Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)

1912-04-07 / 82. szám

42 DÉLMAGYARORSZÁG 1912 április 6 — Hopp, itt valami befagyott patak van — kiáltott föl Parka uram. — Nyomon vagyunk. A megfagyott bokrok között követték a patak jeges medrét, csakhamar egy földalatti barlangba értek és a katona tüzet csiholt és meggyújtotta a barlangban talált szurokfenyőt. A sánta szenátor örvendezve felkiáltott: — Most már emlékezem . . . Erre jártunk valamikor a német menyecskéhez. Gyerünk most már fölfelé. Sziklába vágott lépcső vezetett föl a magasba. Kényelmes, széles kőlapokon járkáltak itt alá a cseh rablók, rozsdás vasrudakba kellett megkapaszkodni a lezuhanás elől. A zsoldoskatona oly ambícióvá! mászott fölfelé, hogy a sánta szenátor nem győzte eleget inteni: — Megállj, katona, ne siess ugy . . . Nem rabolni megyünk. Nekem, mint "hivatalos embernek 'kell először belépnem a várba, mert különben pört akaszt a nyakunkba Krisztus takácsa. És bizony elitélnek . . . — Hol leszek én már akkorára! — nevetett a tigrisszakállú zsoldos. — De itt marad áz én deres fejem! Aztán mégis csak Parka szenátor pillantotta meg legelőször a feje fölött a holdat, amint a mély kútból az udvar közepén kimászott. — Szerencsénk volt, nyitva találtuk a csapóajtót — mondta izzadó tüskét törülgetve. A vár halálos némasággal aludt körülöttük, imintha semmi élet nem volna odabent. A zsoldos szaglászódva járt körül az árkádos folyosón, bedugta fejét a vasrácsos ablakokon, sorban próbálgatta az ajtókat. Szinte világított a két gömbölyű, szürke szeme, amikor ismét elemében érezte magát. Minden mozdulatán meglátszott, 'hogy nem először jár éjszakának idején idegen portán. Azonban a szenátornak több szerencséje volt. Az első emelet nyitott folyosóján egyszerre kifeszített szárítókötelet vett észre, amelyen fagyos fehér ruhadarabokat csörgetett az éjféli szél. — Asszonyruhák! — kiáltott föl, amikor megvizsgálta a fagyos fehérneműt. — Még pedig a Kornádi vásznából. Ezer közül is megismerem az ő vásznát. Hejnye, a vén gazember! Hát még ruhával is ellátta a lányokat ! A zsoldoskatona .most vérszemet kapott és szinte reszketett a ritkás, szürke szakálla, amikor végre egy bezárt tölgyfaajtót sikerült fölfedeznie. „Itt vannak!" — kiáltotta és széles vállával faltörő-kos alakú koponyájával nekivetette magát az ajtónak. A szenátor elképedve nézte a katona munkáját. A fejével ugy dolgozott, mint valamely vaspörölylyel. Recsagett-ropogoít az ajtó, — odabévülről pedig éles női sivalkodás hallatszott. — No még, katona! — biztatta a szenátor. A zsoldos rettenetes fejével az ajtónak rohant és a tölgyfa nagy koppanással szakadt be. — Megállj! Majd én lépek be. Bakkecske-ugrásokkal sietett előre. A füstös, kongó termekben medvebőrök hevertek és ételszag érzett a levegőben. A második terem végén nyitott ajtajú erkély állott, a hold ragyogó fényességével megvilágította az erkélyt. Oda menekült a három leányasszony az éjjeli támadás elől. Egy fekete medvebőrt burkoltak magukra, a mezítelen lábuk bokáig érő hóban állott, a hajuk fésületlenül repked a szélben. De a válluk együtt világit a hóval. — Hopp, ne féljetek. Én vagyok a Parka szenátor! . . . Ezennel elfoglak benneteket. A legelöl álló Gábriel Veronika kétségbeesetten felkiáltott: — Inkább az ördög maga jött volna helyetted ! A szenátor hízelkedve lépett előre: — No, gyertek be a hóból, a fagyból. Rakjatok tüzet. Tán akad valami harapni való is a házban. Ugyan mi a manónak félnétek tőlem? Én csak egy sánta öregember vagyok. A leányasszonyok kétségbeesett sirással ölelték át egymást. — Feni már a pallost a lőcsei hóhér, te sánta ördög? — kérdezte Gábriel Veronika sötét kétségbeeséssel. — Dehogy is feni . . . Más dolgunk van addig! — dörrent most közbe a zsoldoskatona és félretolta Parka uramat az útjából. — Bolondnak nézték tán engem, hogy hiába jöttem ide téli éjszaka, farkasüvöltéstől hangos erdőkön keresztül? Hadd lássam, nem hazudott-e a sánta eníber! Lássam a vállatokat! Meg aztán igaz-e, hogy fenyőszaga van a szájatoknak? Előbb itt vagyok én, aztán jön a lőcsei hóhér. Tőlem ne féljetek. Veronika (az özvegyasszony) volt a leányasszonyok között a legokosabb. Gyors elhatározással odalépett a zsoldos katonához és lehajtotta előtte a fejét, hogy aranyszőke haja a földig omlott. — Látod, ezt a nyakat akarja elvágni a lőcsei hóhér! A katona megsimogatta az asszony nyakát. •— Vágja az öreganyjáét! — zörgött. — Félre az útból, szenátor uraim. Itt most én beszélők. Ne féljetek tőlem, én csak egy vándor katona vagyok. Ma ebben az országban vagyok, holnap a másikban. Gyertek elő, virágszálaim, aztán gyújtsatok tüzet. Azt hiszem, hogy még a csonka fülem is megfagyott, amig idáig értem. Nagyon messzire laktok, 'édes galambjaim. Ha szép fehér a nyakatok, nem engedem a hóhérnak levágni. Parka szenátor uraim még egy utolsó kísérletet tett: Kalmái fűszer- és csemegeken r Yilm iskedése Szeged, Feket Wagner-palota. BBBI OS esas-utca IBBBBBBBB 1 •Ml bevás -J vl^L". oy,. • jj Te 2728 egolcsóbb iárlási forrás! lefon 10-83 • ^^^ m m m B