Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

46 DÉLMAGYARORSZÁG 1911. december 24. Ujszegedi gőzfűrész és hen malom Részvénytársaság. ol •1 p Vám- és mii-malom. Paprika-malom. Épület- és tűzifaraktár. • ! 1 B 1 • belépett hozzá. A szigorú ember pedig rárivallt: — Hogy hívnak? Sladkopievcovnak? Hát a te fiad volt az a gazember? Rosszul nevelted a fiadat, öreg... Ma reggel, hajnalhasadtakor felakasztottuk... Az öregnek melléből keserves nyögés szakadt fel. A torkában meghörgött valami, mintha éles késsel átmetszették volna. A térde megrogyott és egész teste megvonaglott. Aztán elterült az öreg a földön. Az igazgató a porkolábért csöngetett és amikor az belépett hozzá, odaszólt neki: — Vigye ki ezt a vén gonosztevőt... Vigye ki és tartsa a fejét a vízvezeték alá. Aztán küldjék el innen... Asszonyom, te édes. Künn fagyaszt az éj, de ugy forr ma a vérem, Ugy zakatol bennem minden csepp ideg, Ugy kerget a vágy az ajkadat elérnem S ugy fáj, hogy csak rongyos, sáppadt senkinek Gondolsz engem s szemed izzó sugarával Másban szitod fel a vágyak parazsát. Hogy ajkadat bágyadt, vérszin vonalával Nem az én éhes véremnek adod át, Hogy a hószin kebled két gyönyörű halmán Nem én pihentetem bolond fejemet, Hogy vérivó éjjel nászcsatákról hallván, Kinnal csitigatom lázadt véremet, Hogy az a tiéddel egygyé sohse lobban, Hogy szivem tiédre soha rá nem dobban. Hogy a hajad selymén nem fogok pihenni, Hogy a szépségedből nem az enyém semmi, Hogy hiába várás gyilkol szüntelen — Én kacér asszonyom, nagyon fáj nekem. Szató Jstoén. Du bist wie éine Blume. A minap valamelyik német újságban olvastam, hogy az a hölgy, akihez Heine a „Du bist wie eine Blume" kezdetű költeményt irta, most lett száz éves. Azt az elkallódott lapot nem fogom kikeresni és az irodalomtörténeti kézikönyvekből sem fogom kikutatni, hogy hivják ezt a nőt, aki csak muló epizód volt a költő életében. A „Du bist wie eine Blume" a világ egyik legszebb és legegyszerűbb költeménye. Egy találkozás, egy látomás szülöttje. Nincs benne szó szerelemről, csak egy fiatal leányról, aki olyan, mint a virág, oly szép, oly tiszta, oly nemes. És szó van benne egy áldó kézmozdulatról, amelyet meg kellene tenni és amelyben annyi visszafojtott gyöngédség, annyi bánatos előrelátás van, hogy az ember csodálja, hogy mint birja el ezt a két rövid strófa, amiben egy fölösleges vagy egy díszesebb szó sincs. És az a nő, akinek leánykorában Heine a fejére akarta tenni a kezét, hogy az isten tartsa meg szépnek, tisztának és nemesnek — száz éves lett. A költő néma áldása megfogant, — mondanák azok, akik a költőket csak akkor imádják, amikor az irodalomtörténeti muzeum számára ki vannak tömve. Ellenben a Heine valamelyik fanyarul szkeptikus mondására volna szükség, ha ezt a száz éves asszonyt be akarnám illeszteni az ő költészetébe, amely olyan, mint a virág mézédes illata, ami azonban keserű gyökérből fakad. Most jelent meg egy német monografia Heine és a nő cimmel, ami egy kissé pretenciózus az előszavában, mert meg akarta menteni Heinét a modern világ számára. Közli a leveleinek költeményeinek, müveinek azokat a részeit, amikből annak kellene kitűnni, hogy Heine nem valami furcsa játékszernek tekintette a nőt, hanem magasabb, nemesebb, fenköltebb lényt látott benne. Megmosolyogni való kísérlet ez. Heine megmentése a modern feminizmus számára! Hozzá lehet tenni, hogy tipikusan német törekvés és ötlet ez. Nem szeretek visszaélni azzal a rossz csengéssel, amivel nálunk a „német" jelző jár, de ezúttal csaknem gyöngeséget jelent. Azért mert Heine jobbára Párisban élt és mert a vicceivel nem mindig önmagát, hanem néha másokat is megszúrt, valami francia vonást látnak benne a vadnémetek, akikép oly túlzók, mint a vadmagyarok. Ezzel az úgynevezett franciaságával járt, hogy a nőről néha nem a magasztalás, hanem a keserűen szellemes kritika hangján szólt. Ennek a hangnak egyik legragyogóbb tréfája talán az a költemény, amit a feleségéhez, a kövér Matild asszonyhoz irt. És a Wiswamitra királyról szóló bökvers a maga vaskos gorombaságával szintén nem felejthető el azok számára, akik ismerik a Heine költeményeit. De hát kell-e megmenteni a „Du bist wie eine Blume" költőjét a feminizmus számára? Hol az a szüffrazsett, aki mint Heine ugy tudná sajnálni azt a nőt, azt a fiatal virágot, akiből most száz éves ráncos anyóka lett? — A világ ostoba, fád és fülledt és a szaga az elhervadt ibolyáké („und riecht nacli vertrocknetem Veilchen") — irja Heine egyik levélben, amit a fentisztelt monográfia is közöl. Ez az elhervadt ibolyaszag áramlik ki abból a hirből, hogy a „Du bist wie eine Blume" bősnője száz éves lett. De a költemény maga nem marad-e örökké illatos, amig csak a Heine verseit olvasni fogják? Kell-e még „Rettung Heines?" a „Rettung Horaz" mintájára? Bolond ötlet!