Délmagyarország, 1912. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1912-02-22 / 43. szám

234 DELMAGYARORSZÁG 1912. február 18. Változott atmoszféra. (Saját tudósít ónktól.) Amire oly sokáig vártunk, amiről már-már végképen lemondtunk, a parlamentben minden akadályok dacára felülkerekedni látszik a jobb belátás. És ezzel a parlamentnek egész atmoszférája megváltozott. A nagyhangú, üres pathosznaík, a színházi menydörgéseknek s a rakétákból csinált villámoknak nem kedvez többé a miliő: a fékezhetetlen gyűlölet inkább mosolyt vált ki, mint haragot és a igyanusitások inkább keltenek derültséget, mint indignációt. Természetes, hogy mindazok, akiknek ez nem kedvez, lázasan keresik és kutatják ennék a fordulatnak nem annyira az okát, mint inkább az okozóját. Keresik a bűnbakot, hogy ádáz bosszuvágygyal annak egyenesen neki rontsanak. De hiába keresik, hiába kutatják. Hiába szimatolnak konyentikulumokat, hiába akarják belerántani a nemzeti kaszinót, hiába akarják kipécézni Apponyit, Kossuthot, Andrássyt, hiába settenkednek a miniszterelnök körül, — sehol és senkinél nem találhatnak jelezhető pontot, mert mindazokon kivit!, amik nyilvánosan, mindenkinek szeme láttára és füle hallatára történtek és mindazokon kiviii, amik a parlament szine előtt bevallva lettek, mindazokon kiviii semmi sem történt. Tehát semmi intrika, semmi titkos megegyezés nem játszott szerepet a beállott fordulatban, egyedül csak a jobb belátás ébredt föl és ennek találkozása és érintkezése változtatta meg az atmoszférát s a romboló és a kárt tévő ösztönök és szenvedélyek előrenyomulását meggátolta a következményektő! való vis'szaliökkenés, mely fölrázta ugy a jóhiszeműen alvó, mint a rosszhiszeműen elaltatott közlelkiismeretet. És ebben a megváltozott miliőben nincs más teendő, mint föltétlenül bízni a dolgok erejében és nyugodtan bevárni a megindult processzus lefolyását. Tulhevesen reménykedni a várva-várt békének, a normális parlamenti munkának gyors kialakulásában, talán épen olyan balgaság lenne, mint megijedni vagy elcsüggedni a felett, ha talán ismét előtérbe lépne a technikai obstrukció. Mert a megváltozott atmoszférában az előbbinek okvetetlenül jönnie, az utóbbinak okvetlenül elmúlnia kell. Egy olyan miliőben, amelyben a düh nem tud dűlőre ingerelni többé, melyben az erőszak nem képes hasonlót provokálni többé, semmiféle kísérlet a parlamenti munka megakadályozására, semmiféle merénylet, mely dűlőre és erőszakra van alapítva, nem sikerülhet többé. Mert a parlamentben fölébredt jobb belátás, hatványozva terjed el az ország közvéleményében s az országszerte általános .tiltakozás után a néma undor, a szótalan — de annál többet mondó — megvetés, sokkal gyorsabban végeznek a betegséggel: a kisebbségi terrorral, mint bármilyen orvosi beavatkozás. Kioszoltak azok a hamis illúziók, melyekkel eddig a „vitarendezők", jobban mondva vitamegfojtó bizottság kicsinyes játékait körül vették s az elnökségnek semmiféle erőszakra sincs szüksége, hogy a teljes erkölcsi támogatással fedezett elnöki jognak és hatalomnak frakciók botránycsinálási szándéka, technikázása, a többség munkajogának, a parlamenti szólás és vitatkozás szabadságának elkobzására irányuló furfangoskodása ellenállhasson. Az atmoszféra megváltozott, a parlamenti fordulatra legkedvezőbb pillanat itt van s a többi jönni fog, mert jönnie kell. Burián lemondása és Bilinski kinevezése. A hivatalos lap szerdai száma áz alább közlendő királyi kéziratokat tartalmazza: „Kedves Berchtold gróf! Amidőn Burián István báró közös pénzügyminiszteremet, a tudomásvétel végett másolatban idezárt kéziratom szerint, ettől az állásától saját kérelmére kegyelemvarból, birodalmából, ugy nézett reám, fel az ablakba, ahogy kalitkába zárt madárra szok-% lak nézni. Történt, hogy erről a nagy, vidám udvarról felszedték a kövezetet. Persze csak azért, hogy uj kőburkolatot rakjanak rá, de minthogy a munkálatok közben folytonosan esett, az egész udvar csupa sár volt és Alfonz, aki ugy élt ott, mind erdejében a satyr, tetőtől-talpig földszínű lett. Vidáman, s jobb ügyre méltó buzgalommal emelte ki a kőkockákat helyükből s aztán lankadatlan hévvel cipelte súlyos játékszereit hol erre, hol meg amarra. Hirtelen felnézett, s észrevett, amint fent az ablaknál állottam, a falak közé zárva. Intett, hogy jöjjek le. Bizony magamnak is kedvem lett volna kőkockákkal játszani. Bent, a szobában nem valtak kődarabok, melyéket előre-hátra hurcolhattam volna. Véletlenül nyitva volt a lakásunk ajtaja. Kiosontam s lementem az udvarra. — Itt vagyok — szóltam Alfonznak. — Hozd azt a követ — szólt ő. Arca szilaj, vad kifejezésü, hangja érdes, rekedt volt. Engedelmeskedtem. Hanem egyszerre valaki megcsípett, kikapta kezemből a kőkockát, s felemelt a földről. A dajkám volt, 'aki méltatlankodva vitt haza. Megmosott jóféle marseillei szappannal s összeszidott, amiért azzal a csavargó, semmirekelő, gaz fickóval játszottam. — Alfonz — tette hozzá anyám — Alfonz neveletlen gyermek. Ez nem hibája, hanem szerencsétlensége. De a jól nevelt gyermekeknek nem szabad a neveletlenekkel társalogniok. Igen értelmes, gondolkozni szerető kis gyermek voltam. Anyám szavait eszembe tartottam, s intése, nem tudom, hogyan, összezavarodott fejemben azzal, amit az elátkozott gyermekekről tanultam, mikor képes bibliámat magyaráztattam el magamnak. Alfonz iránt érzett érzelmeim tökéletesen megváltoztak. ;Már nem irigyeltem; óh, nem. Irtózattal vegyes szánalmat ébresztett bennem. „Ez nem hibája, hanem szerencsétlensége". Anyámnak ez az egy szava megváltoztatott irányában. Jól tetted, hogy már kicsiny koromban megmagyaráztad nekem a nyomorultak ártatlanságát. Intésed áldásos volt; ezután már csak rajtam állott, hogy sohase tévesszem szem elől szavaidat egész életemben. Annyi bizonyos, hogy legalább ez alkalommal foganatja volt az intő szónak, mert megesett a szivem az elátkozott gyermeken. Egyszer, mialatt Alfonz egyik szomszédunk (jámbor öreg hölgy) papagályát nyakgatta az udvaron, elnéztem ezt az ijesztő, hatalmas Káint, kegyesen szánakozva rajta, mint ahogyan egy jó kis Ábelhez illett. Fájdalom! Az Ábeléket csak a boldogság teszi Ábelekké. Feltettem magamban, hogy Alfonz iránt táplált szánalmamnak valami tanúbizonyságát adom. Először arra gondoltam, hogy csókot intek néki; de aztán vadóc arben fölmentem, lovag Bilinski Leó dr belső titkos tanácsost, sz. k. minisztert közös pénzügyminiszteremmé kinevezem. Ferenc József s. k. Berchtold s. k." ,.Kedves Khuen-Héderváry gróf! Értesítem önt, hogy Burián István báró közös pénzügyminiszteremet, saját kérelmére, ettől az állásától kegyelemben fölmentem és lovag Bilinski Leó dr, belső titkos tanácsost, sz. k. minisztert közös pénzügyminiszteremmé kinevezem. Kelt Bécsben, 1912 február 20-án. Ferenc József s. k. Khuen-Héderváry gróf s. k." .,Kedves Burián báró! Azt a kérelmét, hogy közös pénzügyminiszteri állásától felmentessék, kegyelemben teljesítem. Ezen állásából távozását őszintén sajnálva, ebből az alkalomból teljes elismerésemet és legmelegebb köszönetemet fejezem ki önnek azokért a kiváló szolgálatokért, amelyeket mint közös pénzügyminiszterem, de különösen Bosznia és Hercegovina igazgatásával nekem és a monarchiának tett. Fentartom magamnak, hogy önt a szolgálatban újból alkalmazzam. Kelt Bécsben, 1912 február 20-án. Ferenc József s. k. Berchtold s. k." „Kedves lovag Bilinski dr! Kinevezem önt közös pénzügyminiszteremmé. Kelt Bécsben, 1912 február 20-án. Ferenc József s. k. Berchtold s. k." Lukács Lásielő Budapesten. Félhivatalosan jelentik: Lukács László pénzügyminiszter, aki néhány napot Lovranában töltött, eredeti terve szerint szerdán titkárával Budapestre érkezett és a képviselőház ülése előtt felkereste Khuen-Héderváry Károly gróf miniszterelnököt és vele rövid megbeszélést folytatott. cára tekintettem, s eszembe jutott, bogy ugy sem volna vele valami nagyra; és különben is szivem fösvénykedett ezzel az adománvnyal. Sokáig keresgéltem, mit adhatnék néki; nagy zavarban voltam. Od'adni Alfonznak a falovamat, melynek ugyan már nem volt meg sem a sörénye, sem a falka, mégis kissé túlságosan pazar ajándéknak tűnt fél előttem. Aztán meg lovat szoktunk adni, ha a szánakozásunkat akarjuk kifejezni? Elátkozott gyermekeknek való ajándékot kellett találnom. Tanakodtam: virágot adjak neki? A szalonban egész sereg virágbokréta hervadt. Csakhogy a virág, a virág olyanféle, mint a csók. Nem hittem, hogy Alfonz szereti a virágot. Nagy zavaromban körülnéztem az ebédlőben. Egyszerre tapsolni kezdtem örömömben : megtaláltam ajándékomat. A pohárszéken egy nagv tálban, pompás fontainebleau-i szőlőt leltem. Felmásztam a legközelebb levő székre, s kivettem a szőlőből egv hosszú, nehéz fürtöt, mely maga majdnem akkora volt, mint a tál. A halványzöld szőlőszemek egyik oldalukon szinte aranyos szinüeknek látszották; elképzeltem, milyen izesen olvadhatnak szét az ember szájában: hanem azért egy szeimecskét sem csíptem le a fürtről. Odaszaladtam anyámnak munkaasztalához, egy gombolyag zsineget keresni. Erről az asztalról tilos volt bármit is elvennem, de hát szükség törvényt ront: ahoz is ember kell a gátra, hogy a maga idejében áthágjuk a kiadott parancsot.