Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-15 / 287. szám

1911 II. évfolyam, 287. szám Péntek, december 15 DÉLMAGYARORSZÁG Mzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, i—i Korona-utca 15. szám c=i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Városház-utca 3. szám c=i ——•JHMMW1UU ELŐFIZETESI AR SZEGEDEN egész évre . R 24'— félévre . . . R 12*— negyedévre . R 6'— egy hónapra R 2'— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR V1DEREN: 9 TELEFON-SZAM: egész évre R 28-— félévre . . . R 14-- | Szerkesztőseg 305 <=a Riadóhivatal 836 negyedévre. R V— egy hónapra R 2.40 Interurbán 305 Egyes szám ára 10 fillér. Budapesti szerkesztőset telefon-száma 128—12 Szekularizáció utján. Két millió és háromszázharminckétezer holdnyi földbirtok van Magyarországon az egyházak kezén; túlnyomóan a püspökségek, érsekségek és a káptalanok birtoka ez. Több mint egy millió hold ebből szántó, kövér földü, termő, ma már egyre nagyobb áru terület. Nem akarunk a szekularizáció vitáiba elegyedni, nem akarunk arról szólni, vájjon a jogcim alapján, amelylyel az egyházak e nagy méretű vagyon birtokosaivá lettek, ma is megilleti-e őket az, vagy pedig joggal lenne-e követelhető, hogy ez a birtok az államközösségre szálljon vissza. De, aki a magyar földéhséget, a földbirtoknak egyre növekvő értékét és eltartó erejét ismeri, aki tudja, hogy a föld a legbiztosabb kapocs ahoz, hogy a haza lakóját kivándorolni ne engedje: az elképzelheti, hogy az a rengeteg földterület, ez az alig fölbecsülhető értékű szántóföld milyen nagyarányú népmentésnek, a jólét milyen erős terjesztésének válhatnék fegyverévé, csodaszerévé. Ma pedig, ha a nemzetre nézve nem is jelent teljesen improduktív vagyon az, mégis, többnyire az egyházi alapokat növeli csak nagyra, a müvelése gyakran bérletek, vagy kényelmes tiszttartók utján történik, a belterjes gazdálkodás nélkül, s igy a közvagyonosodást alig segiti elő. Az egyház eszközeit, az egyház sérelme nélkül, a nemzet, a kis emberek javára fordítani: ezt a problémát igyekszik megoldani Serényi Béla gróf földmivelésügyi miniszter. Az akció olyan formában történnék, hogy az egyházmegyék a kezükön levő nagybirtokokat a Magyar Földhitelintézetek Szövetsége (a nemrég alakult állami altruista bank) utján kisbérletekre, parcellákra osztva kiadnák. Az egyházak eként teljes kárpótlást kapnának azért, amit adnak, az állam pedig sok ezer ember kezébe adná a megélhetés, az itthon maradás, sőt a jólét felé haladás biztos módját. A kormánynak ezt a dicséretes akcióját a siker reménye biztatja. A nagyváradi latin szertartású püspökség tizenötezer holdja, az esztergomi érsekség ötvenezer holdja ki van szemelve erre a célra, azoknak kisbérletekül leendő lekötése tárgyalás alatt áll s e tárgyalásokat, a jelekből itélve, teljes siker fogja koronázni. Az állam, amely egyik első feladatául tűzte ki, hogy a földbirtok nélkül tengődő s a földgazdálkodásra hivatott elemeket fölsegítse, e tekintetben joggal számithat az egyház közreműködésére, ha kell, áldozatára is. De valószínűnek is kell tartanunk, hogy az egyház, a maga gazdasági érdekeire való tekintettel, a kormány akciójától a közreműködését nem tagadja meg. Ép az egyházi birtokok mai állapota, megkötött volta, improduktivitása, növelte éc táplálta azt az áramlatot, amely a szekularizációt, az egyházi birtokok föiosztását egyre nagyobb erővel követelte. Közel, vagy messze van-e céljától ez a mozgalom, azt nem lehet igy megállapítani, de az bizonyos, hogy az egyházaknak semrniesclre se áll érdekükben, hogy a mozgalom erejét, agitációs anyagát, az ebből fakadó elégületlenséget táplálják. Ezért az egyházaknak különös örömmel kell fogadni a kormány tervét, amely tőlük semmit el nem vesz, de nagyobb értéket ád az ő javaiknak és elolt egy nagy darabot az elégületlenség, a zúgolódás lángjából, amelyet legjobban talán az ellentét: a papi birtookk tulnagy volta és velük szemben a lakók földtelensége, nyomora szitott, növelt nagyra. Éla ép a papi birtokok fognak a földinség, az elszegényedés biztos ellenszeréül használtatni, akkor kevesebb lesz a panaszkodó, s mindenesetre