Délmagyarország, 1912. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1912-02-11 / 34. szám

• III. évfoiyarr, 34. szám Vasárnap, február II Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, C3 Rorona-utca 15. szóm Üadapesti szerkesztőség és kiadóhhrsial IV., Városház-utca 3. szám citj ELÖFIZETES1 AR SZEGEDEM egész évre , R 24-— iélévre . . . R 12' negyedévre , A 6— egy hónapra R V Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉS! AR VIDÉKÉN: egész évre R 28'— félévre . . . R negyedévre . R V— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér. 14'2.40 TELEFON-SZÁM: Szerkesztőse) 305 üadóh t Interurbán 305 Budapesti szerkesztőseg telefon-szán a Krimicsau ? A küzdelmes élet csúnya fogalmakat termel, amiknek olyan a terminológiájuk is. Ezek közül való a Krimicsau. Gyönge vigasztalás, hogy a fogalom és műszava nem nálunk termett; a magyar talaj s levegő az efélére nem volt idáig alkalmas. Kivüiről hurcolták be, onnan került hozzánk, mint a szerb tövis; de aztán megragadt és akkíimatizálta magát. A Krimicsau egy német gyárváros neve, hol a munkássztrájkok ellen először alkalmazták a gyári vállalkozók az üzem beszüntetését s a tömeges munkás-kizárást. Tele van most a levegő nálunk, hogy legközelebb egy ilyen Krimicsau készül, még pedig nagy stílusban. Mert a leghatalmasb magyar gyári iparág: a vas- és fémmüveseké van benne érdekelve, melynek munkatelepei Budapesten 45—50 gyártelepre terjednek és 20'—25.000 munkást foglalkoztatnak. Elsőrendű közgazdasági válság nehezednék ipari termelésünkre, ha ez a félszáz gyár hetekig nem füttené kazánjait, nem dolgoztatná gépeit, mikor megrendelésekkel el vannak halmozva, s elsőrendű társadalmi mizéria támadhat abból, ha e termeíés negyedszázezer alkalmazottja családostul kenyérinségbe esik télviz idején. A viszály gyárak s munkásaik közt már régóta tart, de csak az utolsó hetekben mérgesedett el. Állítólag csekély, pár fillérnyi bérjavitás igénye okozta volna, legalább igy panaszolják fel a megszorult munkások. Mig a gyári vállalkozók a mozgalomban hatalmi erőpróbát és az alkalmazottak javára leendő eldültében veszedelmes precedenst látnak, mely minden vállalatot alapjában rendítene meg. Kétségkívül nagy és komoly érdekekről van szó, ha a munkaerő tülekedni kezd ekép a tőkeerővel s azt akarja bebizonyítani, hogy amaz a hatalmsabb, emez pedig inferior. A harc, mely köztük a legtöbb termelési területen megindult s ad hoc békekötésekkel megszakítva folyvást kiujul, a magyar iparnak veszedelmes nyavalyája. Mert nemcsak ad hoc fennakadásokat idéz elő a termelésben s forgalomban, hanem megrontja az ipari szolidaritást, aláássa az ipari erkölcsöket és fölötte megnehezíti, hogy itt az ipar fejlődhessék, hőditó erővel, egészséges jövendővel birhasson. A viszálykodásnak keserves visszahatása mutatkozik a fogyasztó, megrendelő és fizető közönség körében. A honi ipar iránt való bizalom ilyen viszonyok közt aligha melegedhet föl s az érte való jelentős propagandát, sajnos, csúfosan torkolják le a hazai termelő erők erőszakos eljárásukkal, folytonos viszálykodásaikkal, amik az árut rosszabbá és drágábbá teszik. Az élelmes külföldi versengő pedig a markába nevethet, mert inter duos iitigantes, okvetetlenül ő lész a tertius gaudent. E bajok nagyobb részén közel jövőben az uj ipartörvény fog segíteni vagy legalább enyhit rajtuk s megadja a lehetőséget, a módot, hogy munkaadó és munkás a kenyérkérdésekben igazságos regulátorhoz, kenyérperükben igazságos arbiterhez jussanak. De addig is, mig a törvényhozás e fontos feladatát teljesítheti, saját érdekükben fontos a küzködő feleket egymás iránt való méltányosságra és kölcsönös mérsékletre figyelmeztetni. Nagy gazdasági fejlettséggel dicsekvő, hatalmas tőkeerők fölött rendelkező államokban is kóros állapotra vall, mikor a munkásság és munkaadói ultimátumok elé állítják egymást s a gyárak vagy a munkamegszüntetés vagy a munkáskizárás következtében szünetelnek. De Magyarországon, hol fiatal iparunkat oly nehéz volt az idegen verseny közepett ennyire is megteremteni, ahol minden fennakadás