Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-01 / 276. szám

1911 december 1 i DÉLMAOYARORSZAü 5 Telefonon jelentik Temesvárról, hogy ott már valóságos fölfordulást csinál a rejtélyes Vidéki János. Tegnap óta ugyanis megint két uj levelet küldött, amelyben a maga tettességéről és Balázs ártatlanságáról beszél. Mind a két levél Temesvárott adatott fel, tehát a rejtélyes levélírónak Temesváron kell fennie. A temesvári rendőrség tegnap éjjel nagy razziát is tartott az egész városban, de teljesen eredménytelenül. Növeli a komplikációt, hogy ma délelőtt jelentkezett a temesvári rendőrségnél egy Raschka nevü műszerész és vándor mozgószinháztulajdonos, aki azt vallotta, "hogy ismeri Vidéki Jánost s mikor tavaly Nagybecskereken járt, akkor Vidéki szolgálatában is állott. Azt mondja, hogy annyira emlékszik rá, hogyha eléje állítanák, rögtön fölismerné. A temesvári hatóságok a sok levélfirkálást nagy tartózkodással veszik, mindazonáltal a legnagyobb energiával nyomoznak. Kószó István dr és a főkapitányi állás. — Balogh Károig leleplez. — (Saját tudósítónktól.) Érdekes és kissé pikáns hátterű, hogy ugy mondjuk: mindenki által tudott titokról esett szó a csütörtöki közgyűlésen. Nevek emlitése nélkül Balogh Károly tanácsos elevenített föl egy esetet, a melyről sokat beszéltek annak idején és a mely nagyon jellemző arra, akivel megtörtént. Hogy legelején kezdjük a dolgot, utalni kell arra a beszédre, amelyet Kószó István dr mondott el a szerdai közgyűlésen. Ebben a beszédben, amint azt megírtuk, a függetlenségi párt elnöke azt mondotta, hogy nem kell drágasági pótlékot adni a város tisztviselőinek, mert azoknak elég nagy a fizetésük és a drágaság sem emelkedett három esztendő alatt. Nagy ellentmondásokkal találkozott Kószó István beszéde már akkor is. A méltó választ azonban csütörtökön adta meg Balogh Károly tanácsnok, aki nagyon helyesen indokolta meg a tanács javaslatát és nagyon helyesen mutatta ki azt, mennyire jogos és méltányos a város alkalmazottainak a kérése. Beszéde közben részletesen foglalkozott Kószó felszólalásával is. Többek között ezeket mondotta: — Kószó István dr ur azt mondotta, hogy a tisztviselőknek elég nagy a fizetésük. Hát kérem, én emlékezem olyan időre, a dicső nemzeti küzdelem alatt történt, amikor egy urnák az egyik legnagyobb köztisztviselői állást . . . Közbeszólások: A főkapitányi állást! — . . . fölkínálták. Fölkínálták pedig azzal a kikötéssel, hogy nagyobb fizetést adnak a részére és megengedik azt is, hogy az irodáját tovább vezethesse. Ez az ur . . . Fölkiáltás: Kószó István volt! — ... azt mondotta, hogy nem fogadja el az állást, mert annak a jövedelméből nem tud megélni. Ilyen rózsásak tehát az állapotok. Egy bankigazgató több jutalékot kap egy esztendőben, mint amekkora bármelyik tanácstangnak a fizetése. Balogh Károly további beszéde kapcsán részletesen reflektált minden fölszólaló beszédére. Erről a részéről a tanácskozásnak lapunk más helyén számolunk be. Még egyet. A tanácsos beszéde után szólásra jelentkezett Kószó István dr. Mindenki érdeklődéssel várta a beszédét. Azt hitték, válaszolni fog Balogh Károlynak. Kószó azonban ezt nem tette. Nem szól a fönn emiitett dologról egy szót sem. Hogy miért, azt ő tudja. KÉPEK A RENDŐRSÉGRŐL. (Bájos