Délmagyarország, 1912. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1912-02-22 / 43. szám

1912 Ili. évfolyarr, 43. szám Csütörtök, február 22 flfizponti szerkesztőst® és kiadóhivatal Sze®ed, .—. Korona-utca 15. szám c=i Ündapesti szerkesztősé® és kiadóhivatal !Y., Városház-utca 3. szám c=i SLŐFIZETESI AR SZEGEDEN esész évre . R ií-~ félévre . . . K nesyedévre . K 6'— eay hónapra K Esyts szám ára 10 Híiér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKÉN: e®ész évre K 28-— félévre . . . R 14'— nesyedévre . K V— egy hónapra K 2.40 Égye3 szám ára 10 Sllér. TELEFON-SZÁM: Szerkesztőse® 305 ^ iiiadóhiwtei 836 Interurbán 305 Budapesti szerkesztőse® teleíon-száma 128—12 Pranger bőjíbeszéde. Mintha csak a pénzintézetek farsangjának nézte volna Pranger, az Osztrák-Magyar Bank vezértitkára a közgyűlések évadját, s mintha hamvazói prédikációnak tartotta volna azt a nagy föltűnést keltő beszédet, melyet vasárnap, a bécsi Saldierungsverein közgyűlésén tartott. Vége van a szórakozásoknak a duzzadt mérlegekben való gyönyörködésnek, az igazgatóságok felé nyújtott bokrétáknak, az osztalék-nyerésnek: itt a rideg valóság, sőt a jövő közeledő veszedelmének előtárása: az eladósodottság, a hitelélet túltengése. A jegybank vezértitkára nem tartozik a hangulatok emberei közé s az ő hivatása legkevésbé olyan, hogy közgazdasági jövendöléseket és enunciációkat tegyen. Komoly lehet hát a helyzet, ha Pranger szükségesnek tartja a figyelmeztetést: vigyázzunk, mert baj lehet. A bajnak más neve: krach. Sajnos, nem uj dolog a vezértitkár állításai; ő csak a legilletékesebb pecsétet ütötte rá. A pénzintézeteknek az a hatalmas föllendülése, de egyben erős versengése és még inkább az uj, merőben fölösleges alapitások hosszú sora, végül pedig mértéktelenül kifejlődött spekuláció: ezek növelték a váltóforgalmat olyan hatalmasra, hogy a monarchia hitel-életének középpontjában Pranger megcsóválja a fejét. A hitelnek — gazdasági törvények szerint — alapjának kell lenni s a hitelforgalom növekedése eszerint csak ott következhetnék be, ahol ez az alap kiszélesedett. Ezt azonban különösen Magyarországra, alig lehet elmondani. A földbirtok és az egyéb ingatlanok értéke növekedett ugyan, de e növekedés arányánál sokkal nagyobb az eladósodottság. Amit tehát a múltban ötven-hatvan százaléknyira terhelt az adósság, azt most, első, másod és harmadhelyi kölcsönök formájában nyolcvan, kilencven, sőt száz és százhúsz százaléknyira nyom. Az épitkezési kedv föllendülése sok haszonnal és előnynyel jár, — de magával hozza a gondot, hogy vajon a túlságba vitt épitkezési hitelek nem fogják az ilyenkor hosszú időre lekötött tőkét más oldalról elvonni? S vajon az építkezések túltengése nem fogja-e végső eredményben akár az uj, akár a régi házakban az üres lakások rémét otthonossá tenni? Hosszú időn át állandó panasz volt a vállalkozó kedv hiánya, az alapitások kevés vola miatt. Most azt lehetne mondani: la marié est trop belle, kissé túlságba jutott az egyoldalú vállalkozó kedv és spekuláció. Az emberek előtt csak sikerek, csak jó esztendők és nyereségek vannak^ hogy volt 1907. is, a hitel megvonások éve, hogy volt épitkezési válság és voltak fekete szombatok,, arról az emberek lassanként megfeledkeztek. A jegybank vezértitkára tárgyilagosan és óvatosan hozzátette, hogy egyelőre veszedelem és baj nincsen s ebben igaza van. De az óvaosságnak, a tartózkodásnak már itt a legfőbb ideje. És a beszéd, amely általános az osztrák-magyar monarchiáról szólt, mintha erősebb élével Magyarországot illette volna, ahol szinte a legtetejét ére el az inproduktiv eladósodottság. Azok, akiket illet, fogadják meg a vezértitkár intelmeit. Ha el lenne egyáltalán képzelhető: igazán üdvös az lenne az ország közgazdaságára, ha az idén egyetlen millióval se nőnének a váltó- és egyéb hiteloszlopok a bankmérlegekben. S akiknek ma még börzei nyelven szólva, ,,a fejébe dobják a pénzt", — az ne szédüljön meg tőle, hanem annyit markoljon belőle, a mennyit — hisz erre is kerülhet a sor — vissza is fizethet. Ez ugyan a mai hitelnyújtások bizonyos részén szinte kikapcsolt dolog; pedig a hitel természete ezt is jelentené. Egy adós még csak bizhatja a nagy harangra esedékességeinek végső