Délmagyarország, 1912. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1912-01-20 / 16. szám

2 DÉLMAG Y ARÜRSZÁG 1912. január 20. folytat, mely a nemzeti munka kormányának két évi mérlegére szintén némi visszahatással volt. De azért nincs oka az eddig elértek után azon keseregnie, hogy a harcban eltelt idő kárba veszett. Az ellenzék súlyos felelősséget vont magára taktikai harcmodorával s nemcsak visszahatást idézett elő ellene a komoly közvéleményben, sőt erélyes tiltakozását provokálta, hanem el is nyütte, le is járatta saját fegyverzetét. Az obstrukció Magyarországon megszűnt népszerű lenni, ahogy a katonai kérdésekben való kontroverziák is unalmasakká váltak a társadalmi bajoktól, kulturális és gazdasági tömegkérdésektől elfoglalt köztudat számára. A magyar közvélemény hidegen nézi s nem érti ezt a közjogi ellenzéket, mely végletes harcmodora okciméü! ujabban a választójogi reform prioritását hangoztatja. Künn az országban a választóközönség jól láthatja, hogy ez a prioritás csak merő ürügy. E harcban a nemzeti munka kormánya tudatosan indult, s alapos okai vannak rá, hogy bizva nézzen az eredmények felé. A küzdelmes félév, mely mögötte van, biztosította neki az erkölcsi felsöbbséget ellenfele s a politikai superioritást a taktikázó ellenzék fölött. Ha most ujulva tör ki a harc, a nemzeti munka hivei aggodalom nélkül veszik fel a küzdelmet, mig el nem következik a várható teljes győzelem, mely idáig két éven át minden nagy kérdésben zászlajukat koszorúzta Khuen-Héderváry gróf higgadt fölényü, tapasztalt erejű és igaz hazafiasságtól áthatott vezérlése alatt. Olaszország uj hadtestet állit. Kómából jelentik: Az olasz kormány félhivatalosa, a Tribuna, nemrég megcáfolta azokat a híreszteléseket, mintha az olasz kormány egy uj hdtest felállítását határozta volna el. A milanói Avanti és a velencei Gazettino most állítólag beavatott helyről azt jelenti, gok egy kut fenekén. E szemekből tisztán ki tehetett olvasni a boldogtalan, szenvedésben és önfeláldozásban eltelt életet, mely a szelídség és megadás kincseit árasztotta maga körül. Fogait összeszorítva, amennyire csak lehetett, keveset lélekzett; görcsösen kapaszkodott az életbe, hogy egyszerre ki ne lehelje •azt a kevés erőt, mely még ezen a világon tartotta. — Megismer bennünket, anyám? — kérdezte a marquis. Az anya ajkairól alig hallható sípolás röppent el; hangjának a nesze volt ez. A fiuk, ágya fölé hajolva, lestek szavait. A vicomte ajkára szorítva zsebkendőjét, visszafojtott egy köhögési rohamot. — Gyermekeim, — suttogta a marquise — meghalok, érzem . . . A legidősebb udvarias szelídséggel, félbeszakította: — Oh anyám! Mind a hárman alázatosan, figyelmesen hallgattak, száraz szemekkel. — Ne sírjatok — folytatta az anya — inkább imádkozzatok értem. Rossz anva vagyok, nagy hibát . . . bűnt követtem el, melyért bocsánatot kérek istentől. Mielőtt megjelenek szine előtt, meg kell gyónnom nektek. Egy percre megállt, fis lesütve szempilláit, hogv kevésbé szégyélje magát, súgva ezt mondta: hogy az olasz hadügyminisztérium minden cáfolat ellenére felállatja az uj hadtestet. Ez lesz a 13. hadtest és székhelye Pá'duában lesz. Ulodiáner és íncédi. (Saját tudósítónktól.) A szegedi törvényszék vádtanácsa érdekes ügyben határozott. Vád alá helyezte Wodiáner Sándor drt és íncédi Árpádot, csalás büntette miatt. Ebben a határozatban benne van két szerencsétlen bűnöző tragédiája. Tisztességes és előkelő család nevét viselik. Nem biin volt a bölcsőjük. Megcsúsztak azon a sikamlós pályán, amelyre mindannyiunkat rálöktek. Mindennapi történet. Ebben az esetben azonban a szereplők egyénisége belemarkol a miliőibe, amelyben élünk. Föltárja a kulisszákat, keményen és daccal harsogja felénk: — ítélkezzetek, állunk elébe! Wodiáner dr arisztokrata család sarja. Az őseinek talán aranysujtásos volt a takarója és gyémántszegíü ragyogott a bátsonyjelmez gomblyukában. Multak az idők és Wodiáner dr idecsöppent közénk, Szegedre. Nem kamarás volt a dajkája és aranyszőrű paripák sem szágutdtak az ezer holdakon. Polgártársnak született. De arisztokrata vér csörgedezett az ereiben. A forró pirost halvány kékre színtelenítette a származás ősisége. Meghódította a mult ragyogása, a melynek csak fénytelen sugárzása verődött vissza a régi idők ósdi bútorain. Egy-egy visszamaradt, rokkant bútordarab emlékeztette a márványtermes, szőnyeges palotára, amelyben a boldog ősök aranykehellyel kocintottak egészségükre. Wodiáner dr kikészített hétágú koronája eltűnt valahol. (A bátyja ma is báró.) Palota, vagyon, dicsőség