tolvaj.) (Saját tudósítónktól.) Ez egyszer a bájos tolvaj nem lesz feltűnően elegáns, selyemruhás kalandornő, hanem csak egyszerű varróleány. aki épen olyan raffinált leleményességgel szélhámoskodott, mintha csak fekete taft selyemruhás és brilliáns függős kalandornő lett volna. Különben is ez a kis varróleány már a nagy kalandornők országútjára lépett. Csak egy hajszálon múlott, hogy a szélhámoskodás, az első szélhámoskodás nem járt fényes eredménynyel. Tényleg csak hajszálon múlott, mert a varróleánynak aranyszőke haja volt az ismertető jel, aminek az alapján letartóztatták a bájos kalandornőnövendéket. Kár azonban itt kombinációt kombinációra halmozni, mikor maga az eset szebben beszél mindennél. Takács Anna szegedi varróleány aki az Attila-utcában lakik, csütörtökön délután egyedül volt a lakásban. Unatkozva nézdegélt ki az ablakon, mikor az ablak alatt egy csinos szőke leány állt meg. — Jó napot, kisasszony. — Jó napot. — Nem ismer? — Nem én. A szép szőke leány addig magyarázta Takács Annának, hogy ők már régi ismerősök, mig az el nem hitte és be nem hivta a szobába. A szőke leány rendelkezett a kalandornők ama tulajdonságaival, hogy fél óra alatt bárki bizalmát megnyerik. Takács Anna és a szőke fél óra alatt tényleg a legjobb barátnők lettek. — Nálam maradhatnál éjjelré is — ajánlotta Takács Anna. — Nem, az nem lehet. — Miért? — Kellemetlen lenne neked. — Szó sincs róla. A szőke ott maradt. Éjjel, mikor Takács Annuska már az igazak álmát aludta, a szőke ismeretlen kirándulást rendezett a lakásban. Nagyon érdekes tapasztalatokkal lett gazdagabb. Talált egy nyakravaló aranyláncot, egy arany órát, két darab aranygyűrűt. Csupa kíváncsiságból felpróbálta az ékszereket, de a nagy sötétségben sehogysem érvényesültek a szép értéktárgyak. A szőke gondolt egy nagyot és kilépett az ablakon és ezzel belépett a kis kalandornők listájába. Takács Anna reggel fél kilenc felé ébredt fel. Kidörzsölte az álommorzsákat a szeméből és átszólt a másik ágyba: — Jaj de jól aludtam. Nincs válasz. — Még alszik? Nincs válasz. — Hol van maga? Miután senki sem válaszolt a kérdésekre, Takács Anna felugrott az ágyból és a szőke barátnője keresésére indult. Természetes, hogy nem találta meg. Később azt is megtudta, hogy az ékszerek is hiányoznak. Sirva rohant a rendőrségre és megtette a panaszát. A rendőrség azonnal megindította a nyomozást. A detektívek sorra járták a zálogházakat. A szőke bölgyike gyanutlanul vitte az értéktárgyakat a zálogházba. — Kétszáz koronát kérek érte. — Két hónapot — élcelődött az egyik detektív, aki felismerte a szőke nőben a tolvajt. Bevitték az ügyeletes rendőrtisztviselő elé, akinek elmondotta, hogy Szűcs Teréz Szabadkai varróleány. A lopást beismerte. A lopott tárgyak mind megvannak. (Akinek két télikabátja is van.) A Szeged-állomás rendőrsége csütörtökön délután letartóztatott egy gyanús külsejű fiatalembert, aki tűrhetően rongyos volt ugyan, de a karján két elegáns prémes kabátot cipelt. A rendőr igazolásra szólította a két-kabátös urat. — Polyák László kereskedősegéd vagyok Aradról. Mit molesztál maga engem? A rendőr nem igen értette, mit jelent az a szó — molesztál, mert ugyancsak megfelelt a kétkabátos urnák. Halja maga, fiatalember, szidja maga csak az öregapját, de ne