Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-10 / 58. szám

V 1912. március 10. DÉLMAGYARORSZÁQ zönsége nevében, kívánván, hogy eszméik termékeny talajra találjanak itt nálunk is s azok megvalósulásában találják föl önzetlen fáradozásuknak méltó jutalmát. Mi kedves emlékként fogjuk megőrizni lelkünkben az ő beszédüket s igyekezni fogunk méltó követőik lenni. E két előadás lesz az ünnepélyes közgyűlés főtárgya. De nem lesz érdektelen az évi jelentés sem, amelyben beszámol a vezetőség áz egyesület fontosabb akcióiról. Igy az ingyenkenyérről, amelyből Szeged intelligens közönségének páratlan áldozatkészsége 'folytán, mintegy 6400 korona értékűt osztott szét a téli hónapokban a szegényeknek. A szünidei gyermektelepről, ahova 30 vérszegény, beteges gyermeket szállított az egyesület. A rabsegélyzésröl, jelentékeny összeget juttatván e cimen a keresetiképtelen családtagoknak s a szabaduló raboknak és a Patronage munkáról, amelyből az egyesület tagjai lelkes buzgalommal kivették az őket megillető részt. Hisszük és reméljük, hogy ily lelkes támogatás mellett, aminőben egyrészt a székesfőváros és az ország kiváló egyéniségei, másrészt Szeged város lelkes és áldozatra kész közönsége részéről részesülünk, egyesületünk virágozni és erősödni fog s ily módon a jövőben is eredményes munkásságot fejt ki. Szeged, 1912 március 10. Perjéssy Mihály dr. A nemzeti munkapártból. A szegedi nemzeti munkapárt március 15-ikének ünneplésére március 14-én este nyolc órakor a Tisza-szálló földszinti üvegtermében pártvacsorát rendez, amelyre a párt híveit tisztelettel meghívja. Kiszolgálás és fizetés étlap szerint. Az ünnepi beszédet Tóth József felsőkereskedelmi iskolai gazgató tartja. Szeged, 1912. március 9-én. Az elnökség. A büntetőjog tanára a budapesti egyetemen. Budapestről jelentik: A király Angyal Pál, pécsi jogakadémiai tanárt a budapesti -tudományegyetemen, a büntető-jog nyilvános rendes tanárává nevezte ki. A villamos körül. (Saját tudósitónktól.) Sajnálatos körülmények \égzetes összetalálkozása, a hét elején villamoskerekek alá juttatott egy tizenhat hónapos fiúcskát, aki ott nyomban halálát lelte. Az esetet egyik délután krajcáros lap azóta napirenden tartja. A hang, ahogy ezt az a lap teszi, nem a mi Ízlésünk szerint való. De azért nem foglalkozunk vele, mert a kritikának jogát szabadon kell hagyni és mindig ugy lesz, hogy az eseményekhez emberek olyan modorban fognak kritikát fűzni, amilyen az ízlésük, intelligenciájuk, képzettségük, érzékük és tudásuk. Van azonban valami, amit az újságírásban mindenek fölé helyezünk és ez az igazság. írhat az újságíró akármilyen vadul, az a fő, hogy igazat irjon. Ezt az újságírót, ezt az újságírást nem kifogásolhatja senki, mert bármilyen erős, vagy épen modortalan az eseményekhez fűzött kritikája, igazolja az események hűséges regisztrálása, az hogy igazat irt. Bizonyítani tudjuk, hogy az emiitett lap több helyen elkanyarodott az igazságtól és olvasó közönségét olyan dolgok megírásával igyekezett hangolni, amelyek nem felelnek meg a valóságnak. E fölött nem térhetünk napirendre és az ujságirás megbízhatóságát véljük szolgálni akkor, amikor megállapítjuk, hogy nem igaz, hogy az 53-as kocsin „a fék nem működött rendesen", nem igaz, hogy „a próbafékezés előtt Rosenfeld Nándor igazgató odasúgta a kocsivezetőnek : Azután vigyázzon ám, ha a kapitány ur nézi a próbafékezést", nem igaz, hogy a második próbafékezésnél „a társaság fiatal és tulideges mérnöke dirigált a kocsin az igazgatóval együtt", nem igaz, hogy a katasztrófa helyén „a felizgult tömeg fenyegető álláspontot foglalt el villamosékkal szemben", nem igaz, hogy „rendőri asszisztenciával ment végbe a temetés, hogy a rendőrség tüir felé a szobaleány. A szép- Tomasicsné előtt furcsa csoport jelent meg. A feltárt ajtóban hat láb magas férfi állott, hátán puttonnyal és . . . Emberemlékezet óta nem történt mulatságosabb eset. A puttonyból egy csinosan fésült fej látszott ki, két sötét csintalanul csillogó szem, vigan kacagó száj, amely fölött hetyke, fekete bajusz díszelgett — röviden Lehőczy Imre, a Dráván tul lévő Weiszló szolgabirája életnagyságban. Kibújt a puttonyból és kifogástalanul köszönt. A mellén egy kartonlap függött, rajta aranybetükkel csak ennyi: „Házibarát!" Latko ott állt mellette, kacagott, vihogott, táncolt és pacskolta magát. Luba asszony meghökkent. — No, kis egerem, ugy-e, hogy