kevésbé erőteljes a panasz is. Az természetesen nem várható, hogy ez a két millió hold egyszerre és a maga egészében fog az állami bank utján bérletekre parcelláztatni. Uj korszakát jelentené ez az országnak; de ha egyelőre csak egy részét sikerül is az apró bérletek céljaira megszerezni, a kormány fényes bizonyságát adja ezzel annak, hogy a sozciális érzéket, a népmentést nem dobogón kongó programokban, hanem üdvös cselekedetekben tanúsítja. Az élet alkonyán. Irta Edmond Jalouac. Milyen távol volt az az idő, mikor Henry de Roslin gróf, akkor még ifjúsága virágában, üde mosollyal és hetyke órral, udvarolt de la Girodiére asszonynak! Az egyik év, alattomosan, vállával odébb tolja a másikat, a napok meg tovatűnnék, egymáshoz annyira hasonlóan, hogy az emlékek közt semmi sem különbözteti meg őket s egy szép reggel, anélkül, hogy észrevennék, Rómeó és Júlia arra ébrednek, hogy Philemon és Baucis lett belőlük. De vannak szivek, melyek lassabban változnak, mint a testek, melyekben dobognak. Mikor a rokokó falióra elütötte az esti hat órát, de la Girodiére asszony, aki már sem fürge, sem rózsásarcu, sem szőke nem volt, tudta, hogy nyomban rá megnyílik szalonja ajtaja s belép Henry de Roslin gróf, keményen tartva derekát, de arcán ezer apró barázdával, graciózus mozdulatokkal, de szárazon, mint a hervadó falevél. Számtalan emlék fűzte őket egymáshoz, a mikor évek során együtt élve gyűjtögettek s miközben barátaik lassanként elhaltak és súlyosabban nehezedett rájuk az egyedüllét, sziveik mindjobban erősbödnek vonzalomban forrottak össze. Télen de la Girodiére asszony a rózsaszínű, selyemtapétás rokokó-szalonban fogadta barátját. A selyem kifakult már, mind. az úrnő arcszíne; a Louis XV. karosszékeket pedig kirágta a szu; aki beleült egybe, ugy érezte, hogy széjjel fog omlani alatta, mint a homok. De mikor beköszöntött a szép évszak, az ősz matróna áttette szalonját a repkénnyel köröskörül befuttatott kertbe, a virágkörönd mellié, melynek közepén Fortuna állt, bőségszaruval; 'keze letörött már, de megcsonkult karja olyan mozdulattal nyúlt előre, mintha még most is öntögetné a kürt tartalmát a pázsitra, amelynek szélén puha gyeppadon, szokta felidézni de la Girodiére asszony Henry de Roslin grófnak közös emlékeiket. Az emlékek közt volt egy, amelyről de la Roslin nem szeretett beszélni . . . Huszonötéves korában megismerkedett egy fiatal leánnyal, akinél szebbet sohase íátott. Megszerette az ifjú szivek jól lismert rajongásával. De Surate kisasszony sokáig titkolta iránta táplált érzelmeit és mikor végre nieg vallottjai pjeki), hogy viszonozza szerelmét, jegyet váltottak. Ugy látszott, hogy semmi akadály sem gördül már a szerelmes pár boldogsága elé, mikor egyszerre csak monis&eur de Surate megtiltotta Roslinnek, hogy átlépje Iháza küszöbét; a leány visszaküldte neki leveleit és Roslin sohase tudta meg, miért szakított vele. De Surate kisaszszony és szülei megtagadtak minden magyarázatot a szerencsétlen ifjúnak, aki külföldre utazott, hogy beteg szivének enyhülést keressen. Azóta ötven év mult el és mély sebe nem heggedt be teljesen. Marié de Surate már régen meghalt; sirba vitte a hozzá méltatlan férj, akivel összeházasították, aki öngyilkossággal vetett véget életének, miután baccarán és lóversenyen egész vagyonát eltékozolta. Egy este — az idő már őszre járt és sűrűn hulldogáltak a gesztenyefák sárgás, vörhenyes levelei — de la Girodiére asszony megfogta barátja kezét és szeliden szemébe nézett. — Kedves Henry, — mondta neki gyengéd felindulással — egy vallomást kell tennem önnek. Gyáván egyre halogattam egy magyarázatot, mellyel tartozom önnek, de érzem, hogy tovább nem várhatok vele. Rut, gyalázatos eljárás volt tőlem, hogy kerestem az ön gyengédségét, hogy minden módon igvekeztem kiérdemelni és ápolni és hogy soha meg nem vallottam, ki az oka annak a magányos és boldogtalan életnek, melyet immár ötven esztendeje folytat . . — Nem értem önt, Hortense. — Mindjárt meg fogja érteni, Gondol-e még most is gyakran Marié de Surate-ra? — Miért juttatja őt eszembe? Ne bolygassa meg, kérem, legfájdalmasabb emlékemet. 'gyt /