Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-02 / 277. szám

1911 II. évfolyam, 277. szám Szombat, december 2 fi DELMAGYARORSZAG SJzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, c=a Rorona-utca 15. szám c=i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Városház-utca 3. szám c=a ELŐFIZETESI AR SZEGEDEK egész évre . R 24'— félévre . . . R 12'— negyedévre . R 6-— egy hónapra R 21— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDEREN: 9 TELEFON-SZÁM: 525'~ féléVr,V • • 5 Szerkesztőseg 305 o Riadóhivatal 836 negyedévre . R 7'— egy hónapra R 2.40 Interurbán 305 Egyes szám ára 10 fillér. | Budapesti szerkesztőseg telefon-száma 128—12 Két évi vagy három évi szolgálat. Az ember alig hinné, hogy az ilyesmi lehetséges. A magyar ellenzék szerelmes a három évi katonai szolgálat intézményébe. A kormány előterjesztett egy védőerőreíormot, mely a kétéves szolgálati időnek nagy szociális jelentőségű institúcióját megvalósítja s ime, az ellenzék oldaláról aggodalom aggodalmat ér, hogy vájjon a reform megvalósitható-e? Holott más országokban az ellenzék szokta követelni a merész szociális reformokat s a kormány szokta latolgatni s a reformerekkel szembe szegezni a gyakorlati keresztülvitel nehézségeit. A magyar ellenzék pszichológiája bizony felettébb sajátos. A parlamentben a baloldalról megtapsolnak egy beszédet, mely végső elemzésben a három esztendős szolgálat ideiglenes fentartása mellett konkludál, az ellenzék sajtója pedig szeretettel szinez ki és sző tovább minden bécsi márkájú híradást,amely a hároméves katonai szolgálat fentartását veszi téves kombinációk alapjául. Azt kell hinnünk, hogy az összes függetlenségi szavazók élnek-halnak érte, hogy a fiaik három évet töltsenek a katonáéknál. A magyar hadi erények ilyen impozáns megnyilvánulása valóban meglepő. Szivesen vállaljuk a feladatot, hogy a kétéves szolgálati idő intézményét a végrehajthatóság szempontjából is, katonai szempontból is megvédelmezzük. A szolgálati idő problémáját három szempontból óhajtjuk megvizsgálni. Katonai, gazdasági és szociális nézőpontból. Ami a kérdés katonai szempontját illeti, hát nem akarjuk azt egyszerűen tagadásba venni, hogy három év alatt a legénység alaposabban kiképezhető. Mindazonáltal semmiképen sem lehet azt állítani, hogy a kétéves kiképzés szükségképen tökéletesebb lesz. A kiképzés intenzivitását fokozni kell és akkor bizonyára épen olyan jó eredményt fogunk majd elérni. A honvédségnél a szolgálat tartama eddig is két esztendő volt és annak dacára olyan kedvező tapasztalatokat szereztünk, hogy ezekben a tapasztalatokban elegendő okot találunk arra a feltevésre, hogy a legénység kiképzése a jövőben sem marad majd az események mögött. A három éves szolgálat mellett a hadköteleseknek sokkal nagyobb része kerül a póttartalékba, mint a kétéves szolgálati idő alapján. Az pedig tagadhatatlan, hogy katonai szempontból a póttartalék csekélyebb értékű, mert kiképzés tekintetében hiányosabb. Tekintsük a kérdésnek pénzügyi oldalát.. Határozottan állítjuk, hogy az a megtakarítás, amely a három éves szolgálat rendszerének fenntartása mellett el volna érhető, alig esik latba, és távolról sem olyan jelentékeny, hogy a kérdés elbírálásánál döntő szerepe lehetne. Ha a kétéves szolgálati idő mérlegét felállítjuk, ugy mindenekelőtt eliminálnunk kell a véderőreformmal kapcsolatos kiadásoknak mindazon tételeit, melyek nem a kétéves szolgálati idő direkt folyományai, hanem általában a hadsereg fokozott harcképességével kapcsolatosak. Az eddigi háromesztendős szolgálati idő mellett kerekszámban véve évenkint százezer legény soroztatott be, ugy hogy összesen, a három évi szolgálati idő alapján, háromszázezer legény eltartásáról kellett gondoskodni. A kétévi szolgálat mellett évente kerekszámban Százhatvanezer embert fognak besorozni, akik közül mintegy ötvenötezer legény szolgál majd három esztendőt. Ilyenképen körülbelül 380 ezer főnyi hadseregről kell majd gondoskodni. A