Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-22 / 293. szám

1911 il. évfolyam, 293. szám Péntek, december 22 SOzponti szerkesztőség és Kiadóhivatal Szeged, sn Korona-utca 15. szám 1=3 Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Városház-utca 3. szám a ELŐFIZETESI AR SZEGEDEN egész évre . K 24-— félévre . . . R 12'— negyedévre . R 6-— egy hónapra R 2'— Egyes szám ára 10 fillér. •? ELŐFIZETÉSI AR VIDEREN: | egész évre R 28-— félévre . . . R 14'— negyedévre . R V— egy hónapra R 2.40 j Egyes szám ára 10 fillér. TELErun-iiAM: Szerkesztőseg 305 __ Kiadóhivatal 836 Interurbán 305 Budapesti szerkesztősen leleíon-szám* 12 8—12 A miniszterelnök szava. Polónyi Géza, a tagadás ősi szelleme bebizonyította, hogy egy személyes hiúságában megsértett képviselő, pillanatnyi szeszélyből óraszámra pellengére tudja állítani a magyar parlament méltóságát. Most a többség vezére és a kormány feje rövid, de nagyjelentőségű beszéddel ki tudta váltani a parlament minden pártjából a szolidaritás érzését. Nem először történt, hogy a miniszterelnök szavainak ilyen összeolvasztó és megnyugtató hatása volt a harcra fegyverkezve szemben álló pártokra. Gondoljunk csak vissza arra a nevezetes ülésre, amikor a Berzeviczy Albert elnöki lemondó levele volt napirenden. A tömött padsorok felett ott lebegett a vihar sötét felhője, sújtó villámokkal terhesen. Puskaporos volt a levegő, s már csak az a szikra hiányzott, amely lángra lobbantja a pártszenvedélyt. Ekkor szólásra emelkedett a miniszterelnök, talán az egyetlen, aki abban a feszült hangulatban megőrizte a politikai vezérnél oly nélkülözhetetlen nyugodtságot. Mindenki a gyújtó szikrát várta tőle és ime, rövid, konciliáns beszédének nyomán egyszerre eloszlottak a vészfeíhők és oly tiszta lett a levegő, hogy abban kisarjadhatott a béke olajága. Abban a válaszban, amelyet a miniszterelnök Apponyi Albert grófnak a vezérkari főnök személyében beállott változással kapcsolatosan hozzáintézett kérdéseire adott, olyan határozott, félremagyarázást nem tűrő kijelentések foglaltatnak, melyek nemcsak az egész parlament, az ország közvéleménye, de a külföld megnyugtatására is alkalmasak. Válaszában a miniszterelnök kategorikusan megcáfolta azon elterjedt kombinációkat, amelyek a volt vezérkari főnök távozását mindenféle háborús és a monarchia hagyományos külpolitikáját megbontani igyekvő törekvésekkel hozták összefüggésbe. Ezt a személyváltozást visszaterelte arra a térre, amelyre tartozik és amelyből azt kiragadni igyekeztek: a katonai adminisztráció terére. A miniszterelnök az ország függetlenségének és alkotmányának szilárd biztositékára, a kiegyezési törvényre hivatkozott és a különböző híresztelésekkel szemben olyan határozottsággal és precizitással határozta meg a magyar törvényhozás és kormány jogait, hogy válaszát ugy a közjogi kérdésekben nagyon rigorózus interpelláló, mint a Ház minden tagja kivétel nélkül megnyugvással és örömmel vette tudomásul és nem kétséges, hogy hasonló fogadtatásra talál az egész országban. Az a siker, amelyet a miniszterelnök az egész Ház előtt aratott, talán feljogosit arra, hogy ahoz a napirenden volt kérdéseken túlmenő következtetéseket füzzünk. A költségvetési vita befejeztével lejár a fegyverszünet. Az ellenzék harcias elemei már most köszörülik fegyvereiket, amelyekkel ott akarják folytatni a harcot, ahol abbahagyták. A jövő évben megint viharos időkre van kilátás, amelyek ismét próbára fogják tenni a miniszterelnök hadvezéri képességeit, amelyekkel eddig olyan szép sikereket aratott. Az ügy, melynek szolgálatában a kormány és a többség áll, az ország igaz ügye. A monarchia biztonsága és a magyar parlamentárizmus kérdése és tekintélye megóvásáról van sző. Nem lehet kétséges a kormány, melynek háta megett a parlament s az ország tömött sorai állanak, győzni fog az ellentétek által is szétválasztott kisebbségi pártokkal szemben. A kérdés csak az lehet, hogy mennyi áldozatot kiván e harc. Hogy ez minél kisebb legyen, az minden pártnak egyaránt