Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-12 / 59. szám

1912. március 10. DÉLMAGYARORSZAG 3 az elugrott és elszaladt . . . Volt sikoltás és fogaknak vacogása . . . És, ó isteni kegyelem, a legutolsó pillanatokban kicsit meglassult a berobogó kocsi és csak olyan enyhe összeütközés történt, hogy az első perronon álló három vásárhelyi ur csak könnyebben sérült meg. Ámbár Fejérváry szerkesztő jobbkarján végighasadt a bőr és válláról igen mélyen leszakadt egy kicsi hus, — továbbá Kiss Antal gyáros egyik lába bokában kificamodott és Borbás vezérigazgató is megsérült igy, egy kicsit ... A többi utas örült, hogy megmenekült és nem mutatta, hogy történt valami baja. . . . Nos, mit tetszenek ebez a rendőrség által tudomásul nem vett jelentéktelen karambolhoz szólni, villamos urék? Mindegy, hogy maguk mit szólanak. Az a lényeges, hogy az a sárga kocsi, amelynek — a kocsivezető szavai szerint — teljesen leszuperált már a féke, — nem robogott egészen bele a zsúfolt pótkocsiba. Ez a villamostársaság szerencséje." Eddig szól a két lapban teljesen egyező szöveggel megjelent tudósitás. A szegedi rendőrség az esetről nem tudott semmit és minthogy a tudósitás három urat nevén nevezett, ma Hódmezővásárhelyre utaztunk, hogy ezt a három urat fölkeressük és személyesen győződjünk meg a súlyos sérülések mibenlétéről. Fejérváry József, szerkesztő Szegeden volt, Borbás Sándor, takarékpénztári igazgató pedig Budapesten és csak kedden este érkezik vissza városába. Otthon találtain azonban Kiss Antal sirkőgyárost, akinek fölmutattam a „Sz. H." cikkét és aki kijelentette, hogy az elejétől végig valótlanság. Egyébként Kiss ur a következő, sajátkezüleg irt és aláirt levelet volt szives hozzám intézni: Tekintetes Pásztor József urnák a „Délmagyarország" felelős szerkesztőjének Szeged. Igazolom, hogy 1912. márc. 11-én ön Hm vásárhelyen engem felkeresett és kérdést gozó egyién megélni tudjon belőle addig, amig munkaképes, továbbá, hogy állásához képest el legyen látva, végül, hogy abban az időben, amikor munkaerejének nincs már teljesen birtokában, vagy esetleg teljesen munkaképtelen, legalább a szükségtől és Ínségtől mentve legyen és hogy családja a kereső családfő munkaképtelensége vagy elhalálozása esetén, addig az időpontig, amig a családtagok keresőképesekké válnak, az elzülléstől biztosítva tegyen. E szerint tehát a munkaadónak elsőrendű kötelessége, hogy alkalmazottjának mind mai megélhetéséről, mind pedig jövőbeli Jétfentartásáról gondoskodjék olymódon, hogy a nyugdíjbiztosítás terhének egyik részét magára vállalja. A munkaadók egyrésze, még pedig leginkább a nagyobb iparvállalatok és részvénytársaságok elismerik ennek az elvnek az igazságát és jogosságát. Ez a felösmerés, ez a .szociális lelkiismeret kényszeríti az egyes társaságokat, hogy alkalmazottjaik részére nyugdíjintézményeket létesítsenek. Az erre való törekvés és a jószándék elismerésre méltó, ámde, ha közelebbről vizsgáljuk az ily magánintézmények struktúráját és rendszerét, csakhamar megállapíthatjuk, hogy a 'humánus célzatokkal teljesen eléktelenítik azok a szabályzatok, amelyek első sorban is a vállalat rideg üzleti érdekeit szolgálják és a tisztviselők jogait megnyomorítják, költözködési szabályságukat béklyóba kötik. A magánnyugdijpénztárak túlnyomó többségéről