kétesztendei szolgálati idő több kiadásai tehát mindenekelőtt annak a 90 ezer embernek eltartási költségeiből fognak kikerülni, akikkel a tervezett létszám az eddigit meghaladja. Nem szabad azonban itt szem előtt téveszteni, hogy a létszám bizonyos mérvű felemelése a hároméves szolgálati idő mellett is elkerülhetetlenül szükséges volna. A hadügyi budget azonfelül tartalmazni fog még néhány tételt, mely a kétéves szolgálati idővel összekötött intenzivebb kiképzéssel kapcsolatos. E két faktorból eredő többkiadás szakemberek számításai szerint nem sokkal haladja meg a tiz millió koronát, amelyből a Latheule apó. Irta Paul Margueritte. A két fiatal tanársegéd, Farét és Ménilbois lessan lépkedtek doktor Le Sidone mögött, ki most indult el betegei látogatására. A zárkák ajtajai felnyíltak s a rácsok mögött elékandikáltak az őrültek ifakó, eltorzult arcai. Farét, akinek olyan izmai voltak, mint egy ói j birkózónak és Ménilbois, aki csak nemrég tanulta meg a dzsiu-dzsiut, egy lépést se tágítottak mesterük oldala mellől, akiire a minap is egy dühöngő rávetette magát és meg akarta fojtani. Az egyik folyosón elébük jött az ápolók doyenje, Latheule apó, halálsápadtan és rémülettől kidülledt szemekkel. Különben is asztmás volt és percekig tartott, mig szóhoz tudott jutni. — Mi történt? Mi baja van, Latheule? — kérdezte doktor Le Sidoiine. — Ah! Szörnyű volt, amit láttam, doktor ur. Az egyfk beteg, aki üldözési mániában szenved, beledöfött egy kést Lacossette doktor szivébe. A három férfi, mintha lábuk gyökeret vert volna, mozdulatlanul állt a megdöbbenéstől azon a helyen, ahol a hihetetlen hir meglepte őket. Kételkedniük nem lehetett Lautheule apó szavahihetőségében, mert az öreg kifogástalan hivatalnok, az ápolók mintaképe volt, aki husz év óta osztogatta már a betegeknek az orvosoktól rendelt orvosságokat s jegyezte be az utasításokat a vastag, zöld "Könyvbe, melyet állandóan a hóna alatt hordott. — Nem, az lehetetlen! — kiáltotta fel Le Sidoine, aki évek óta benső barátságban élt Lacossette doktorral, a psychiatria egyik elismert kitűnőségével. — Oh! még csak meg se nyekkent! összeroskadt és kiadta a lelkét. — Végezzük csak el a látogatásokat, — mondta Le Sidoine elborult arccal. — Aztán átmehetünk a maniakusokhoz. Bár hivatásbeli kötelessége azt parancsolta neki, hogy nagy gonddal kezelje az őrültek szomorú seregét, nem állhatta meg, hogy ne siettesse segédeit; látni akarta minél előbb szerencsétlen kartársát, régi, hűséges barátját. Latheule lihegve követte a három orvost. Farét hátrafordult és egy pillantást vetve az öreg ápolóra, odaszólt halkan Mém'Iboisnak: — Nem találod, hogy Latheule apó arca Olyan különös ma? — Lehet, de hát nem csoda. Bár, mióta itt van, csinos históriákat látott már. el tudom képzelni, hogy ez az eset rettenetesen fölizgatta. — Szokott-e az öreg inni? — kérdezte Farét. — Igen, vizet. — Nem szed kokaint, Veronáit? — ö? Soha! Erős, mint a vas, egészséges, mint a makk. Asztmája van, ennyi az egész. Le Sidoine megállt egy aszottképü, pergamentszinü fiatalember előtt. — No, barátom, hogy állunk azokkal az eszmékkel? — Nem jól, — felelte a fiatalember komoran. — A legyek kirágják a hasam belsejét. Az eszméik itt zümmögnek bennem. Dzz! Dzz! Nem tehetek egyebet, repülnöm kell és a plafondon sétálnom. A végén elszédülök és nem birom tovább. Az orvos tovább ment, hogy megvizsgálja a következő beteget, aki Cagliostro „vitlamas hangjait" hallotta az Eiffel-torony közvetítésével. A Pinel-terem nagy folyosóján Ménilbois egy percre eltávozott Le Sidoine doktor mellől, hogy pár szót váltson egyik kollegájával. — Hallottad a szörnyű újságot? — Mit? Mi -történt? — Lacossette doktort egy üldözési mániában szenvedő beteg meggyilkolta. — Bolond beszéd! öt perccel ezelőtt beszéltem vele. Ménilbois gyorsan visszament a kis csoporthoz, melyet az imént elhagyott s elkezdte figyelmesen vizsgálni Latheule apót. Semmi rendkívülit nem vett észre rajta. Ka-