Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

1911 december 24 SÉLMAGYARDRSZÁG 45 A nagyérdemű közönség szives tudomására hozzuk, hogy egy modern fehérnemű varrodát ^ létesítettünk. Elvállaljuk urikelen- ^ JL gyék szakszerű készítését. === Elsőresidö szabás, 2337 SZENDE és VADAS fehérnemű és uridivafkülönlegességek. Ha kisegítene néhány kopekkel... Csak anynyival, liogy elérjek a városba ... — Honnan vennék pénzt öreg? Nincs... Magamnak sincs bevételem semmi... Amikor ti tönkrementetek, parasztok, befellegzett nekem is... Szívesen segitenék rajtad, Mina Artjemovics, de látod, magamnak .-sincs ... Persze, ha jobb időket élnénk ... Azzal elmehetett világgá az öreg Mina. Busán bandukolt hazafelé és közben azon törte a fejét, lionnan szerezhetne egy kis pénzt. (Mert szegény ember volt ám ez a Mina nagyon, összes jószága nem volt egyéb, mint egy roskatag házikó, meg egy parányi veteményeskert. Egyebe semmi a föld kerekén. Ugyan, mit tehetne hát pénzzé, hogy bemehessen a városba? Igy tépelődve jutott haza a viskójába az öreg... Mihelyt a konyhában szembekerült a feleségével, Mina menten nagyokat nyögött. — Mi bajod van? — kérdezte tőle az aszszony. — Bosszul vagyok ... — Hát akkor feküdj ágyba és igyál köményes pálinkát... Mina nem feküdt ugyan le, de a pálinkából felhajtott egy jókora kortyot. — Nem basznál, — mondotta aztán. — Még mindig nagyon beteg vagyok. Szent Isten, mivé leszek!... Meg fogok halni... — Csak feküdj le az ágyba... — Nem fekhetem. Inkább bemegyek a városba, az orovoslioz! — Igy, lietegen? — Hát persze! Ha egészséges lennék, nem volna szükségem orvosra... — Szót se értek abból, amit beszélsz. Beteg vagy és mégis be akarsz menni a városba? — Be. — Feküdj le inkább és húzzad a fejedre a dunyhát, az majd jobban basznál, mint az orvos kotyvaléka. — Nem, nem, azt akarom, hogy az orvos megvizsgáljon. Aztán, ha a városban vagyok, megnézem Nikanoruskát is... Máiolyan régóta nem irt... Talán beteg. Meg kell nézni, mi van vele. — De hiszen pénzed sincs. — Majd felbajszolok. És azzal az öreg Mina bejárta a falut, kopekenként könyörögte össze azt a kis pénzt, amire szüksége volt, hogy a városba jusson és a kormányzónak lába elé vethesse magát. Amikor együtt volt a pénz, hazament lefeküdni. De nem tudta lehunyni szemét. Egész éjszaka forgolódott ágyában. A felesége, Pelagejaska is nagyon nyugtalan volt. Mégis valahányszor az asszony megkérdezte, alszik-e, az éber öreg nem felelt. — Hadd higyje, hogy alszom, — gondolta magában. ... Másnap, hajnaltájban Minának másfélóra hosszat várnia kellett a vasúti állomáson, olyan korán kelt. És a vonat még csak jóval később indult. A kocsiban, amelybe az öreg beszállt, kívüle még csak egyetlen utas volt, egy zsidó kalmár, aki jól ismerte Minát és köszöntötte. Aztán menten a fülébe súgta az öregnek: — Oh Istenem, oh Istenem, micsoda napokat élünk. — Miért? Mi baj van, Abram Leibovics? — kérdezte megriadva Mina Artjemovics. — Rettenetes dolgok történnek! Csupa borzalmas dolog. — És a zsidó lehunyta szemét s nagyon szomorúan rázogatta a fejét. Mina előbb óvatosan körülnézett, nem hallja-e meg valaki, aztán ezt suttogta a zsidónak fülébe: — Nikanoruskát elfogták. — Azt a derék fiút? Oli, oli, ob! — sopánkodott a másik. — És mi lesz most vele? Mina Artjemovics elmondta, hogy ki akarja szabadítani a fiát és hogy elmegy ezért a kormányzóhoz. Majd a lábai elé veti magát. — És azt hiszi, Mina Artjemovics, liogy sikerülni fog majd? Azt hiszi az olyan könynyii? Hogy térdre esik majd előtte... Ob, oh! — sopánkodott — az még nem elég bizonyíték valakinek ártatlansága mellett... Én is térdre vetettem magamat az unokaöcsémért és pénzt is kínáltam, sok pénzt... A sok pénzt elvették, de az unokaöcsémet agyonlövették mégis... Minának bideg^ verejték ütött ki a homlokán. — De hát én nem akarom magát elkeseríteni, Mina Artjemovics, — szólt busán a zsidó — nem beszélek többet a dologról... Kívánom, hogy magának jobban sikerüljön, mint ahogyan nekem sikerült. ... A városnak végén volt egy óriási komor épület, rácsos ablakokkal; Mina egyenesén odament. Annak az épületnek egyik cellájában dohosodott most az öregnek diákfia, Nikanor. De hát miért? A vén Mina el sem tudta képzelni, hogy az ő fia valami rossz fát tehetett a tűzre. Kalapált az öregnek a szive, mikor Artjemovics beljebb került a börtön kapuján. Mindjárt a kapu alatt útját állta valaki. Ob, a börtönbe bejutni nem olyan könnyű dolog. Aboz előbb engedély kell, — mondta neki az egyik porkoláb. — De én az apja vagyok neki! ... A fiamat akarom látni... — nyöszörögte a szerencsétlen Mina. — Mindegy, — dörmögte a porkoláb. — Engedély kell mégis. Az ügyésztől hozzon engedélyt, akkor bemehet a fiához ... Fel kellett hát keresnie az ügyészt, ami épen három órájába került. Aztán is még sokáig tartott, amig megkapta az engedélyt. Amikor végül megkapta az irást, elrohant, ahogyan csak vén csontjai birták, vissza a börtönbe. De még mindig nem mehetett be a fiához. Megint útját állta a porkoláb. „Ez ínég nem elég", mondta most, „az irást előbb láttamoztatni kell az igazgatóval." Az igazgató ur azonban nagyon el volt foglalva, ugy hogy Minának megint várakoznia kellett jókora ideig. De végül mégis csak bejutott az igazgatóhoz. Nagytestű, rossz arcú, szigorú tekintetű férfin volt ez az igazgató. Mina Artiemovics majdnem földig hajolt előtte, amikor