érdeke, mert hiszen minden áldozat az ország rovására megy. Az a jó hatás, amelyet a miniszterelnök személye, nyugodt, de határozott és becsületes fellépése eddig a válságos pillanatokban a Ieggyülölködőbb ellenzéki frakciókra is mindig tett, különösen az az egyhangú lelkesedés, amely az ország jogait és a monarchia presztízsét védő miniszterelnököt most körülvette, ugy hiszKósza szél. Irta Krúdy Gyula. A foúji Jiaposra (könnyű volt ráismerni. Nem változott iaz ezer esztendő óta. Széljárta, kopár pusztaság volt, .amelyen csak itt-ott termett meg ,a vadfű. Volt ebben .a talajban valami, amely megölt minden elevent s legenda szerint az ördög hányta tele patfcószöggel ezt a föld darabot; mások, akik .azt hitték, hogy közelebb járnak az igazságihoz, azt mondják, hogy asszanykönytől sós ez a talaj. Ide jártak isirni az elhagyott, megosalt buji leányok, asszonyok: ia lapos szélén folyik a Tisza ezüstlevelü nyirfák alatt. Amig a Tiszáig érnelk a megosalt leányok, fcönyejkkel öntözik a lapost. — Én azt gondolom, hogy mind iá kiét fölfogásnak igaza lehet: az ördög patkószögei vájjon nem egyek az asszonyok könyeivdl? Ezen az elátkozott pusztaságon állott egy csárda. Qlyan csárda, amelynek se födele, ise kéménye, de még csak neve se volt. Száz .esiztendőik /lótai a szél támogatta a csárda falait. Sirlia való ember volt az, aki itt vendégnek botért, de haldokló lehetett a csárdás is, akinek már mindez mindegy volt arra iá kis időre. Ott állott ;a csárda a ilapos szélén. Fekete, kormos falai félig a földbe süppedtek, földbe vágytak. Mintha a kegyetlen' időnek mindig másfelé volna gondja, sohase jutna érkezése ahoz, hogy egyetlen fuválattal lesöpörje a laposról a csárdát. Bacsó a csárdának vette útját. Kamasz korában megfordult már itt, (amikor inni tanult nagy titokban. És amig a vadfüben gázolt, eszébe jutott a csárdásgazda is, egy hiaramialképü, vén ember, aki nem tudott már egyebet, mint káromkodni. Káromkodással fejezte ki jókedvét, rosszkedvét. Annyit ért neki az egész világ, mlint az ördögszekér, amelyet a laposon kerget a vihar. Bizonyára elment már oda a vén csárdás, ahol még ördögszekór-értéke .sincs már a világnak, — és midőn Bacsó ezt magában elgondolta, a csárda falához ért, amelyre még a statáriumot ihirdctő .tábla volt szögezve és az (ajtóban, amelyen át a tüzíhejly füstje távozott, ott üldögélt a küszöbön a vén csárdás. Ö volt, szakasztott ő volt. A füst és korom, vagy talán az idő befeketítette az arcát, de mégis csak ő volt az . . . Bacsó megdörzsölte a szemét. Különös lelkiállapotában a vén ember vállára csapott, megkérdezvén tőle: — Emlékszik-c reám, gazduram? Tompa hörgés volt a felelet. — Fenét! Nem, a hang mégse az öregé, a régi öregé, gondolta magában Bacsó, habár az is megtelhet, hogy csak az idő koptatta él ingyen. Egy kőlóoa állott a csárdaíal mellett, Bacsó ott letelepedett és körülnézett. A beomlott kuít mellett egy kóbor, sovány eb nyalogatta a vizet. Mintha 'az ia kutya is itt lett volna akkor, midőn utoljára itt járt. A csárdás a küszöbön ült lés olyannak látszott, mint egy rongyos, ócska dolmány, — mert (hiszen, mint későbben kiderült, lábai tőből (hiányoztak és két kis koldusszéikee csúszott 'tova. Gonosz közömbösséggel nézte 'vendégét, eszébe sem jutott megkérdezni, hogy mit akar. Végre Bacsó törte meg a csendet. — Van itt bor? — kérdezte. A rongyos ködmen felelt. — Pénzért minden van. Bacsó elnevette magát. — Mintha itt is ösmernének, hogy a fizetség elől szeretek megszökni, — gondolta magában. Pénzt vett elő és megcsörgette.. Á lábatlan ember bekúszott a küszöbről • és egy üveg bizonytalan szinü folyadékkal tért vissza. — Igyon kend is, — biztatta Bacsó. — Megfizetem. Az ócska ködmön közelebb csúszott a kőlócához. Ivott és szurokszínű, beesett szemét Bacsóra függesztette. — De m-e .adjon hamis pénzt, — tagolta bizalmatlanul. — Az árgyéllusát, ne adjon nekem hamis pénzt. Bacsó jókedvűen nevetett. — Ösmernek, istenemre, ösmernek, — dörmögte magában. Majd liivásra biztatta a csárdást és amint