Délmagyarország, 1911. november (2. évfolyam, 251-275. szám)

1911-11-08 / 256. szám

Szerda, november 8 II. évfolyam, 256. szám Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, czn Rorona-utca 15. szám c=i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., «=i Városház-utca 3. szám tzzs ELÖFIZETESI AR SZEGEDEN egész évre . R 24'— félévre . . . R 12' negyedévre . R 6'— egy hónapra R 2Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN: egész évre R 28'— félévre . . . R negyedévre. R V— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér. 14 — 2.40 TELErUN-ázAn. Szerkesztőse} 305 A.adóh;vatai 308 Interurbán j«5 Budapest; szerkesztősig reieion-száma 1,8-12 Berzeviczy itéietmondása. Berzeviczy Albert, a képviselőház volt nagyérdemű elnöke — teljes joggal állithatjuk —- birta a Ház minden részének teljes bizalmát: Lemondó levelének ma történt felolvasásakor olyan egyhangú lelkesedéssel tüntetett mellette az ellenzék is, hogy szinte olyasféléket is merne az ember gondolni, hogy a távozó elnök az ellenzék elveinek volt letéteményese és reprezentálója. Ha a Justh-cég véges-végig föl nem rugdosta volna a parlament porondját, ha a politikai és a pártelveknek még a hirdetésében is nem dúlna a legteljesebb anarkia, az ember mély tisztelettel és csodálattal hajolna meg annyi következetlenség előtt, amennyit az ellenzék eddig produkált és amelyet még nap-nap után halmoz. Igaz, Berzeviczy liberálisan kezeile a házszabályokat. De az első pillanatban, a mikor az elnöki tárgyilagosság és szótaianság nyűge alól fölszabadmegállapítja az ellenzékről, hogy a házszabályok betűinek megtartásán élősködött, amivel „már-már guny tárgyává teszik parlamentünket ország-világ előtt". Miért tapsol és hurráz tehát az ellenzék? Nem elég világos vagy talán tulfinom számukra az a megbélyegzés, amelyet a lemondott nagynevű elnök levele szégyenbélyegként süt a homlokukra? Vagy, ha annyira igazán és komolyan lelkesednek érte, miért nem járA költő fia. Irta Ady Endre. A Tinódi-társaság tagjainak kellett volna összegyűlniük a nagy, rossz levegőjű, hitvány butoru, gyér világú, kék szobában. Teremnek Iiiviták kényeskedve, nagyzolva a Harmónia zenés kávéháznak ezt a hosszú, semmire alkalmas oldalszobáját. Valóságos megváltás, mesebeli átok-zárak lepattanása volt, amikor a Tinódi-társaság kimondotta, hogy ezután itt fog gyűlésezni. Maga a kávéház, a harmónia is, tekintélyt kapott, szétszállt a hir, hogy írók látogatják némely héten kétszer is. S jöttek csakugyan némely héten kétszer is különös arcú, százféle divattal öltözködfc, általában azonban nem nagyon vidám férfiak. A nagy, hosszú szobában, mely olyan .volt, mint egy sorvadásos, nagyon magas, de lábáról leesett asszony, két lámpa égett csupán. A Tinódii-társaság tagjai között akadt húszesztendős legény is egy-kettő, de negyven-ötven évet taposott a többség. Ám mikor együtt voltak s a kék falak a két rongyos gázlámpától meghorkanva bámultak s vetettek reszkető árnyékokat, elszaladt az arcokról az évek különbsége. Ezek az emberek, a Tinódi-társaság tagjai, itt, a reszkető homályban, a kék teremben, mindig egymáshoz vénültek, hasonultak. Nem ment nenak a politikai megfontoltságnak és érettségnek azokon az utain, amelyekre az elnök bölcsessége világit. Ez a tátongó kontraszt az eddiginél is kétesebb értékűvé teszi az ellenzéknek még a jóhiszeműségét is, mert van ereje éljenezni annak az elnöknek, aki jogosan megbélyegzi és bizalmat hujángat azzal az emberrel szemben, aki híve, lelkes, dolgos hive a nemzeti munka politikájának, amely ellen ők, a munkátianságot kedvelők végkimerülésig való hadjáratot hirdettek. Legékesebben szól különben, ha mindjárt ideiktatjuk Berzeviczy elnök lemondó levelét egész terjedelmében: Nagyméltóságú Návay Lajos V. b. t. t. urnák, a képviselőház alelnöke. Budapesten. Nagyméltóságú alelnök ur! Midőn az országgyűlés elején a Ház nagy többségének megtisztelő bizalmából az elnöki széket elfoglaltam, tisztában voltam azzal, hogy a mi házszabályaink mellett a Ház minden tényezőjének bizonyos fokú jóakaratú hozzájárulása nélkül eredményes munkát folytatni nem lehet. De