Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-22 / 293. szám

2 DKLMAGYAROPSZÁG 1911 december 22 szük, feljogosít arra a reményre, hogy Khuen-Héderváry Károly gróf a jövő munkáját nemcsak biztos sikerrel, de latba vetve tekintélyét és egyéniségének varázsát, a legkisebb kockázattal fogja elvégezni. A fogadalmi templomért — Küldöttség a polgármesternél. — (Saját tudósítónktól.) Csütörtökön délben fogadta Lázár György dr polgármester a városháza (közgyűlési termében azt a küldöttséget, amely a fogadalmi -templom érdekében Ikereste föl a város első (tisztviselőjét. Jászai Géza püspök, (belvárosi plébános vezette a deputációt és ugyancsak ő intézett annak nevében hosszabb beszédet a polgármesterhez. Beszédében hangsúlyozta, hogy a fogadalmi templom építését elhalasztani nem lehet. A polgármester válaszában kijelentette, hogy a templom azonnal való kiépítésének a hive és szerinte nincsen semmi akadálya annak, hogy a fogadalmi templom építési költségének feliét 25—30 év alatt törlesztendő annuitás kölcsönből fedezzék. Tizenkét óra volt, amikor a polgármester belépett a (közgyűlési terembe, ahol ia küldöttség várakozott. Mintegy nyolcvan emberből (állt a deputáció, amelyben a város közéletének sok (számottevő tényezője is részt vett. Jászai Géza püspök a következőket mondotta: Nagyságos királyi tanácsos, polgármester ur! A szegedi polgárság egy tekintélyes csoportját látja nagyméltóságod maga előtt, kik azért jöttünk, hogy mig egyrészt tiltakozzunk és óvást emeljünk azon ujabban fölmerült terv ellen, amely a fogadalmi templom építését újólag tiz évre el akarja halasztani, másrészt fölkérjük nagyságodat, mint a város közügyének legfőbb vezetőjét, miszerint e terv ellen állást foglalni és a váras fogadalmának beváltására irányuló törekvéseknek késedelem nélkül való foganatosítását teljes erejével támogatni szíveskedjék. Nagyságos uram! Szeged város közönsége nevében harminc év előtt tette az akkori törvényhatósági bizottság egyhangú lelkesedéssel azt a fogadalmat, hogy az árviz rettenea bor fogyott, az iái komisz lőre, Bacsónak kivirágosodott a kedve. — Bátyámuram, tud-e kend betyárnótákat? — Tudok hát, Krisztusa ne legyen. Hogyne tudnék. — Nohát, danoljon kend. A lábatlan ember nem sokáig hagyta magát kéretni. A bor ártott-e meg neki, vagy nótázni szereitett: egyik nóta a másikat csalogatta elő behorpadt melléből. Eleinte csupán értelmetlen hörgés, fuldokló köhögés volit a nótája, |]assain nekimelegedett, beletalált, (mintha a hangja, az ifjúsága fokonként (tért volna vissza a nótákkal: danolt, ahogyan Bacsó életében soha sem hallott dalolni. A vad, tüzes betyárnóták, amelyek azoknak szerzőivel kipusztultaik, sorban előkerültek. Az öreg emberrongy emelgette a karját, illegette ia fejét, kihúzta derekát. Mindez komikusain hatott eleinte Bacsóra. Későbben lassan felmelegedett és figyelni kezdett a nótákra. A nótázás csak akkor szünetelt, amig a csárdás bort hozott ia házból. Mielőtt bekúszott volna, a küszöbről visszaszólt: — De el ne szökjék az ur fizetség nélkül, mart nekem puskám van! Amig a csárdás borért járt, a ház mögül egy piszkos, borzas szolgálóleány ténfergett elő nagy álmosan. Valami istállóban aludhatott idáig, mert kócos haja tele volt szalmával. Felkapott egy vödröt az eresz alól és a tes csapásából való megmenekülése emlékére