Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-16 / 63. szám

2 DÉLMAGYARORSZÁG 1912. -március 10. szülik: nem lesz máskép soha. Nem lesz máskép most sem. Kik ezeket hisszük és ezeket valljuk, nem szenvedünk a mükurucság, vagy épen az olcsó népszerűség hajhászásának hiu betegségében. De elevenen lüktet bennünk a nemzeti léthez ragaszkodás vágya s e lét fentartásának minden egyébnél, még az egyéni önfentartás vágyánál is fontosabb természetösztöne. Ennek engedelmeskedünk. Az olasz király merénylője. — Kihallgatták a Dalba-családot. — (Saját tudósítónktól.) Rómából jelentik: Örömmámorban úszik a főváros népe. Tegnap este kivilágítás volt és a Kvirinál környékén ezer meg ezer ember lelkesen éltette a királyi párt. Az egyetemi ifjúság fáklyásmenetet rendezett, még késő éjszaka is nappali élénkség nyüzsgött a királyi palota körül. A Tribuna éjszakai kiadásában a következőket jelenti: A vizsgálatból kitűnik, hogy Dalba néhány nap óta néhány barátjával a céllövésben gyakorolta magát. Lang őrnagyot pénteken este megoperálták és kivették a golyót a sebből. Lang állapota az operáció után kielégítő volt. A birodalom valamennyi városából érkeznek jelentések a lakosság nagyszerű örömteljes tüntetéseiről, amelyek a királynak szerencsés megmenekülése fölött érzett öröm és a merénylet által előidézett felháborodás forrásaiból önként nyilvánultak meg. A Quirinálban állandóan ezer számra érkeznek üdvözlő táviratok. Az összes lapok konstatálják, hogy a lakosság minden rétege lelkes tüntetést rendezett a királyi pár mellett. Az összes házak, még a nagykövetségi épületek is fel voltak lobogózva. Az osztrák-magyar nagykövetségen az osztrák és a magyar zászló lengett. Mikor a diákok elvonultak a palota előtt, háromszor éltették Mérey nagykövetet. A lakosság a Kvirinál előtt gyülekezett, s mikor a király az éljenzésre fiával együtt megjelent az ablakban, százezernél több tüntető \olt a téren. (Mit mond a királyt) A képviselők és szenátorok fogadtatásáról Mezz-auotta képviselő a következőket beszélte el: A király egészen nyugodt, szinte vidám volt. A hivatalos üdvözlés utáu a király ezekkel a szavakkal fordult a törvényhozás' elnökeihez: — Az első pillanatban semmit sem láttam. Én a kocsiban balfelől ültem és az ablakon át az utca másik oldalára néztem ki. Hallottam ugyan két dördiilést, de minden egyébre gondoltam, csak merényletre nem. Mikor azonban a lovak ágaskodtak és veszettül futni kezdtek, akkor világos lett előttem a dolog. Szerencsére semmi sem történt s el fog múlni az izgalom. A király minden képviselővel és szenátorral kezet fogott. Mikor Romulsi képviselőnek .kezet nyújtott, igy szólt emez: — Üdvözlöm a valódi demokrata királyt. Bissolati szociálista képviselő e szavakat intézte a királyhoz: — Felség, a mai nagyszerű tüntetésben megnyilatkozik a nép igazi érzése uralkodója uránt. — Róma népének őszinte szeretete mélyen meghat, Mcst érzem igazán, mennyire összeinőttem népemmel. A mai esemény nem fogíja megzavarni szeretetemet. Bissolati: Ha Lang őrnagy szomorú esete tném volna, szinte örülhetnénk a mai merényletnek, mert a nép igazi szeretetét váltotta ki és felséged nagy bátorságot tanúsított... — Ugyan, szó sincs róla, — vágott közbe -a király. — De bizony ugy van — folytatta Bissolati. Más képviselőknek azt mondta a király, hogy véleménye szerint a merénylő örült. (Dalba nem akar vallani.) A rendőrfőnök kihallgatta Dalbáékat. Az asszony keservesen sirt és jajveszékelt, hogy ezt a szégyent nem fogja túlélni, az öreg embernek azonban nem volt könnye és értelmesen felelt a kérdésekre. Dalba Antal estig semmit sem evett. Ugy I vitték ki cellájából a téeztáslevest, mint ahogy asztalára tették. Késő éjjel a rendőrség átkísérte a merénylőt a törvényszék fogházába, a Regina Coeliba és a vizsgálóbíró nyomban hozzáfogott a vallatáshoz. Dalba most már bőbeszédűbb volt. Azt kérdezte tőle először a vizsgálóbíró, hogy milyen politikai párthoz tartozik? — Semilyenhez, — felelt a merénylő — két kosok segélyével. Amely állásponthoz azonban magyar párt magát soha oda nem adhatja. De e megkerülés jogtalan, mert az idevágó 1898. XVIII. törvénycikk világosan csak azt az ujoncmennyiséget akarja minden esetre biztosítani, amit a parlament tényleg megszavazott. Alkotmányunkba ütközik a megtagadott újoncoknak bármifajtáin kiállítása. Szerény egyéni nézetem szerint még az obstrukció által meggátolt újoncozás sem pótolható tartalékosok és póttartalékosok utján. Az obstrukció szellemi erőszkatétlel s mint ilyen, jogtalanság. De a jogtalanság határait nem szabad jogtalansággl orvosolni. Főleg nem harmadik személyek, a jogtalanságokban