el lehet mondani, hogy nem annyira a tisztviselők jövőjét biztosítják, mint inkább a munkaadó vállalatnak teljesítenek jelentékeny SnYfigi szolgálatot. intézett hozzám az iránt, hogy mennyiben felelnek meg a valóságnak azok a tények, amelyek a „Szegedi Híradó" 1912. márc. 10-i számában „A megőrült villamos" cimü cikkben foglaltatnak. Igaz azi hogy pénteken, f. hó 8-án d. u. 5 órakor Fejérváry lapszerkesztő és Borbás Sándor népbanki vezérigazgató társaságában Szegedre érkeztem s villamoson igyekeztünk a városba. Csekély várakozás után a kocsi megindult. Ezt megelőzőleg a városból érkező kocsihoz kapcsolták kocsinkat. Nem felel meg azonban a valóságnak, hogy a kapcsolás közben oly erővel jött volna a mi kocsinknak, hogy én a lábamat kificamítottam volna, vagy bármilyen legkisebb sérülést szenvedtem volna. Határozottan állítom, hogy a másik két ur sem sérült meg semmiképen, Borbás vezérigazgató a kisfiával a kocsiban ült már, én pedig Fejérváry lapszerkesztővel a kocsi külső (első) perronján cigarettáztam. Sikoltozás, tolakodás vagy kocsiról való leugrálás nem volt. Szerintem az erős odalökődés oka csak az volt, hogy a sinek az esőzés folytán sikosak voltak s a városból jövő villanyos vezető a hajtásnál nem fékezett eléggé korán. Kiváló tisztelettel Kiss Antul. Fejérváry szerkesztő a délutáni vonatta! utazott haza. Levetet hagytam hátra számára, amelyben kértem, hogy irja meg, mi igaz mindabból, ami a Hiradó-ban 'van és 'hogy erről egy hozzám intézett levelet adjon át Csordán Gyula, hódmezővásárhelyi ismerősünknek. Telefonon értesültem, hogy Csordán ur a levelet megkapta, amelyet Fejérváry ur volt szives részemre telefonba mondani. A levelet gyorsírással vettük föl, szórói-szóra igy: Tisztelt Szerkesztő Ur! Sajnálattal értesültem Szegedről hazajövet, hogy Szerkesztő Ur keresett. Itt hagyott levelére válaszolva a következőkben ismertetem a péntek délutáni villamos kalandot, a melyről a „Szegedi Híradó" megemlékezett. Pénteken délután fél ötkor érkeztem a rókusi állomásra, hogy sajtóperem szombati főtárgyalásán megjelenjek. Többen villamosra szálltunk föl. Ott vesztegelt egy pótkocsi. A kalauz jelentette, hogy nemsokára jön a városi kocsi, az fog visszamenni és evvel megyünk mi is. Borbás Sándor vezérigazgató kisfiával a kocsi belsejében ült. Én Kiss Antal barátommal a kocsi perronján álltam. Jött a városi kocsi. Sebesen kanyarodott felénk, rögtön láttam, hogy a fékben valami hiba van. Az utolsó pillanatban sikerült lefékezni a kerekeket. Igy az ütközés az összecsatolás rendes erejénél valamivel hevesebb volt. Engem az ütközés a perron falához vágott, miközben csuklóm a perron falán megütődött, de sebet nem kaptam. A lökés egy percnyi nyugtalanságot okozott az utasok között, de baj nem történt. Az első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy a fékben volt valami hiba, mert a kocsivezető már több méter távolságban egész erejével fékezett és éberül állt a helyén. Ez az eset hűséges leírása. Kész hive Fejérváry József szerkesztő. Fejérváry ur leveléhez csak egy megjegyzésünk van. Tudtunkkal ő volt az, aki a „Sz. H."