Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-16 / 63. szám

1912 III. évfolyam, 63. szám Szombat, március 16 Kftponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, e=a Korona-utca 15. szám c=i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., e=n Városház-utca 3. szám c=a ELÖFIZETES1 AR SZEUEDEN egész évre . R 24*— félévre . . . R 12'negyedévre. R 6'— egy hónapra K 2Igyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN: egész évre R 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre. R 7'— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZÁJ*: Szerkesztősei 305 Kiadóhivatal 836 Interurbán 305 Budapesti szerkesztősei telefon-száma 128—12 A bécsi köd. Trta Várady Zsigmond, dr. Ausztria szemére újból sürü köd nehezedik. A köd megfosztja tiszta látásától s ennek kárát mindkét nemzet fogja elviselni. Ausztria e szembajának első jelét már a készfizetések felvételének kérdésében láthatta a nemzet. A munkapártban már akkor voltak egyesek, kik helyesnek és szükségesnek tartották felvenni a keztyüt, melyet Ausztria elénk dobott. Akkor ugyanis az történt, hogy Ausztria ellenállása meghiúsította a készfizetések felvételét, noha az Ausztriának is csak használt volna s kormányunk programjában benne volt. A kormányzat élén álló széles látókörű vezérek azt tartván, hogy e kérdésért az ellenállásba belemenni politikai hiba volna: a kérdés más módon megoldásába kelletlenül bár, de mindenki megnyugodott. Annál inkább, mert a megoldás a készfizetéseket tényleg közelebb hozta és lehetőleg biztosította. Azután jött a véderő ügye. A magyar kormány minden belügyi reform elé tette e kérdést és kitette magát az ellenzék legélesebb támadásának, majd a parlamenti életünket egy évtizede fojtogató obstrukciónak. A többség hiven és szilárdan kitartott e szükséges, bár népszerűtlen javaslatok mellett s magas értelmiségü férfiak hosszú sora szenvedve tűrte és viselte el a nyolc havi technikai obstrukció nevü politikai gunyvacsorát, melynek minden nap, minden egyes fogása az emberi szellem megalázását jelentette. Ausztria a vihar elől az államhajónak kikötőben tartásával tért ki: meg sem kezdte a véderő tárgyalását. Kormányai egyre csak azt mondták: „majd csak Ön után," derék magyar nemzet. Folytatta a müvet Schönaich megbuktatása. F férfi, fejre és szivre, jó osztrák és fejedelmének hü katonája. De sem osztrák, sem katonavolta nem homályositá el elméjének tisztaságát. Belátta, hogy a véderő terén is, mint a gyakorlati politikában mindig, csak az elérhet őt kell kívánni és aki a politikai húrokat erején tul fesziti, az megpattanhat, de semmi célt el nem ér. E belátás eredménye a véderőreform név alatt ismert javaslattömeg. Nem jelentéktelen áldozatokat hozott volna e javaslatok által nemzetünk a nagyhatalom ereje javára. De a két éves szolgálati idő s modernebb katonai igazságszolgáltatás ez áldozatokat ellensúlyozták és minden illetékes szakértő szerint határainak védelme ez áldozatok árán biztosítva b.tiidett. Az Olympus bécsi hatalmai azonban a véderoreformot keveseiték és mert keveselték, tehát ellene szegültek. Nem nyiltan, kifejezetten. Hanem csöndben, a politikai színfalak megett. Scliönaichnak, aki nem volt magyarbarát, csak nem volt magyarfaló s közjogunktól is voltak tiszta képzetei; buknia kellett. Megkaptuk helyette Auffenberg urat, akinek első nyilatkozata leplezte, hogy őkegyelmessége lehet kitűnő katona, de a magyar áilamjogról sejtelme sincs. A hadsereg vezetőségében is megfelelő változás állt be. Ma már minden lap irja, hogy Auffenberg ur „átmeneti" véderőreformot akar. Tehát a véderőjavaslatokat, melyekért a munkapárt magát közel egy éve kitette, azokat nem akarja. Mit akar az átmeneti reform után: könnyű kitalálni. Több katonát, több pénzt akar, mint a Schönaich-féle véderőreformban van. De ez csak mennyiségi kérdés és nem államjogi. Gondoskodtak erről is. A magyar kormány hozzájárult a Kossuth-párt kívánságához, mely azt akarta tisztázni, hogy a nemzet ujoncmegtagadási joga, melyet az 1791. XIX., az 1827. II. és az 1715. VIII. törvénycikk sok más között feltétlenül biztosit, a tartalékosok és póttartalékosok behívása, illetve hisszatartása által nem gyengíthető. — A