Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

1911. december 24. DELMAGYARORSZÁG 73 is csiripeli, hogy ötletes és ügyes reklámokat csak 2458 reklám vállalata szállít Szeged, Dugonics-utca 9 mint az esküvőnk napján volt, pedig nincs még két ember, aki ngy szeretné egymást, mint mi. Stefi: Igen. És? Stefi: És? Én kértem; könyörögtem neki, udvaroltam neki. Nem használt. A végén — elcsábítottam. * Stefi: Tessék? Niki: Elcsábítottam, barátom; elcsábítottam a feleségemet. Előbb arra kértem, jöjjön le bozzám, ha már mindenki elaludt. Nem, mondta, azt nem teheti, mindenképen keresztül kellene mennie egy szobán; vagy az anyám ébredne föl, vagy a gyerekek; megkérdeznék, hová megy; az inasom is itt alszik a szomszéd szobában ... Tehát ezt nem. És meddig akar igy élni? Ö nem tudja, ő nem tehet róla, majd lesz valahogyan ... Azonban sehogysem volt. Megkértem tehát, jöjjön le hozzám egyszer délután, amikor én hivatalosan, orvosi tanácsra aludtam. Ekkor csendes a ház; meleg szeptember vége az idő, ilyenkor mindenki a szobájába van... Lejött. És elcsábítottam. Stefi: És... hát abba beleegyezett, hogy néha, néha, ha a ház fele nincs otthon, a másik fele a szobájában van, akkor leszökik hozzám. Le is szökött egy párszor, amig meg nem történt a baj; lábujjhegyen, lopózkodva, szivdobogva jött, mintha találkára ment volna, ijedezett, hallgatózott. Elragadó volt. Kedves. Fiatalos. Szép. Mámorító. Stefi: Igen... de micsoda baj volt az, amiről ... Niki: Micsoda baj? Hát ez. Egy délután lelopózott bozzám. Teljes csend volt az egész házban. Én boldogan vártam. Elragadó volt. Nálam volt vagy egy félórája, amikor egyszerre azt mondja, hogy a hálószobánk ajtaja előtt a folyosón suttognak. Dehogy — mondom én — ez képzelődés. De igen, — mondja ő — bizonyosan ugy van és halk lépéseket vagy esoszogást is hall. Nem tudtam megnyugtatni. Feláll, kifelé megy, én megyek mögötte, kinyitja az ajtót; az ajtó előtt ott áll az anyám, a két gyerek, az inasom, a portás, a francia kisasszony, a szobalány és a kocsis. Stefi: Nem értem. Hát hogyan? Niki: Hát igy: — a kocsis észrevette, hogy a pincénk ablakán füst jön ki. Ott ég valami. Szalad a portáshoz. A portás keresi a házvezetőnőt, annál van a kulcs. Az nincs otthon. A pincének van még egy kulcsa, az be van zárva valami szekrénybe, a szekrény kulcsa a feleségemnél van. A portás a szobalányhoz szalad, a szobalány be az anyámhoz, az anyám a kis szobában nem találja a feleségemet, azt hiszi, hogy a gyermekeinél van. Ott nincs. Siet le a földszintre — mögötte a megijedt gyerekek és a francia kisasszony — és be akar jönni hozzám. Keresi a feleségemet. A méltóságos asszony — mondja ez a diszkrét gazfickó — bent van a méltóságos urnái, ilyenkor le szokott hozzá jönni, de ő azt hiszi, — a diszkrét tökfilkó — hogy a méltóságos ur haragudnék... A társaság megbökken, megállnak, tanácskoznak, épen be akarnak kopogtatni, amikor a bezárt ajtó kinyilik és nyolc álmélkodó szempár előtt kilép az én szégyenlős feleségem és mögötte én. Tableau! Stefi: És? Niki: Mit: És? A feleségem meg akart halni szégyenletében. Előbb csak elpirult és dadogott, azután sírógörcsöket kapott... Stefi: És a tüz? Niki: A tüzet hamarosan elfojtották. Szerencse, hogy a tűzoltóság csak később jött, mert különben az anyámon, a gyermekeimen és az összes cselédségen kiviil még a tűzoltóparancsnok is ott állott volna a hálószoba előtt. Stefi: Elsőrangú. Azután? Niki: Azután... a szép délutáni találkákról szó sem lehet többé. A feleségem hallani sem akart róla. Hát — eljöttünk nászútra. Én előbb Bécset ajánlottam, de a feleségem azt mondta, bqgy ott sok az ismerős. Azután Párist ajánlottam, — az nagyon messze van; Berlint elfogadta. Ha majd hazamegyünk, most minden a régi rendbe jöhet már .. Most itt vagyunk. Nászuton vagyunk. Boldog vagyok. Épen ngy szeretjük egymást, mint tiz évvel ezelőtt. Vagy talán még jobban. Ugy-e érted és megbocsátod? Stefi: Igen. Igen. De nézd csak, azt hiszem... Niki: Igen, a feleségem. Te, — egy szót se előtte. Stefi: Természetesen, egy szót se... (A lépcső felől karcsú szőke asszony közeledik.) Niki (az asszonyhoz): Nézz ide, ki van itt. Stefi (feláll): Kezét csókolom ... Livia. Livia (csodálkozva): Stefi, maga az? Hogy kerül ide? Niki: Hiszen ő Berlinben lakik; egy félév óta a berlini követségnél van. Livia: Ugy? Azt hittem, még mindig Rómában van. Stefi: Én több joggal csodálkozhattam azon, hogy maguk hogyan kerülnek ide. Livia (gyors pillantást vet a férjére): Ob, én már régen meg akartam nézni Berlint. Kíváncsi voltam rá. Stefi: Igen, Niki már elmondta. Livia: Igen, nagyon kíváncsi voltam rá... nagyon érdekelt... (Elpirul, de folyékonyan hazudik tovább.)