-nak az információt adta. Egyébként ő is megirja, hogy sebet nem kapott, a Hiradó szerint pedig „jobb karján végighasadt a bőr és válláról igen mélyen leszakadt egy kicsi hus." Minthogy Bordás vezérigazgatóval nem tudtam beszélni, telefonon kerestem meg Singer Sándor dr ügyvédet, aki szombaton reggel beszélt Bordás Sándorral. Kijelentette az ügyvéd ur — ami most már lényegtelen is — hogy Bordás ur aligha sérülhetett meg, mert hiszen minden bizonynyal megemlítette volna Ezzel a villamos ellen inditott csúf hajszának ezt a legújabb korcshajtását is átadtuk a nyilvánosságnak. Hozzátenni valónk nincs, beszélnek a tények. Nyilatkozat. A „Friss Hirek"-ről vasárnap kinyomattam, hogy tiz esetben hazudott. A vádra ma egy mosdatlanszáju nyilatkozattal IJollósi Ödön jelenkezik és azt irja, hogy nem veszi komolyan, ha hazugsággal vádolják. Minden embert megbecstelenítő állításaimmal szemben egy érve van a szerkesztő urnák: hogy én a villamos vasút vezérigazgatójának veje vagyok. Enyje, enyje Hollósi ur, mire jók ezek a link dolgök? Én azt irtam önről és azt irom ma is, hogy hazudott. Ön azzal akarja bebizonyítani, hogy nem hazudott, hogy én elvettem feleségül egy embernek a lányát, akinek igy a veje vagyok. Szerkesztő ur, ha egy ujságiróról azt írják meg és nyomtatják ki, hogy hazudott, az előtt két ut áll nyitva: vagy sikerül neki sajtópör utján a „hazudott" megbecstelenítő vádját magáról elhárítani, vagy le kell tennie a tollat. Nem hiszem, hogy Szeged ujságirótársadalmá,ra, annak féltve őrzött tisztességére közöm bős lehet, hogy ön, bár dühöngve, de tűri súlyos vádjaimat. Azokra minden becsületes újságírónak egy válasza lehet: a sajtópör. Ha nem indítja meg: viselni fogja már is társadalom és újságírók előtt a súlyos konzekvenciákat, ha megindítja: mindenki várni fog a bíróság Ítélkezéséig, ahol készséggel terjesztem elő bizonyítékaimat. Vádamat egész súlyával föntartom: ön lapjában többször hazudott. Várom a sajtópört. Pásztor József, a „Délmagyarország" felelős szerkesztője. Amig egy aktát legépelnek ... (A rejtélyes mezitelen asszony. — Örült a Rákóczi-utcában. — Az Ismeretlen szemtanú. — Halál néhány órai késés miatt. (Saját tudósitónktól.) Egy szomorú tragédia összefonódott szálai bogozódtak ki hétfőn délelőtt a szegedi rendőrség asszisztálása mellett. Csak a szeszélyes fantázia tud ilyen rémes és meglenő fordulatokban bővelkedő rémrégényt teremteni, mint amilyet most a sors a valóságban produkált. Egy szerencsétlen őrült asszonvról, Vancsó Júlia Rákócziutcai lakosról megállapították a lakótársai, hogy az ön- és közveszélyes. Bejélenetteék a rendőrségen. A rendőrség intézkedett. Átirt a kerületi orvoshoz, Andrássy Ferenc doktorhoz, de azalatt, mig az átirt aktát legépelték és kézbesítették, megtörtént a katasztrófa: Vancsó Júlia vasárnap délután mezítelenül az ujszegedi hidvámnál a Tiszába vetette magát. Meghalt. Holttestét még most sem találták meg. A katasztrófa megtörtént, az okát is tudjuk és .mégsem vádolhatunk senkit. Felületességre vajlana, ha ezért a szomorú tragédiáért valakit is a nagynyilvánosság előtt felelősségre vonnánk, mert nem személy itt a hibás, hanem a rendszer. Mert még is csak abszurdum az, hogy egy közveszélyes őrült eseténél, ahol feltétlenül szükséges a momontán segítség, átiratokkal és. azoknak legépelésével bajlódjék a hatóság. Hogy mennyire abszurdum ez a helyzet, szomorúan, de eklatánsán beigazolta ez a tragédia, melynek részleteiről a következő tudósításunk számot be; ,. ., * - —