részt nem vevők kárára és hátrányára. A tartalékosok és póttartalékosok visszatartása és behívása béke idején, csakis a tényleg megszavazott, de hiányzó újoncok pótlására szolgálhatván: az obstrukció okozta hiány fedezésére jogszerűen nem használható. De a kormány terve e ponthoz nem is nyúlt és simult ahoz a királyi hatalomra kedvezőbb felfogáshoz, mely szerint az obstrukció okozta hiány ez uton igenis pótolható. Legalább is nem mondta volna ki az ellenkezőt. Csak a pozitive megtagadott újoncoknak kerülő uton megszerzése ellen akart a kormány állást foglalni. De e minden vitán felülálló ponton sem engedték akaratát érvényesülni. Meg kellett buknia, mert azt akarta mondani, hogy a nemzetet az ujoncmegtagadás joga feltétlenül illeti. Elérték vele, hogy most már mindenki mondja. Ez az a hagyományos bécsi kör, mely évszázadonként egyszer-kétszer a bécsi fejeket megtámadja. Valahányszor még e baj fellépett: mindig a magyar közvélemény összeforrása s habár rendesen sok szenvedés után, de mindig az osztrák nagyhatalmak gyengülése volt az eredmény. Mig ez országban magyarok lenagytermében (mert az ülést ott tartották) egyszerre csak derűs mosolyok kezdtek röpködni, szerényen visszafojtott nevetések trilláztak, majd kitört elemi erővel az első őszinte és becsületes bruhanna és attól kezdve — Mikszáth jövője meg volt alapítva. Másnap már az összes újságok siettek konstatálni, hogy egy nagy humoristával lett gazdagabb az irodalmunk. És a hirnevet nyomban követte a kenyér is. Akkor történt a Budapesti Hírlap kiválása a Pesti Hírlapból. Csukássy az egész gárdájával kivon-ult Légrádyéktói. A Pesti Hirlap egy reggel ugy állott, mint az ujjam, de estére már hatalmas írói gárda gyűlt össze a szerkesztőségben. Ott volt Kenedi Géza, Borostyám Nándor, Pulszky Károly és — Mikszáth Kálmán. S hogy mekkorát nőhetett Mikszáth máról-holnapra, semmi sem bizonyíthatná jobban, mint egy azóta világhírűvé vált mondása, melylyel Pulszky Károlyt, aki akkor már féléve tisztelt nagyíérfiu volt, nevetségessé merte tenni. „Ez a Károly a semmittevést ugy tudja gruppirozni, hogy az lázas tevékenységnek látszik." Egy hónappal azelőtt lehetetlenné tette volna magát ugyanezzel a szellemességgel minden társaságban, ahol Pulszky Károly otthon volt; Lewinszky után Pulszky nevetett legjobb iziien a tréfán. De most veszem észre: messze tévelyedtem, mert hiszen Reviczkyről akartam imi, nem Mikszáthról. Holott csak arra akartam figyelmessé tenni hazám esztétikusait, hogy kettős veszedelem fenyegeti őket. Az egyik az, hogy a Reviczky nagyságát is valamikor majd egy német fogja felfedezni előlük, másrészt, hogy akkor majd az egész magyar irordalbm neviébep szégyenkezniük kell, hogy olyan keveset tudnak róla. Én az ő rövid életének utolsó napjairól tudok egy szinte megrázó történetet, nehogy ez is feledésbe menjen, mint annyi más, sietek megírni. Az 1889-ik év tavasza felé haladtunk. A Sándor-utcai képviselőházban még alig ültek el a véderővita hullámai. A hires baloldali folyosón, hova a miniszterelnök fogadószobája is nyílott (ki emiatt legszenvedélyesebb ellenfeleinak sorfala között volt kénytelen naponta több izben elvonulni), egy délelőtt a Neues Pester Journal alapitója, a nagy Bródy Zsiga sétált Neményi Ambrussal. A terembe nyiló függönyös ajtó mellől egyszerre egy szikár, beesett arcú, erősen kopott ruháju ember egyenesedik előttük föl és üdvözli Neményit. Ez barátságos mosolylyal viszonozza az üdvözlést s a kezével is integet. Bródy csodálkozva kérdezi: * — Ki ez az ügyefogyott alak? — Ez — szólt Neményi nem minden szarkazmus nélkül — ez az ember az irója annak a „Pán halála" cimü költeménynek, amely a báró Dóczy Lajos fordításában bizonyos Neues Pester Journal cimü lapnak épen a mai számában jelent meg. Bródy megdöbbent arccal állott meg . — Reviczky Gyula? — Az. Most a közoktatásügyi minisztert lesi, attól akar kérni egy pár forintot, hogy valahova Délre utazzék, mert ami kis tüdeje még van, arról kimondták az orvosok, hogy aligha állja ki a mi idei telünket. Bródy sarkon fordult, a tárcájából kivett háromszáz forintot és oda lépett Reviczky elé. —' Bródy vagyok, a Journal tulajdonosa. Az ön mai költeményénél lapom tárcájában ínég nem jelent meg értékesebb közlemény. Engedje meg, hogy amennyit a fordítójának fizettem, ugyanolyan tiszteletdijat ajánljak föl önnek, a szerzőnek is. És át akarta adni neki a pénzt. Reviczky azonban nem nyúlt utána. — Bocsánat, szerkesztő ur, de Neméuyi ur rosszul tette, hogy önnek is elmondta a bajomat. Én csak a miniszternél kértem a közbenjárást, de nem hatalmaztam föl, hogy könyöradományt gyűjtsön számomra.