élt bennem az a hit, hogy ha az elnök szigorú lojalitással, osztatlan pártatlansággal és függetlenséggel jár el tisztében és ez volt ugy a magam, mint elnöktársaim főtörekvése, akkor az egész Ház bizalmát ki kell hezen a dolog, mert többnyire savanyu, öregül született, hamar ráncolódó arcú, vézna, sápadt valakik voltak mind. Fűtötte őket a láz, összekergette őket a szomorúan nyegle s látástalan ambíció, nagyon sokat vártak és akartak maguktól. Egymást megvetették, de jobbnak látták sokaságban ostromolni meg a sorsot, az eredményt, a dicsőséget, a sikert. Diák is volt közöttük, éhes újságíró is, díjnok, magánhivatalnok, jómódú tőkepénzes s szép fizetésű, szép nangu tisztviselő. Már évek óta bolondították, vadították egymást a Harmónia kék termében, verseket, drámákat, rapszodikus novellákat és regényeket irtak. Alig egynek-kettőnek sikerült néha-néha egy zugfolyóiratot csipni, a hol előkelő irónak nevezték ki s kiadták az irását. Volt olyan is, aki napilapokig eljutott valami úton-módon s 'a Tinódi-társaság védnöke, egy erdélyi, alkoholista báró, már két tragédiáját játszatta színpadon. Sok pénzébe kerülhetett, mint ahogy ez a szomorú, kietlen, de lázas társaság sok pénzt tudott elkölteni. Valamennyiüknek jelent meg már könyvük s aztán a heti gyűlések is sokba kerültek, de meg azután a kificamodott, aránytalan igényű életek általában nagyon költségesek. A Tinódi-társaság egyik programpontja az lett volna, hogy a tagtársak irodalmi sikereit tapsokkal kisérjék. De ők nem szerették egymásnak tapsolni, megvetették egyvivnia és akkor számithat arra, hogy a parlament minden tényezője ugyanolyan lojalitással fog törekedni nemcsak a házszabályok betűinek megtartására, hanem annak az irott és minden hazafiúi szivbe bevésett szabály követésére is, amely parlamentünk méltóságának és az ország érdekében való munkaképességének megőrzését követeli, melyek minden pozitiv munkásság megakasztásával már-már guny tárgyává teszik parlamentünket ország-világ előtt. Én e szék elfoglalásakor magam elé tűzött elvek korlátai között, jó lelkiismerettel mondhatom, mindent megtettem hivatalos hatáskörömben és azon kivül az áldatlan állapotok megszüntetésére. De bár minden oldalon találkoztam egyesek részéről jóindulattal is. A parlamenti küzdelem a házszabályok formalizmusába kapaszkodva olyan állapotokat teremtett, melyek minden pozitiv munkásságot megakasztottak. Törekvésem nem biztosithatta a sikert. Ennek konstatálásával én küldetésemet az elnöki állásban befejezettnek tekintem. Érzem, hogy az obstrukció molochja, mely annyi elnök-elődömet felemésztette, ujabb áldozatot követel. Bár ezzel bezárulna a sor! Megválók tehát állásomtól. Amidőn ezt a tisztelt Háznak ezennel bejelentem, egyúttal mélyen érzett köszönetet mondok azért mást s nem is igen volna alkalmuk ünnepeket ülni. Ha valamely ügyes, vagy szerencsés valaki vetődött a szerencsétlen flótások közé, az első siker után megugrott, elszaladt tőlük. S akik a kék szobában rendesen találkoztak, azok újra, megint és mindig a senyvedők népe voltak, a bus, irodalmi fantaszták, a keserves nihilisták és senkik népe. Legtöbbjük után csialád is nyögött, de ők feledtek mindent s királyoknak érezték magukat, ha össze-összegyülve egymást néma gőggel lenézhették. A kék szoba pedig csakugyan olyan volt, mint egy sorvadásos, nagyon magas, de lábáról leesett asszony. Mintha ez lett volna a Tinódi-társaság múzsája, egy asszony, akit az imádói-verte átok homályos, kísérteties kávéházi oldalteremmé változtatott. A kék szoba két lámpára sirni is tudott, néha valósággal sikongott a két gyöngelángu lámpa s ilyenkor a Tinódisták szidták a pincért. A pincér, négy év óta ugyanaz, különféle italokat hordott be az irodalmi összejöveteleken s akik nem szerettek inni, azok a szoba legsötétebb szegletében csoportosultak. Itt egy rossz, bomlott zongora állott s Wagnert, sőt ujabban Debussyt és Stauszt játszotta kegvetlenü,] rajta egy Tinódista, aki filozófiai költeményeket irogatott. A Tinódi-társaság ez estén nagyon gyatrán festett, még az öt elnök közül is csiak a legutolsó alelnök jelent meg csupán. Haragosan