Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

44 DÉLMAGYARORSZÁG 1911. december 24. KÁVÉ és TEA kivonat Kotányi János árjegyzékéből. Nyers kávé. Jamaika */« kg. Portorico */« Cuba Vs kg- — Arany Jáva Vs kg. K 1.60 K 1.70 K 1.80 K 1.70 Por költ kávé Törmelék-tea Vs kg. — — — — Congó-tea Vs kg. — — — — — Családi keverék Vs kg. — — — — Legfinomabb Király-tea Vs kg. — — Ceylon-tea a legerősebb zamatu Vs kg. Kitűnő teasütemény-keverék Vs kg. — saját villanyerőre berendezett gözkávépörköldémböl: Jó minőségű Vs kg. — — — — — — — K 1.80 Finom minőségű Vs kg. — — — — — — K 1.90 Legfinomabb keverék (Cuba, Arany Menádó, Rum. Mocca) Vs kg. — ______ K 2.40 1 liter családi tearum — — — 1 liter finom Brazíliai rum — — 1 üveg Vio liter finom Jamaikai rum K 2.50 K 3.— k 5.— K 6.— K 6.— K 0.80 K 1.80 K 2.35 K 3.30 Vidéki megrendelések utánvéttel franco pontosan eszközöltetnek. KOTÁNYI JÁNOS kávé- és fea-nagykereskedö. Budapest, Bécs, Berlin, Abbázia Szeged, Kárász-utca 5. sz. 2339 — Carsten — zokogott az asszony s kar­ját szorosan fonta férje nyakára — miért né­melyek olyan tu (gazdagok és mások olyan határtalanul szegények! — Én nem tudom — felelte halkan és szo­rosabban ölelte magához. A következő napok egyikén egy kuszált iirásu levelet hozott a postás: „Egész nyugodtan lelkész lőhettem volna Carsten. Az élet százezer kulisszái mögé lestem és csak egy helyen találtam meg azt, amiért élni érdemes. S hogy ez az egy, mi­lyen szépen virulhat egy lelkészlakban is, annak tudatára csak tegnap jöttem, mikor téged és nődet láttam. Mindig azt hittem, hogy az is élet, ha az ember a napot csöbörből issza s a világot nézi vetett ágynak, de ez egy sajnálatos té­vedés volt. Különös látogatás volt az a tegnapi ugy-e? Ti jól fogadtatok engem, te és a te pompás élettársad. Ezzel feljogosítva érzem magam, egy második látogatásra, mikor kíváncsi le­szek arra, hogy a jó Isten maga, hogy fogad engemet. Akkor fektessetek valahova a temetőfal tövébe. S ha később egy kis gyenmekkézbe azért adsz virágot, hogy azt odahozza, azt hiszem könnyebben, nyugodtabban fogok ott feküdni. Kolozs." Pár évvel utóbb a temető kápolnája mel­let találták. S a lelkész gyermekei sirjához tipegtek, hogy behintsék azt teles-teli virággal. Hajnal előtt. Irta Micizláv Stiaj»ienko. Mina Artjemovics csak egészen véletlenül tudta meg, mi történt a fiával. Paveltól, a pópától tudta meg, akivel történetesen az ut­cán találkozott. — Tudsz már róla, hogy a fiadat letartóz­tatták? — kérdezte tőle a pópa. Az öreg Mina ennek a kérdésnek a halla­tára megreszketett, a térdei rogyadoztak. — Igen, ugy van! — folytatta a pópa. — Én az újságban olvastam... Azt hittem, te is tudsz már róla... Gyere el hozzám, majd felolvasom neked is az újságot. Az öreg nem hitt a füleinek és miközben a pópa mellett lépdegélt, egyre arra gondolt, hogy ez bizonyára csak tréfa. Miért bántot­ták volna a fiamat — gondolta magában. — Hiszen Nikanoruska olyan szelid, csöndes fiu ... És most mit mondok majd az anyó­kámnak odahaza? Hogyan is kezdjek bele, liogy fájdalmat ne okozzak neki vele?... Is­tenem! Miért is büntetsz igy bennünket. Az ujságliir nagyon rövid volt, alig né­hány soros és mégis az öreg Minának ugy tetszett, mintha a pópa egy évszázadon át olvasná neki azt a pár sort. Amikor a felol­vasás véget ért, az öreg nagyot sóhajtott és megkérdezte a pópát: — Mit tegyek már most? Meg kell mente­nem szegény Nikanoruskát... — De hogyan akarod megmenteni? — Nem tudom!... De érzem, hogy mindent, mindent meg kell kisértenem, liogy fiamat kiszabadítsam a börtönből. És meg is fogom tenni... Isten engem ugy segéljen! — Ne esküdözz, Mina. — Nem esküszöm, jó. De a fejemet merem tenni, liogy semmi bün nem terheli a fiam­nak lelkét. — Mit tudod te azt, Mina. Ezek a mai fia­talok ... Róluk soha sem lehet tudni... Nem követhetjük őket röptükben. Mert mi elag­gott tyúkok vagyunk csak, ők azonban szár­nyaló sasok. Hogyan szállhatnánk velük? Mina Artjemovics hallgatta, figyelte a szót, de seliogysem tudott tisztába jönni vele, komolyan beszél-e a pópa, vagy csak gúnyt üz belőle. Reszketeg hangon kérdezte: — És hogyan mondjam el az én szegény anyókámnak odahaza, mi történt Nikanorus­kával? Ha megtudja, mi történt, olyan lesz az neki, mintha kalapácscsal sújtanék a fejére... — Hát ne szólj neki semmit a dologról. — Én is azt hiszem, igy jobb lesz... Ö ne tudjon meg semmit a bajból. Azt mondom majd neki, azért megyek a városba, hogy or­vossal vizsgáltassam meg magamat... Csak aztán elli igy je... — Nos és miliez akarsz kezdeni a város­ban? — Elmegyek a hatóságokhoz és megmon­dom nekik, liogy Nikanoruska a fiam nekem, én vagyok az apja és én neveltem nagyra. Hogy jogom van hát a fiamhoz. És megmon­dom, li'ogy az én fiam jó fiu, senkinek sem vét és olyan jó fiu, hogy ha bár ő maga is nagyon szegény, mégis gondol ránk és ka­rácsonykor is, húsvétkor is öt rubelt küldött nekünk, öreg szüleinek... Elmegyek a kor­mányzóhoz is, térdre vetem magamat előtte és elmondom neki mindezt... — Tedd meg, nem bánom, de figyelmeztet­lek, liogy most rossz időket élünk... A ha­tóságok nagyon szigorúak. — Akármilyen szigornak, Nikanoruskát nem bánthatják, mert a fiam ártatlan, egé­szen ártatlan, érted? — Hát menj, Mina Artjemovics, próbálj szerencsét, menj. Az öreg megindult, de amikor a pópa szo­bájának küszöbére ért, hátrafordult és oda­szólt Ravelnek: — Pavel pópa, köszönöm, hogy szólt ne­kem ... hogy felolvasta az ujsgot... És most még valamire kérném .. Nincs pénzem ...

Next

/
Oldalképek
Tartalom