Délmagyarország, 1911. november (2. évfolyam, 251-275. szám)

1911-11-10 / 258. szám

1911 II. évfolyam, 258. szám Péntek, november 10 KSzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ELÖFIZETESí AR SZEGEDEN c=i Korona-utca 15. szám e=i egész évre . R 24'— félévre . . . K 12 — Budapesti szerkesztóség és kiadóhivatal IV., negyedévre . K 6-- egy hónapra R 2'c=i Városház-ntca 3. szám i=> Eflyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN: egész évre R 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre. R V— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. I

TELErüft-SZAfl: Szerkesztőset 305 n,adóhivatal 308 Interurbán 305 u Budapesti szerkesztőse^ telefon-száma 128—12 nek az a célja, hogy a szegedi kereskedelmi és iparkamarát megossza, legyöngitse. Érthetetlen ez a harc, hiszen eddig se Szabadka, se a kamarai területen senki nem panaszkodott a szegedi kamara ügyellátására. Képtelen a mai verseny a ,városok között, — folytatta Wimmer Fülöp. Ideje, hogy ne ebben merüljön már ki a városok reformprogramja. Hanem önerejükből is igyekezzenek a vidéki városok reformokat keresztülvinni. Jussának el már oda, hogy minél több gyárat létesítsenek, illetve, hogy gyáralapitásokra lehetőséget adjanak. Mert kétségbeejtő bizonyíték a magyar gyáripar fejlődésére az, hogy a mait évben négy vidéki gyártelep létesült az országban. Csak ezeket a mondatokat szakítjuk ki az aradi ünnepi beszédekből. Mert ezek a részletek is hűen visszatükrözik azt a közgazdasági életet, .ami a vidéki városokat általában jellemzi. Ezen a téren különösen sok a tennivaló. Talán a legtöbb. Hisz ez a baj mindenütt föltalálható. Minden téren ennek a hatása mutatkozik. Az általános szegénység felé elsősorban ez viszi a vidéki városokat, tehát az országot. És senki nem talált gyógyirt egy sebre sem. A városok mint éhes farkascsorda várnak minden koncot, amit az állam feléjük dobhat. Valósággal alamizsnarendszer honosodott meg, általános a koldulás. Mind kevesebb az olyan város, amelyik segítséget önerejétől vár. És abba a jajos jeremiádba, melyet a magyar társadaimi osztályok sirnak, mint az orgonasipok hangjai vegyültek a vidéki városok is. És a szomorúság mögött gyilkos szatíra is lappang, mert az elmaradt, az élhetetlen vidéki városok némelyike olyan gazdag, hogy megirigyelhetnék akár a német városok is. Sok olyan vidéki városunk akad, amelynek csak a földbirtoka negyven—hetvenezer katasztrális hold, a pótadó pedig hatvan—nyolcvan százalék és a lakosság a kenyérre is éhes, nemcsak a húsra, melyre ma már éhezni se igen mer . . Tudjuk, hogy itt nemcsak a városok a hibásak. O, nemcsak azok. Hanem bűnöztek azok az országos képviselők, akik a parlament munkásságát hosszú időre megbénították. Hibáztak, rettenetes károkat okoztak nemcsak az államnak, de a vidéki városoknak is. Azzal, hogy a Házat botrányok palotájává tették, tulajdonképen az ország lakossága ellen követtek el alig jóvá tehető merényletet. Bár most a legjobbakat kell remélni a jóvátevés mezején is. Most, hogy megkötötték a parlamenti békét és minden nagyobb vihar nélkül költségvetést adnak az ország számára, várnunk lehet, hogy produktív korszak következik, — nemcsak a parlamentre, de az országra is. Tehát a vidéki városokra is. Az iparra, kereskedelemre, közoktatásra, az általános gazdasági életre is. És itt látszik meg az az ütköző pont, amely miatt az ország olyan A parlamenti béke és a magyar városok. Chorin Ferenc negyvenéves munkásságának jubileumát ünnepelték p napokban Aradon. Ez az ünneplés országos jelentőségű volt, mert a gyáriparosok mindenfelől összesereglettek s az országos szövetséget Hegedűs Lóránt elnök, a szegedi fiókot pedig Wimmer Fülöp képviselte. Őszinte és fensőséges volt a magyar gyáriparosok aradi ünnepnapja. Az őszineséghez tartozott az is, ahogy egyes fölszólalók vázolták a magyar gyáripar helyzetét. Sok volt a panasz. Többen rótták föl a hibák alapjául a politikai