elveszett. Wodiáner Sándor dr ide jutott, közibénk, proletárnak. Fölemelkedett az ügyvédi cim magaslatáig. Szép pálya, komoly hivatás. Wodiáner drban fészkelődött a gőg, amely vele, benne — Megcsaltam apátokat ... jó arátokat, Egyik közületek nem az ő fia. És ez . . . Lassan oldalt hajolt s az ágyköz felé fordulva, meghalt. A három fiu lábujjhegyen kiment a szobából. A szomszéd szobában leültek. És beszédbe kezdett a marauis, enyhe meghatottsággal: — Hallottátok a szomorú vallomást, melyet a halál nem engedett meg anyánknak befejezni. Távol áll (tőlem s meg vagyok győződve, tőletek is távol áll az a gondolat, hogy váddal illessétek azt, aki oiár nincs többé. Ez a titok, melybe nem hatolhatunk be teljesen, örökké köztünk marad. A világ soha semmit-ne fog gyamtani. Állapítsuk meg ezt egyszer s mindenkorra. A világ szemében én, Jean, mindig a marquis leszek, René a gróf és Francois vicomte de Guébrianges. De mi, akik tudjuk, hogy közülünk az egyiknek ereiben idegen vér folyik, mely talán kevésbé tiszta, mint apánké, maradhatunk-e egymással szemben továbbra is, miután helyzetünk oly hamis és oly kényes? Szándékolt tudni nem akarásunk nem lenne-e vétkes? Nem áll-e közösen érdekünkben, hogy a lehetőség határain belül eloszlassuk a kételyt, mely születésiünk fölött lebeg, még akkor is, ha hármunk közül az egyikre ez a kétely a legfájdalmasabb bizonyossággá változik is? Mit gondoltok? született. Régi dicsőségről álmodozott. A haszontalan keresésben azonban beletévedt a posványba. Pénzt, dicsőséget hajhászott, de bennrekedt a tülekedésben. A bűnösök társadalmába jutott. Csalt. Törvényt ülnek fölötte. A társadalom már elitélte. Lelepleztük, de nem kerestük bűneinek a fölfedezését. Elibénk toppant a bűne, amelyet rnegtévcíyedésében elkövetett. A neve belejutott a biinkrónikába. Utóiérte a végzete. M ar nem is ügyléd, — fölfüggesztették az ügyvédi gyakorlatút. Ez a vádtanács határozatának törvényes következménye. Ami már ezután következik, csak szomorú sablon. Főtárgyalás, itélet, börtön . . . Mindegy. Csak markánsabb lesz a szin, amelyben megrajzolódoft egy élet tragédiája. Íncédi Árpád föltűnő tipusa a mai társadalom ifjúságának. Az életében még alig számlált néhány évfordulót és lezüllött. Megsemmisült erkölcsileg. A családi tűzhelyről a romlottság miliőjébe tévedt. Már tizenhét éves korában katonatiszti egyenruhában szédelgett. Lármás kardcsörtetéssel bevonult az éjjeli kávéházakba és miméit racscsolással udvarolt a kaszirnőnek. Pezsgős dáridókat csapott és adós maradt a főpincérnek. A szülők jóakaratú intése, majd dorgálása nem talált benne talajra. Fokról-fokra züllött. Az iskolából kicsapták. A szüleivel meghasonlott. Még nem is .élt és már megásta a sírját. Csalt, szélhámossá sülyedt. Balsorsa útjába sodorta Wodiáner drt. Egymásba kapcsolódott a gondolkozásuk. Kitaszítottak voltak, annál inkább forróbb volt a barátságuk. Az utóbbi időben csak párosan jelentek meg az utcán. És a bűnben sem tagadták meg egymást. íncédi már börtönben ül. Régi bűneiért elitélték. Neki már igazán mindegy, mi történik a tárgyaláson, amikor Wodiáner dr-ral együtt ül majd a vádlottak padján. Az ifjúsága már elveszett Összeomlott a jövő hidja. Az arca megfa— Én azt gondolom, — felelte René gróf, -— hogy igazad van s a vicomte is osztozik az én nézetemben. Ha nem szóltál volna, én fejeztem volna ,ki ugyanazt a véleményt arról a csapásról, mely lesujtott becsületünkre. Te megelőztél; sem gondolataim, sem szavaim a tjeidnél jobbak nem lehetnek. Fogadd köszönetemet. S hogy itt mindjárt bizonyságot adjak őszinteségemről, engedjétek meg, bármily fájdalmat is okoz nekem, hogy egy csapásra megszüntessem aggodalmaitokat. Én azt hiszem, hogy anyánk engem akart megnevezni, csak engem, abban a kínos vallomásában, melyet nem volt ideje végigmondani, világosan fogok beszélni. Te, Jean, hármunk közt a legidősebb, még abban az évben jöttél a világra, mikor apánk anyánkkal házasságra lépett. Elképzelhetitek, hogy a te nevedet a jelen esetben kiejteni tiltja a józan ész. Te, Francois, a legfiatalabb, valamennyiünk kedvence, néhány hónappal Berthe nővérünk halála után születtél, akit mély gyászba borult éjjel-nappal siratott. Nem tarthatod magad, hacsak nem akarod meggyalázni boldogult anyánk emlékét egy erkölcsi botláf? gyümölcsének. Mig ellenben én . . . értsétek meg burkolt szavakból is, kíméljétek meg magatokat s engem is a keserű gyötrelmekkel telt kutatásoktól ... én hazánk határain kivül, idegen földön születtem .. . mikor M. de Guébrianges nagykövet volt Szentpétervárott . . . Anyám szép