visszaesést, elmaradtságot eredményezhet: nálunk a sztrájkok és krimicsauk országos csapás jellegével bírnak s a fejlődésbeli ujabb elmaradás szerencsétlen következményét zúdíthatják reánk. Azért gondolják meg a gyárosok mielőtt a végzetes kísérletet megkockáztatnák, mennyi kárral járhat az saját üzemükre, forgalmukra, klienelájukra és kivitelükre nézve. De gondolják meg szintúgy A homályból. A kis határszéli magyar városka rögös utcáit rovogatva egy sáoadt profilü. égőszermi, régen halott költő alakjával találkoztam az őszelői ködben. Esernyőt szorongat ideges kezében és tekintete alacsony tetőkön, törpe fenyőkön toll, egv metafizikai világba réved és Vértelen, keskeny ajka láthatatlan szellemekkel, titokzatos asztrálletkekkel társalkodik. Olv eleven és kényszerű ez az én magányos vizlóm, akár a dán királyfié a helsingőri terrász középkori évadán. Ez a sovány, nyurga és neur,aszténiás kísértet előbb, hozzám közelebb áll, mint ennek a mélabús, álmos, sőt halott városkának bármelyik lakosa, aki szembejön velem és köszönt, mint idegent szokás. Igen, ez a kísértet, ez az előd, ez a költőtárs nem hágy nyugodni engem. Izgat, riaszt, megzavarja köreimet. Az én árva, önmagukba fásult, lemondással visszatérni mindennapi circulus vitiosus-.aimat. Valóban, ma este él ez a kisértet, a versei, ezek az üvegházi tropikus nővén vek, ezek a szelleméletet élő, (vértelen fantomok ma este delejes hatalommal bólongatnak felém és én azon veszem magam észre, hogy idézem őket, mint ahogy szellemeket idéznek a távoli kisváros esteli szeánszain. Ez a költő itten élte le az egész életét, itt robotolt, itt álmodott, csak meghalni ment'el verőfényesebb vidékre, a messze csillogó és vonzó főváros egyik kórházának számozott ágyába. Ez a költő polgáriskolai tanár volt itt, pisze, tót leányzókat oktatott és nevelt, délutánonkint szarkalábas gyakorlatokat javítgatott, amelyeket némelyik kispolgári bakfis a Halotti Beszéd szláv idiómájában irt, este azután, a -iros tentát • félretéve, a költőnek fejfájós és lázas víziói jöttek — elhagyottság és magány esti láza — és ekkor irta azokat a verseket, amelyek révén egy kissé Spinozának és »Goethének érezhette magát a járatlan utak. a pangó élet, a pókhálós gondolatok e halott városában. Most már értem őt, látom, sajnálom, kezet fogok vele. Ebben a kis csöndes fészekben a házak még mind boltívesek. Itt még a gótika homálya uralkodik az álmodó szobákban. Kik léinek erre és miért és mit akarnak? Elnézem őket és messzebb érzem magamat, smintha svéd falukba tévednék, vagy skót hegyek városába. Mintha ez a iiely kiment volna a forgalomból, mint egy öreg tallér, amelyen halott Habsburgok koszorús képe rémlik, az idő és a nyomorúság patinájától eltakarva. Az utca néptelen, a törpülő fák mintha élénkebbek volnának, mint az emberek. Idegen és zagvva nvelv ütögeti a fiilemet, egy-két penzióba vonult öreg ur bállag végig néha-néha. Itt egy temetésen az egész város ott van és kimegy a temetőbe mind. Ezt a sétát mindig megteszik. A temetőbe járnak a diákok cigarettázni, a díszes, virágillatos és még az utcáknál is csöndesebb temetőbe. Itt mindenki köszön, alázatosan és gyanakodva, itt mindenki ismeri egymást. Kölcsönös szapuláson és irigységen alapuló nagv összetartás vari itt, mint ahogy a ketrecben összebújnak a fázó, reménytelen és sínylődő vadak. Az Erkölcs itt valóságos kényszer és az emberek ugy viselik magukon, mint a középkori boldog sororok a cilicurnot. Mindenki puritán itt, mint az angolok Cromwell idejében és mindenki feltűnően az, kéjeleg benne, imint mártírok a szenvedésben és halálban. Esténkint halk és áruló zongorák szava szűrődik a vasrózsás és rostéivos ablakon keresztül: az álmodni térő városka öntudaitlamul, akaratlanul és félszegen ábrándozik. Ódon népdalok szállanak föl a részletre törlesztett hangszerekből és a házilag készült tájképek a porcellánszobrok, a törött csecse-becsék, az egész kopott garnitúra és az öreg pipatórium régesrégi ismerősök gyanánt üdvözli ezeket a dallamokat, ezeket a hervatag makartbokrétáit a szeptember végi estéknek.