elrendezéseit, de egy egész ország aligha. A szőlőfürt. Irta Anatole Francé. Boldog, nagyon boldog voltam. Ugy tekintettem apámat, anyámat meg a dajkáimat, mintha igen szelíd óriások lettek volna, akik azóta élne,k mióta a világ s akik változatlanok, örökkévalók és egyetlenek a magok nemében. Bizonyos voltam benne, hogy meg tudnának őrizni minden rossztól s mellettük tökéletes biztonságban éreztem magamat. A bizalom, mellyel anyám iránt viseltettem, valami végtelen volt; ha eszembe jut ez az isteni, imádásra méltó bizalom, kedvem volna összecsókolni azt a kis legénykét, aki akikor voltam; s mindazok, akik tudják, mily nehéz ezen a világon valamely érzelmet a maga teljességében megőrizni: érteni fogják, miért ejt ily szokatlan elragadtatásba ez az emlékem. Boldog voltam. Ezerféle ismert és mégis rejtelmes dolog foglalkoztatta képzelőtehetsógemet, ezerféle dolog, melyek magokba véve semmiségek voltak, de melyek mégis részét alkották életemnek. Nagyon kicsinyke volt még életem; de hát élet volt, azaz a mindenség középpontja, a világ közepe. Ne mosolyogjanak azon, amit mondok, vagy inkább mosolyogjanak rajta barátságosan, rokonérzéssél és gondolják meg, hogy minden élő, még a legutolsó kis kutya is, a mindenség közepében érzi magát. Boldog voltam, hogy láttam, hogy hallottem. Ahányszor anyám kinyitotta üveges szekrényét, mindannyiszor finom költészettel teli érdeklődést, megilletődést éreztem. Ugyan mi lehetett ebben a szekrényben? Istenem, ami más szekrényben szokott lenni, fehérnemű, illatott rejtő zacskók, dobozok, skatulyáik. Ma hajlandó vagyok gyanusitani szegény anyámat, hogy gyöngéje volt a skatulyák iránt. Volt neki mindenféle fajta, hihetetlen mennyiségben. S ezek a skatulyák, melyekhez nem volt szabad nyúlnom, szent félelemmel töltöttek el, s mélységes áhítatba ejtettek. Játékszereim is nagy dolgot adtak kis fejemnek; legalább azok a játékszerek, melyeket Ígértek s melveket vártam- mert a régi játékaimnak nem volt rám nézve semmi rejtelmessége, következéskép semmi varázsa. De milyen szépek voltak az álmodott játékszerek !... Aztán roppant álmélkodásökba ejtett az a másik csoda is, hogy mily végtelen mennyiségű vonal és alak kerül ki egyetlen iró-ónból, egyetlen tollból. Katonákat kezdtem rajzolni; tojásalaku fejet kanyarítottam, s aztán csákót rajzoltam a tetejébe. Csak sok megfigyelés után sikerült a fejet le a szemöldök vonaláig csákójába bujtatnom ... Szeretem a virágot, az illatszereket, az asztal élvezeteit és a szép ruhát. Tollas kalapom és tarkán szőtt harisnyáim meglehetősen büszkévé tettek. De minden egyes dolognál jobban szerettem a dolgok összességét, s kapcsolatát: házat, meg a levegőt, meg a fényt, mit tudom én, miit, szóval az életet. Valami imondhatatlanul édes völt élnem ... Nincs az a kis madár, mely több gyönyörűséggel dörzsölődött volna fészkének pelyhéhez... Boldog, nagyon boldog voltam. Hanem azért irigyéltem egy másik gyermeket. Alfonznak hívták. A vezetéknevét nem tudtam, talán nem is volt neki. Azt .mondták, hogy az anyja mosónő és házról-házra jár dolgozni. Alfonz egész nap az udvaron vagy a Szajna narton csatangolt. Az ablakból akárhányszor elnéztem maszatos arcát, sárga üstökét, rongyosfenekü nadrágját és csámpás, lyukas cipőit, melyeket megáztatott minden pocsolyában. On is szerettem volna szabadon járkálni a pocsolyában. Alfonz minduntalan a szakácsnék körül ácsorgott, akiktől sok pofont s néha egy kis száraz tésztamaradékot kapott. Hébe-hóba az istállószolgák a vízvezetékhez küldték egy veder vizért, mellet aztán büszkén, biborvörös arccal, nyelvét kiöltve cipelt az istállóba. S én irigyeltem. Neki nem kellett La Fontaine meséket magolni: nem tarthatott tőle, hogy megdorgáljak, ha luhája pecsétes fett; nem kellett mondogatnia: jó napot, uram! jó napot asszonyom! Olyan embereknek, akiknek napjai és estéi (akár jók voltak, akár roszszak) legkevésbé sem érdekelték: és, bár Alfonznak nem volt se falova, se Noé-bárka játéka, Alfonz kedvére játszott a verebekkel, melyeket összefogdosott, a csavargó kutyákkal, melyek gazdátlanul kóboroltak, mint ő maga, sőt még az istálóbeli lovakkal is, mig a kocsis a seprővel rá nem húzott, hogy eltakarodjék. Szabad volt és merész. Az ud-