meglepetés? Ugy-e, majd elszórakoztat az ajándékom, ha az uracskád távol lesz tőled? — Bizony, kedves Latko, ritka ajándékot hoztál nekem — Lehőczy ur barátságát. Azon leszek, hogy megtarthassuk — mondta szeretetreméltóan. — Nem fogod meg-un-ni? — kérdezte az ura. — Reméljük a legjobbat! — mondta Lehőczy — nem várva be Lubica válaszát. Latko /megkapta a sapkát, Lubica az elrejtett ajándékokat, azután leültek a vacsorához. Latko folyton töltögetett magának, a szép feleségét csókolgatta és elnevezte Imrét az ő kedves spectábilem dominum-jának. Lehőczy Imre, a szolgabíró, nagyon jókedvű volt. Egész napon fütyörészet. A napidijasok görbére koptathatták az ujjaikat, neki azonban nem volt kedve a száraz aktákban lapozgatni. Egy estén a barátai is észrevették rajta, hogy mennyire megváltozott. Szokatlan pechben kártyázott. Tizenegy óráig kétszáz forintot veszített a ferbiin. Eddig nem nagyon fizetett, ilyen esetben — most azonban jókedvűen vett ki két százast a tárcájából és még egy harmadikat is. A harmadikat elitták. A polgármester felemelte a pöharát. — Éljen az, akit szeretsz! Ne bándd a veszteséget! Aki vészit a játékban, annál nagyobb szerencséje van a szép asszonyok szerelmében ! Imre összeráncolta a homlokát. A jegyző arccal bukott a pezsgőhütőbe és dadogott: — Eh, pajtás, csaak vigan! Viigan kell élni, haalljoon meeg az öördöög! Soohsee haaluunk meg! Kutya naagy szeereencsééd vaan tee — iee —- te diisznóó! Imre egy csöppet se ivott ezután már. A csöppnyi pamlagon, amelyen alig fért el egy ember, együtt ült Lubica a barátjával. — Mi volna, ha egyszer betoppanna Latko . . .? — Akkor az arcába mondom neki, hogy nem érdemel ilyen asszonyt, mint te vagy! 3 tetéstől, zavargásoktól tartott és hogy ezért kirendeltségről gondoskodott". nem igaz, hogy „emberek azzal a kéréssel fordultak a társasághoz, hogy ez legalább a temetés ideje alatt ne járasson kocsikat a Tisza Lajos-köruton", nem igaz, hogy „itt ridegen azt a választ adták, hogy: csak nem dolgozhat a társaság a saját zsebe ellen egy rongyos kölyök hajaidért", nem igaz, „hogy Hauck Antal kocsivezető 30 méter távolságból észrevette a gyermeket, nem igaz, hogy a társaság „ a szabadnapos kocsi vezetőket és kalauzokat is eltiltotta a temetésen való részvételtől", nem igaz, hogy a társaság „kiképezetlen, a villamos vezetéséhez nem értő, olcsó embereket tart", 9 nem igpz, hogy „rosszak a villamos 'kocsik szerkezetei". Nem akartunk vitát provokálni, azért nem foglalkoztunk megjelenésenként az emiitett laip tiidÖsitás'aival. Ma siem akarunk vitatkozni, de azt hisszük, hogy legalább is megbecstelenítő, ha valakire a hazugság bélyegét sütik. Valaki ujságiró megkockáztatott egy csomó állítást, mi tagadjuk azok valódiságát. Aki ugy véli, hogy igaza van, vagy hogy sérelmet szenvedett ez által, ott keresse az igazát, ahol megkaphatja. Lappolémia ezt az ügyet nem döntheti el. * A szociáldemokrata pórt szegedi végrehajtő bizottságának nevében a kővetkezők közlésére kértek bennünket: A „Délmagyarország" tek. szerkesztőségének, Helyben. Igen kérjük a tek. szerkesztőséget, hogy az alábbi soroknak — az igazság érdekében — szíveskedjék b. lapjában helyet adni. Az is igaz, hogy ezen sorokat a „Friss Hirek" szerkesztőségébe kellett volna beküldenünk, de ezen eljárásunkra élénk világot fog vetni az alább megirt tényállás; vagyis a nevezett lap kiadója igen jól tudja — Ezt mondanád neki? Arcába mondanád? — Arcába mon-da-nám! — Imre villogó szemekkel pödörte a bajuszát. — Utána — kihívom — kardra hivom ki! Lubica asszony kacagott. Elképzelte az ő édes uracsikáját, kardocskával a kezecskéjében . . . Ekkor — kitárul az ajtó. Latko jelent meg a küszöbön, vérvörös arccal és méregben forgó szemekkel. — He, megzavartam a tisztelt társaságot? — vakkantotta. — Pásztorórácsikát zavartam meg? — De kérlek Latko kicsoda . . .? — Micsoda — hogy kicsoda? A verebek csiripelik! — De kedves barátom . . .? — Kikérem magamnatk. Fene a barátja! — Tomasics ur, ne feledkezzék meg a tiszteletről, amelylyel egy dzsentlménnel és királyi hivatalnokkal szemben viseltetni tartozik. — Vitte volna el az ördög a szolgabíró urat, egy órával a keresztelője után — megértett? — De, édes Latko — pityergett az aszszony — hiszen te magad . . . — Igaz, magaim voltam a szamár, aki... de azért mégis te, semmirekelő . . . — Tomasics ur . . . — kiáltott Imre túltengő méltósággal. — Maga hallgasson. Hogy az isten nyila