kormány e tervének Bécsben gáncsot vetettek. Kik, —könnyű kitalálni. Azok, akiknek a parlament előtt fekvő véderőjavaslatok épen ugy nem kellettek, habár más szempontból nem kellettek, mint a magyar ellenzéknek. És azok, akik a magyarok ujoncmegtagadásjogát igenis akarják a jövőben is megkerülni a tartalékosok és póttartaléElmult emberekről. (Saját tudósítónktól.) Reviczky Qyula emlékének még nagyon sokkal vagyunk adósai. Az irodalomtörténet tudósai még mindig nem jelölték ki igazi helyét a magyar pantheonban, az iskolakönyveik is keveset beszélnek róla; az élő irodalom se foglalkozik vele annyit, amennyit megérdemelne. Nem tudni miért: Reviczky nem volt népszerű, amig élt és a siron tul való elismerés virágai is lassan bimbóznak számára. Pedig annyira már vagyunk vele, hogy a hivatottak nagy költőnek tartják, csak épen összehasonlítani nem merik az osztályozott nagyokkal és igy senki sem tudja, hová helyezze őt? Például ér-e annyit, mint Tóth Kálmán vagy Vajda János? Mellé állitható-e Tompának, Kiss Józsefnek? Mindezekről szeretnék hozzáértő, müveit iróemberéktől jó! megokolt ítéleteket olvasni, de minekutána nem olvashatok, mert nincsenek, néma belenyugvással konstatálom, hogy u mi irodalmunk nem becsüli meg önmagát a kortársak méltatásával. A mi mai iróink csak a saját személyükkel foglalkoznak, legfeljebb még a pajtásaikkal. Igy aztán senki sem akar irni másról. Főképen egy meghalt és eltemetett iróról, akiről egészen bizonyos, hogy sohasem fogja meghálálni a szives szolgálatot. A legkülönösebbnek azt találom, hogy a végletekig vitt hirhajszában az intimitásokkal nem törődik senki, 'hacsak botrányról nincs szó. Régibb iróínk egész élete tükörként áll előttünk; akinek gyönyörűsége telik benne, a mult század nagy neveihez fűződő regények egész gyűjteményében gyönyörködhetik. Milyen áhitattal tanultuk már az iskolában a két Kisfaludy válságos és megható érzelmes részletekben bővelkedő élettörténetét. Csokonay tragikus szerelmének válságait, — Petőfiről, Vörösmartyról és Aranyról nem is szólván, mert hiszen ők az irodalom napjai, kik amerre elvonultak, mindent bearanyoztak és lépteik aranyos nyoma ma is mindenfelé szemmellátható. De mi lesz, ha — mondjuk — tiz vagy busz esztendő multával Reviczkyvel az történik, am| Hebbellel történt mostanában, kiről föllépése után hetven eszendővel állapították meg, hogy a németek egyik legnagyobb irója? Hát még ha Reviczkyt egy idegen nagynevű esztétikus találja felfedezni! Ne feledjük tudniillik, hogy egy másik ujabbkoru nagy emberünket: bizonyos nevezetű Mikszáth Kálmánt is egy bécsi német fedezte föl számunkra. Amig a derék Lewinszkyt a nyolcvanas évek legelején kültaggá meg nem választotta a Kisíaludy-társaság, Mikszáth Kálmánt senki sem vette komolyan a hazában; megélni is alig tudott szegény. Jól emlékszem, hogy mikor 1881 végén fényes szegedi szereplése után Tisza Lajos „udvarából" (melyet a róla irt munkájában halhatatlanná tett) a fővárosba feljött állás után nézni, számos közkézen forgó kötete dacára ugyancsak sokat nélkülözött az Orient-szállöban, ahol szobát adtak ugyan neki hitelbe, de fűtést nem. Ajánlkozott az Egyetértéshez is, ám Csávolszky azt mondta rá: „lehet, hogy zseniális ember, de nekem nem zsenikre van szükségem, 'hanem jó és szorgalmas riporterekre" — és nevetett, hogy az ő taposó malmába azzal mer ajánlkozni valaki, hogy — humoros novellákat szokott irni! Akkor jött Lewinszky, akit fordításaiért választottak meg és — mindnyájunk nagy csodálkozására: a Tót atyafiakból lefordított egy novellát és azt olvasta föl. Mindenkit meglepett ez a vakmerő kísérlet: az ifjú bohém Mikszáth a vén vaskalapos, tekintélyükre szörnyen féltékeny Kisfaludysták zárkózott soraiban. Ha a saját édes anyanyelvén merészkedett volna közibük Mikszáth, már a küszöbről vissza tessékelték volna, de még azt is, aki bevezetni próbálja: a külföldi vendégnek azonban még sé szólhattak. Néma megadással tűrték tehát a tájékozatlan idegen naiv balgaságát, de a némaságuk csak egy-két percig tartott. Lewinszky tudniillik nemcsak műfordító volt, de a bécsi udvari színház hires színésze is, nagy humorista előadó-művész s amint a Mikszáth-novellákat olvasta: az akadémia