hálából az uj városban istennek is uj hajlékot emel. Oly hosszú idő után, oly sokszor történt halasztás, annyi fölmerülő akadály leküzdése után már-már azon reménységben voltunk, hogy a fogadalom beváltásának megkezdéséhez, vagyis az épités megkezdéséhez értünk, midőn e reményünket egyszerre hiábavalóvá látszik tenni azon legújabban fölmerült terv, mely a tanács két tagjának ajkairól is elhangzott, liogy az épités megkezdését pénzügyi okokból tiz évvel el kell halasztani. jüiii nem akarok most azokkal vitatkozni, akik ezen álláspontot foglalják el, de két dolgot határozottan merek konstatálni. Az egyik az, hogy az elhalasztás egyenlő lenne az építés teljes meghiusuléisával és igy azok, akik téves alapon nyugvó pénzügyi okokkal hozakodnak elő, akaratlanul is azon gondolatot ébresztik a közönségben, hogy az építést komolyan nem akarják. Ugyanis egy ilyen város életében, aminő Szeged, tiz év múlva is bizonyára merülnek föl oly követelmények, melyeknek létesítése előbbre valónak tetszik a fogadalmi templom épitésénél és a város pénzügyeit igénybe veszik. Akkor aztán jő uj halasztás, mig végre a fogadalom teljes feledése és elhagyása. A másik, amit konstatálni kivánok, az a türelmetlenség és az a feszült várakozás, mely a közönség részéről megnyilvánul az épitkezés iránt és pedig nemcsak a szegedi közönség részéről, de a nagy magyar közönség részéről is, mely Szeged iránt szimpátiával viseltetik. Ez a türelmetlenség Szegeden szemrehányásban, másutt gúnyban és nevetségben nyilvánul mtíg. Hát vájjon, engedheti-e egy városát szerető szegedi azt, hogy az előzők szent fogadalma nullifikálfassék és a város sokaknak szimpátiáját elvesztve, gúny és nevetség tárgyává legyen? Nem, mert habár a város pénzügyi helyzetét a halasztókon kivül mások is jól ismerik, de azt is tudják, hogy a város költségvetése és a fogadalmi templomalap fönnállása folytán semmi coli aerencia nincsen, tehát a halasztás fölösleges. Nagyságos uram! Mi jól tudjuk, hogy nagyságod soknemü gondjai, a város közügyeivel való nagy elfoglaltsága mellett is mindig szakított időt magának arra, hogy a fogadalmi templom ügyével foglalkozzék, folyton munkálkodott, hogy a város azon fogadalmát, melynek letételénél, bölcsőjénél nagy. beomlott kútba eresztette. Amig ia kötélén felfelé húzta, meztelen karján megfeszültek iaz izmok, inas lábszárát a kut párkányának vetette. — Kisleány — kiáltott rá Bacsó olyan ímeleg, fuvolázó (hangon, (amint St. Istváni vicomte korában beszélt az ékszertől ragyogó kokottokkal — kisleány jöjjön közelebb és (igyon velünk egy kis italt, A borzas szolgáló rámeresztette a szemét. Csúf volt. Bambán közeledett. Bacsó megfogta kezét. — Hogy hivjálk? — Zsuzsi — felelt a déáiny. Bacsó leültette maga mellé Zsuzsit. Az öreg visszatért a borral és bár eleinte nem szívesen látta a hölgyi társaságot, később ismét nótázni kezdett, mert már benne völt. Részeg lett a vén csárdás a borától és Bacsó folyton itatta. — El kell tenni az útból az öreget — gondolta magában és szerelmesen nézett Zsuzsira. Csakhogy az öreg győzte az italt, csupán a nótába fáradt bele. Bacsó megsimogatta a Zsuzsi arcát. — Hát (te tudsz-e danolni, szentem? A leány bólintott. — Ismeri-e az uj nótát? — kérdezte szégyenlősen, — Nem ismerek én semmit, senkit — felelte Bacsó, — csak tégedet, gyöngyvirágom. ságod