engem. Különben is gyerünk csak az Írással? — Miféle írással? — Az igazoló passzussal. — Az nincs. — Akkor röndbe vagyunk. Polyák Lászlót bevitték a rendőrségre, itt levitték a szuterénbe és megindították a vizsgálatot. Csütörtökön reggel megérkezett az aradi rendőrség sürgönye, amely Polyák Józsefet több betöréses lopás miatt keresi. Azt is megjegyezte a távirat, hogy a tolvaj valószínűleg Szegedre szökött. Nagy volt a rendőrségen az öröm, hogy Polyák urat igazolta az aradi rendőrség. Csütörtökön reggel Borbola Jenő dr bűnügyi osztályjegyző vallatóra fogta Polyák Lászlót. Ez beismerte, hogy Klein Márton aradi árvaházi gondnok Lujzautcai lakásáról két télikabátot ellopott. Bevallotta még, hogy a kassai javitóintézetből szökött Aradra. A rendőrség fogva tartja és a többi lopásokra nézve vallatja. Polyák nagyon türelmes fiu, csak az fáj neki, hogy most már két télikabátja is volna, de egyiket sem viselheti. Nyárig talán leüli a büntetést, akkor meg minek a téli kabát. Börtön után jó lesz a köppenyeg is. (Kolbász mint bűnjel.) A szegedi rendőrség iktató hivatalában egy kis darab kolbászt iktattak el, mint bűnjelet. A kolbász ugy került a rendőrségre, hogy a panaszos fél bizonyíték gyanánt a kolbászt is magával hozta. Az eset igy történt: Soltész József szegedi iparos dühösen és izgatottan rontott föl csütörtökön délelőtt a rendőrség széles márványlépcsőin. Kezében egy nagyon kicsiny papírcsomagot szorongatott. Soltész nem ismerte a járást a városházán, először az adóvégrehajtókhoz rohant be és ott adta le szörnyű panaszát. — Tekintetes urak! Borzasztó dolog történt velem. Kolbászt vettem a piacon, gyanutlanul hazavittem és képzeljék, a gyermekeim mind rosszul lettek. Mérges volt a kolbász. A végrehajtók hamarosan észrevették, hogy itt tévedés van. Utbaigazitották a panaszost, aki az ügyeletes rendőrkapitány előtt újra előadta a mérgezett kolbász történetét. — De azt csak tudja, kitől vette a kolbászt? — Persze, hogy tudom. Martonosi Imrénétől. Sőt Martonosi Imréné már fel is ajánlotta, hogy megfizeti a kolbász árát. De én nem fogadtam el, mert a kolbász a káposztát is elrontotta. — Hát a gyermekek? — Na igen, meg a gyermekek is rosszul lettek. Orvosköltség, patika. A szegedi rendőrség azonnal megindította a vizsgálatot Martonosi Imréné ellen. Nem nagy baj, hogy ez az eset történt, legalább van egy példa, mely utat mutat, hogy a szegedi rendőrségnek mennyire kell ellenőrizni az élelmiszer árusítókat. Nagyon sok az élelmiszerhamisitó Szegeden. Nagyon szigorúan kell eljárni velük szemben. (Mire megvénülünk.) Jókai Mórnak van egy ilyen eimü regénye és ebben a regényben le van irva egy família, ahol valóságos családi betegség volt az öngyilkosság. Ez a regény most Szegeden valóságban megtörtónt. Egy szeged-felsőtanyai béres öngyilkosságot követett el: fölakasztotta magát, mert az öngyilkosság a családijában valóságos betegség. Több atyafia öngyilkos kézzel vetett véget életének, igy tehát ő is csak hódolt a családi hagyománynak, mikor egy elkeseredett pillanatban felkötötte magát. Kerepesi Antalnak hívják az öngyilkost. Tizennyolc éves volt és Lórik János őszeszéki kapitányság 78. szám alatt levő tanyáján szolgált. A legény szerdán estefelé gazdájának távollétében a konyha mestergerendá-