs, ha nem volt meg az, amit leglobban szerettem volna, aminek nélkülözése legjobban fájt nekem. Ha pedig nem békülne, akkor itt van a halál, amely nem kiván semmit, amely megadja mindazt, amit az ember e földi létében nélkülözött: nyugodalmat, boldogságot, megelégedést és mindent. Ezen elhatározással kerestem fel a szomorú eset napján reggel korán nőmet. Ez volt november 27-ikének reggele. Lakásomba akadálytalanul léphettem be, mert nem volt lezárva. Amint beértem az első szobába — a szalonba — mivel még sötét volt, meggyújtottam a légszeszlámpát, hogy annak világánál bemehessek azután a szomszédszobába, ahol nőm aludt — a hálószobába. A közbeeső ajtó kitárva, nyitva volt, ugy hogy feleségem észre is vette, amint én meggyújtottam a lámpát. Kiszólt, hogy ki az, de én erre már közeledtem ágya felé és ott lehajolva megakartam őt csókolni. Csakhogy abban a pillanatban ugrott valaki rám a szomszéd, a mellett álló ágyból, — amelyben azelőtt én feküdtem — ós vállaimra esve megakart akadályozni abban, hogy megcsókoljam nőmet. Mikor ezt tettem elő is vettem a revolvert és mutatva nőmnek, mondám: Kedves feleségem, béküljünk ki, vagy pedig ezzel látod, elveszem az életemet. És ez volt a szerencsétlenségem, mert mikor az az idegen — akiben az ón alkalmazott zongorásomat ismertem fel — rámugrott, a kezemben szoritott vevolver a hirtelen rázkódtatástól eldurrant és egy golyó, egyetlenegy, az akkor már ülő feleségem fejét találva, azt a legkisebb jajszó nélkül is leteritette és megölte. Igy keveredtem ón ártatlanul egy oly helyzetbe, amelyben a világ ma undorral fordul e