is jelen volt, mielőbb beváltsa. Ez a tudat, valamint nagyságod eddig is minden téren tapasztalt hatalmas energiájába vetett hit és reménység hozott bennünket ide azon kérelemmel, legyen kegyes a fogadalmi templom épitésének ügyét továbbra is szivén viselni, legyen kegyes minden erejével odahatni, hogy az épités halasztást ve szenvedve, mielőbb megkezdessék. A fogadalmat tevők életben levő tagjainak, a város közönségének hálája, a jövő nemzedék dicsőitő emlékezete lesz jutalma, mert akkor Exegit monumentum. aere perrenim. Ajánljuk kérésünket hathatós figyelmébe. Lázár György dr polgármester a beszédre igy válaszolt: Méltóságos püspök ur! Tisztelt polgártársaim! A városi közigazgatás vezetése és a város fejlődésének előmozdítása dolgában kifejtett szerény működésem között sokszor ért szomorúság balsiker esetében, de sokszor ért öröm is, midőn jóindulatu törekvéseimet siker kisérte. Ez örömök között az volt mindig a legnagyobb, midőn azt tapasztaltam, hogy intencióim polgártársaim véleményével, kívánságom polgártársaim óhajával találkoznak, szóval: törekvéseinkben egyek vagyunk. Hát én ma, midőn méltóságod a polgárság szine-javával előttem ily megtisztelő formában megjelent, ily örömet élvezek. Élvezem azon örömet, mely a gondolkodás, a törekvés egybevágóságából származik, mely tudat engem a munkám közben felemel és további munkára lelkesít. Megérthették önök uraim már ezen néhány szóból, hogy én a fogadalmi templom azonnal való kiépítésének hive vagyok, Nemcsak azért, mert erre minket fogadalom kötelez, nemcsak azért, mert óhajtom, hogy azt Schnlek mester építse ki, kinek zseniális terveit közgyűlésünk már elfogadta, nemcsak azért, mert városi háztartásunk egyensúlyának megzavarása s a jövő érdekeinek sérelme nélkül megoldhatónak tartom, aminthogy erre a pénzügyi megoldás terveit ki is dolgoztam, hanem azért is, mert annak felépítését a város fejlesztése szempontjából is oly kardinális intézkedésnek tekintem, mely a Rudolf tér és városi főgimnázium közötti városrészt ki fogja emelni mai ósdi, még részben a török világból való állapotából s a már megállapított városrendezési terv alapján egy uj, modern városrésznek ad helyet. Átkarolta Zsuzsit és ugy hallgatta nótáját. A hold hirtelen megjelent a pusztaság szélén. Nagy teli pofájával végigbámult a síkon, a mezőn. Aztán mintha egy darabig a pusztai csárda előtt mulntozókat nézte volna: a „patkány"-'!, amint egy rongyos csárdaszoilgállónalk udvarolt s annalk aranygyűrűt húzott az ujjára; a lábatlan ernbervakarcsot, alki jókedvében nagyokat csókolt St. Istváni vicomteon s az viszonozta a csókokat. S a holdbeliii ember, mintha kérdő pillantást vetett volna Bacsó Jánosra: — Nos, mi lesz iaz elhatározással? Indulsz-e már a régi temetőbe? De Bacsó Jánosnak ez eszébe se jutott. Egy százas bankót rántott elő a zsebéből és rágyújtott egy párisi chansonra, amit Zsuzsi és a csárdásgazda figyelemmel hallgatott. • Még néhányszor megfordult a laposbeli névtelen csárdában Bacsó János, amig pénzzé tette a Máli némi őreikét ott Bujibau. Egy darabig azzal hitegette Zsuzsit és k lábatlan embert, hogTr elviszi őiket magával1 Párisba. Aztán egyszerre eltűnt a névtelen csárdából és mint St. Istváni gróf, magával Vitte az embervakarcsuak a tajtékpioáját. További történetét nem jegyzi fél a krónikás. \ \ \