áldatlan viszonyokat. De az érdekes fölszólalások között is különösen figyelemre méltó volt Wimmer Fülöp beszéde, aki a parlamenti helyzetnek a városokra való kihatásáról beszélt és részletesen jellemezte a magyar városok mai versenyformáját. Sok tekintetben egészségtelen a magyar városok mai versenye, — mondotta többek között Wimmer Fülöp. — A vidéki városok versenye úgyszólván abban merül ki, hogy uj intézményeket halásszanak el — más városok rovására. Ha a kormány bármilyen uj intézetet akar létesíteni, rögtön megindul az áldatlan harc. Mindegy, akármilyen intézményről van szó: mindegyik vidéki város magának követeli. Sőt a meglevő intézményt is igyekszenek egymástól elkaparitani. A legaktuálisabb példa erre Szabadka meginditott harca, amelySzerelmes ember szive. — Mozidráma. — Irta Somlyó Zoltán. I. kép. Halvány téli reggel. Fölkeltek, már világos van. Hálóingben kiugróm az ágyból, odarohanok az Íróasztalhoz, ahol kis gyöngyházzal kirakott keretben az ő fényképe van. Kezembe veszem, megcsókolom, nézegetem. Hirtelen megdöbbenéssel látom, hogy a négy fal tapétája tele van az ő fényképével, a kezmben lévő kép millió kicsinyített másával. Mind-mind az ő arca, őrülten forgok mindenfelé . . . Fönt, ahol a viilanyluszter lecsüng, egy megnagyobitott példánya a fényképének és a villanyvezeték a fényképnek abból a részéből csüng le, ahol a szive van. Odakapok az egyik villanykörtéhez, mert érzem, hogy fáj Neki: hát a villanykörtéből millió apró körte pattan ki, mind az Ö képével. Elájulok. II. kép. Magamhoz tértem. Az ágyra dőlök s e Áözben látom, hogy az ágy is tele van az Ö képével. Éppen a szivére estem s abból most megindul a vér, mint apró kis gyöngyszemek s mindegyiken rajta van az ő arca és én mindet látcim. Most hirtelen érzem, hogy megvakultam. De csak ugy, hogy egyebet nem látok, csak őt, mert a szemeim befor: 'dúlták, egészen befordultaik s most az Ő arca elzár minden mást. Reszketve tapogatom magam, — meztelen vagyok — de az egész testem bőrén érzem, hogy kis fotográfiákból van összerakva s ha simítom, az Ő puha haját néha érzem is. Gyorsan fel ikell öltöznöm. Vakon kapkodok ruhám után, fölaggatom magamra és rohanok le a lépcsőkön, miközben sokszor hanyattesem. Kivágódom a kapun az utcára. III. kép. Megint látok, mert a szemeimből kivettem 'két apró képet, amelyeken az Ö fényképe volt. Csak ugrálva mehetek, mert a járda is, a kocsiút is tele van pettyegetve mindenhol az ő képével s vigyáznom kell, hogy olyan helyre lépjek, ahol kevésbé fájhat Neki. S olyan ügyetlen vagyok, hogy mindig, mindenhol a szivére hág a lábom. Érzem, hogy fájdalmamban minden ér megreped bennem s mindegyikből az ő szeme gurul ki: tehát teljesen bennem volt, tehát egészen látta, hogy hogyan é'l bennem ... Most átfut rajtam valami undok hidegség, hallom, hogy mindenki nevet, aki rám néz: engem nevetnek! Röhögő emberek jönnek utánam, egész tömeg és hozzám-hozzám nyúlnak, csipkednek ujjaikkal. Nem hiszik el, hogy az én bőröm a bőröm, mert tele van gravírozva mindenhol az ö arcával és kifényük a ruha alól. Futni kezdek. Nyilakat dobálnak utánam. Hiába kiabálom, hogy ne tegyék, hagyják abba, kegyelmezzenek meg, mert öt érik minden szúrással, az ő gyenge kis madártestét — hiába!... " összerogyok ... IV. kép. A kórházban. Idehoztak. Félsötét van és kint már hajnalodik. Qyönge fény már betör az ablakon. Felébredek. Gondolkozom. Mi is volt tegnap? Hirtelen kitekint a szemem az ablakon s a nap helyén az ö arca fénylik. De nem néz rám, hanem valahova le a földre, máshova. Próbálom hajlitani a nyakam, hogy ugy forduljak, hogy összetalálkozhassék a tekintetünk. Sehogyse sikerül, ő, szegény, Nap lett, ugy kell néznie, ahogy a rengeteg égi pálya parancsolja, ahogy utja kiszabódott, mert most mindenkinek világit ... Én, szegény, most beteg vagyok, nem is tudok mozdulni, a nyakam már megmerje védett. Istenem, mi lesz imég velem? Bejön az apáca. .Ennek a nyakán is az ö